Egyek, mert kell a fehérje, a vitamin, egyek húst, de nem eszem, de egyél, hogy nő meg így az a gyerek, vagy legalább tejterméket, de azt meg nem tudok, akkor tojást mindenképp, különben veszélyeztetem, akadályozom, megállítom, azt nem merték mondani, hogy megölöm. De azt igen, hogy örüljek, mert ebben a korban ritka, ugyanis megnövekszik, lecsökken, megemelkedik, meg akkor meddig vagyok vele, mert meghalok, és akkor ő fiatalon veszíti el, és nagymama fix, hogy nem leszek, mert ha ő is ilyen későn, akkor én már rég, az apja meg mégsem az anyja, szóval örüljek, ez nagy boldogság, csodálatos időszak, ilyen többet sose lesz.
Várandósnak lenni, vagyis dagadtlábúnak, tőgyesnek, kocának, pufinak, bálnának, konyhásnéni karúnak, nagyseggűnek, párnásnak, úgy általában több számmal nagyobbnak, nehézkesnek, izzadósnak, lépcsőn fújtatósnak és rossz alvónak lenni, közben mosolyogni, mert elvárják, sőt, követelik, ezt akarják látni, mert nem érdekli őket semmi más.
Ki lehet pipálni őt is, megtette, amit megkívánt, aztán mindegy, mi van vele, lényeg, hogy anya lett, meglett, ledarálták, eltűnt, mutogatja a babafotókat a telefonján, boldogan mosolyog, a szemefénye rajta lóg, ezt mindenki megelégedve fogadja, bólogat, kacsint, megkönnyebbül, hogy akkor végre ő is megesett, hízott is hál’ istennek, nem fordulnak utána, csak ha üvölt a gyerek, de akkor jól megnézik, milyen anya az, aki nem tudja megnyugtatni. A többi nő is megbékül veled, mert te is végre lebabáztál, kedvesek, rád írnak és örülnek, ha összefuttok, hogy istenem, végre anyuka lettél, már nem vagy veszély, nem vagy kockázat a pasijukra nézve, mert kinek kellenél, kiestél a versenyből, nem nő vagy, anyuka vagy, mindegy hogy vagy, mit gondolsz, hogy nézel ki, kijött valahogy, kitoltad vagy kiszedték, meggyorsították, repesztették, mindegy, lényeg, hogy egészséges. Szarnak rá, hogy szakadtál, vágtak, hogy nem hagytak abban a pozícióban, akkor és ott, hogy mi van a lelki életeddel, egyáltalán az életeddel, ennél tényleg minden fontosabb, még neked is, és észre sem veszed.
Egy, mondjuk úgy, hogy megerősödik, itt-ott rakódik rá valami, de hogy honnan, mert még csak pár hónapos vagy, de már egymásnak súrlódnak a combjaid járás közben. Amin eddig gonoszul bazsalyogtál magadban, hogy szegény biztos nagyon izzad, kicsit mackósan jár, fújtat, terpeszben áll, terpeszben ül, nőietlen, ócska és visszataszító, most te is ezt csinálod, és tudod, hogy ez praktikum, semmi más, mert így nem ér össze, nem csöpög a víz, és nem ázik át a lábad köze, mintha bepisiltél volna. Aztán látsz egy várandóst hosszú, virágos ruhában, a méret tutira S-es, izmos a karja, látszik a lába is, amikor lép, barna és erős, és biztos, hogy nem ér össze, és akkor elönt az irigység, elfehéredsz, majdnem elájulsz, mert akkor nem csinálsz valamit jól, mert nem lehet mindent az alkatra fogni. Szülés után másfél évvel is combos vagy még, a súlyod ugyanott mozog, már megőrülsz, amikor a mérlegre állsz, néha azt gondolod, beakadt a mérleg, persze digitális, szóval biztos nem, de akkor hogy lehet, hogy bármit csinálsz, nem fogysz. Kevesebbet eszel, futsz, jógázol, nem eszel este, mégis ugyanannyi, a combodon ott a plusz, kitüremkedik, mint valami idegen hús. De legalább már nem vagy dagadtlábú, hordhatod az “azelőtti” cipőidet, amit meg terhesen vettél, rakhatod fel a Vintedre. És az egyik feneked izmosabb, mint a másik, mert neked úgy kényelmes, hogy a gyereket mindig a bal csípődre ülteted.
Kettő, nem telik el egy hónap, és viszketni kezd, nyúlik a bőr. Nagyon sietős, gondolod, és attól félsz, mi lesz később, meddig nőhet egy mell, és nem hiába, elképesztő méreteket ölt, van amelyik fajtából XL-es kell. Tulajdonképpen ritkán hordtál melltartót, nem kellett, nem szeretted, de most állandóan abban vagy, még éjszaka is. Nyom, húz, bevág, idegesít, de még mindig jobb, mint érezni, ahogy a bőr a bőrhöz ér, furcsa érzés, sosem érezted a melled, nem foglalkoztál vele egyáltalán, volt és kész. Hogy miért nyúlkálnak be a mellük közé, pattintgatják a melltartó pántot azok, akiknek nagy van, akiknek lelóg, most megérted. Igazi dekoltázsod neked sohasem volt, de ha lenézel, kirajzolódik egy vonal, látod a melled, a húst, ahogy ott dagad a melltartóban a blúzod alatt, ijesztő, hogy olyan vagy, amilyennek másokat láttál, és sajnáltad őket tulajdonképpen, hogy mit kell cipelniük, meg hogy idős korban biztosan lógni fog. És izzadsz, folyik közte a víz, utálod, undorodsz magadtól, azt hitted, ilyen csak a kövér emberekkel történhet, de most duci vagy te is, a melled mindenesetre elég nagy. Persze tudod, hogy ez miért van, és emlékeztetnek is rá, ha panaszkodni mersz, de azt is tudod, hogy ennek semmi köze a tejtermeléshez, kicsi mellből is jöhet rengeteg, de akkor meg minek ez a nagy, megőrülsz ettől a tudattól, s ha tudnád, hogy te abba a kis százalékba fogsz tartozni, aki nem tud szoptatni, jobb is, hogy nem tudod. Csak abban reménykedsz, hogy majd visszaáll a normál méretre, és nem érted, mások miért mondják, hogy ez életük legszebb időszaka, neked a pokol. Talán túl sokáig laktál egy testben, ami most teljesen megváltozott, kamaszkori problémáid vannak, takargatod magad, nem mersz fürdőruhára vetkőzni, inkább megsülsz, csak ne látszódjon ki a melled vagy a fehér karod. Aztán kisebb lesz, nem ugyanolyan, de sokkal kisebb, még sokáig a terhes melltartóidban jársz, már túl nagyok, viszont a régieket sem tudod még felvenni, tulajdonképpen az összes ruháddal így vagy.
Három, az egyetlen dolog, ami különösebb odafigyelés nélkül izmos volt rajtad, lassan kezdett nőni, finoman, nem repedt be, nem maradt ráncos. Tudtad, hogy ott van a baba, az most az ő helye, ha csak a hasad nőtt volna meg, nem lett volna semmi bajod. Nem mutogattad sosem, mert úgy érezted, túl intim lenne, mert az tulajdonképpen ő. Nem tudtál hozzá beszélni, hiába győzködtek, hogy kell, jó neki, énekelj neki, olvass neki, te hülyén érezted magad, néhányszor kipróbáltad, aztán hagytad a francba az egészet. Anyának lenni, vele lenni, az igen, terhesnek lenni, inkább nem. Kismama, ettől a szótól ki lehetett volna kergetni, mint ahogy most attól, hogy anyuka, mint megszólítás, a neved helyett. Kismama üljön le, igyon vizet, egyen eleget, legyen boldog, készüljön az anyaságra, lazítson, ne olvasson annyi könyvet, úgyis úgy lesz, ahogyan lennie kell, a szüléstől nem kell félni, mindenki megcsinálta, ez egy nő életének legszebb időszaka, mozogjon, tizenkét kilónál többet nem kell hízni, ne stresszeljen, az nem jó a babának, sétáljon, fogadja el a változásokat, a babáért van, a legfontosabb, hogy a baba egészséges legyen, a maga korában megnövekszik a kockázat, készüljön fel a császárra is. Hogy a kismama így, kismama úgyot felválthassa az anyuka így, anyuka úgy, szülni kell. Hiába félsz, mert félsz, pedig végigolvastál egy csomó könyvet és végighallgattad a környezetedben élők szülésélményét, a tanácsaikat, tuti tippjeiket, figyelted mindentudó mosolyukat, hogy ők már túl vannak, és mindig túlabb lesznek, mert előtted szültek, még azok is, akik csak néhány héttel vagy hónappal, még azok is okosabbak lesznek mindig, ezt el kell fogadnod. Mindegy, csak legyél túl rajta, hátha találsz majd te is valakit, aki még nincs, és akkor majd mosolyoghatsz beavatottan. Olvasod a híreket, megnézed a császározási arányokat, a gátmetszés gyakoriságáról szóló statisztikákat, de te bába szemléletű könyveket olvasol, és nem akarod ezt a sok szart, semmit nem akarsz, csak természetesen szülni, és szigorúan nem fekve, végül persze fekve tolod ki, mert a nyaka köré tekeredik, de előtte ülsz a kádban, a wc-n, állsz bordásfalnál, azelőtt meg egy kórházi szobában vajúdsz egyedül, mert azt mondják, csak akkor gyere, amikor már tényleg fáj, de nem tudod, mikor van az a “tényleg fáj”, mert most szülsz először, ezért csak akkor mész oda a szülőszobára tök egyedül a cuccaiddal, amikor már olvad a méhszáj, ezt ők mondják, aztán két óra múlva már meg is érkezik, és egész jó élmény, úgy érzed, tudnál még egyet, de aztán eszedbe jut a terhesség, és többé már nem akarod. Önostorozol, hogy milyen vagy, miért nem akarsz, akkor nem lesz tesója, egyke lesz, elkényeztetett, neked is van, és milyen jó, de akkor sem. Végül a testedet nem tudod elfogadni, pedig már kisebb, meg M-es, meg nem repedt, meg feszesebb, fogytál is valamennyit, mozogsz, miegymás, de van valami, ami szintén változott, aminek viszont nagyon örülsz, mert ezzel mindig problémád volt, hogy mit gondolnak rólad mások. Ezt most már leszarod, és ez olyan felszabadító, hogy rendesen boldog vagy, többször ki is mondod, hogy leszarod, jólesik mondani, mert igaz, ez nemcsak egy mantra, egy pozitív megerősítés, ami nem működik, hanem tényleg így van, tényleg leszarod, úgyhogy végre azt csinálsz, amit akarsz, akár pályát is válthatsz, belekezdhetsz valamibe, amitől eddig féltél, például, hogy megírod ezt, és még tudnál mit, de már nem akarod, mert túl sok ez így is, persze leszarod, de akkor is.
(Fotó: Lucas Mendes, kép forrása: Pexels)