Az indulási oldalon tekergek a vetkőző utastársaim között. Cipő, öv, óra, ékszer. Sorban dobják le magukról, mintha csak fáradtan esnének haza a munkából. Kiiszom az utolsó cseppet is a kulacsomból, mielőtt kidobatnák velem. A falon neonfény világítja meg az Erste hitelkártya hirdetést. Ha hajlandó vagyok eladósodni, még első osztályon is utazhatok.
Marad a fapados. Te régen úgy emlegetted, hogy szárnyas prolibusz. Háromnapos barcelonai hosszú hétvégét kaptam magamtól ajándékba a 35. születésnapomra. Nekem mindegy, csak utazzak. Nem mondom, hogy nem esne jobban, ha nem kellene azért is külön fizetnem, hogy a piperetáskámnál nagyobb csomagot vihessek, így minden átvilágításnál rettegek, hogy kinyitják a poggyászom. Nem mintha bármi tiltott tárgyat vinnék, de visszacipzározni aligha tudnám. Rajtam egy Everest csúcstámadáshoz is elegendő réteges öltözet. Patakokban csurog a hátamon a víz, de velem nem szúrnak ki. Ami a táskámba már nem fért, azt felvettem. Kicsit irigykedve nézem a reptéren a stílusosan öltözött, hibátlan sminkben vonuló nőtársaimat, amint Chanel és Gucci sminkek között válogatnak. A duty free-ben az energiám egy része arra megy el, hogy böszme táskámmal le ne verjem valamelyik méregdrága parfümöt. Eszembe jut egy kedves regényem főhőse, Ann, aki mindig a reptéren veszi jellegzetes kölnijét. Régóta kíváncsi voltam, milyen illat lehet. Odalépek az eladóhoz, aki épp a Lancome polcot tölti fel. Ne haragudj, hol találok Maison Noir parfümöt?
Nálunk olyan nincs. Az niche termék. A kávézó mellett van boltjuk. – Nézem a hibátlan bőrét, fényes gesztenyebarna haját, keresek legalább egy halvány ráncot a tökéletes arcon, de hiába. Reggel 7.00 van. Hánykor kelt ehhez? Közben lassan felfogom, hogy nem értettem, amit mondott. Milyen parfüm? Niche? Az meg mi?
Azok felsőbb kategóriás termékek. Hagyományos parfümériában nem árulják – válaszolja rendíthetetlen mosollyal. Legszívesebben megsemmisülnék, de helyette zavartan megköszönöm a segítségét, és elindulok az említett üzletbe. Két fújásnyi teszter és gyors fejszámolás után elengedem ezt a vágyam. Egy Budapest-Barcelona útnyi pénzt nem szánok erre. Inkább beülök még egy cortadóra indulás előtt.
A kávézóban szokatlan, mégis ismerős illat csap meg. Próbálom felidézni, még csak azt sem tudom eldönteni, férfi vagy női. Fás, édeskés, balzsamos, mintha pacsuli és szantálfa is keveredne benne. Egy kis édes-sós, gyantára emlékeztető utóérzéssel. Talán ámbra? Az illatok emlékekhez repítenek. Kutatok, keresek, de olyan régiek, hogy nem tudom felidézni őket, csak annyit, hogy nyár volt, abból is a forróbb, perzselőbb.
A bezártságtól való félelemnél csak azt viselem nehezebben, ha két ember közé szorulok a repülőn. Most sem fizettem az ülőhelyért. Hogyne. Még jó, hogy állóhely nincs. Vagy a stewardesszel megoszthatnánk a helyét. Amíg ő siketnémaként mutogatja a vészkijáratokat, amire a kutya se figyel, addig én leülnék a székére. 0.25 mg. Ennyi mindig oldja a szorongásom. Talán placebo is elég lenne, de biztosra megyek. Évekig nem szedtem, csak bent volt a tárcámban. Just in case. Kevés vízzel felhajtom.
Elindulok a kapuhoz, abszurd, ahogy barmokként terelnek bennünket a gép felé. Körülöttünk kordonok. Épp csak hajcsár nincs. A hangosbemondó hirtelen megtöri a zsizsgő reptéri zajt. Kérjük, Leopold Mátét és Leopoldné Kiss Virágot a WizzAir 3220-as számú, Barcelonába tartó járat utasait, hogy azonnal fáradjanak a 26-os kapuhoz. A beszállást öt percen belül zárjuk. Mogyorónyira szűkül a gyomrom. A kávézóból ismerős illat azonnal értelmet nyer.
Azóta is ezt használja.
Így már ezer közül megismerem a 20. születésnapjára ajándékozott, személyre szabott parfüm illatát. Perceim maradtak a szembesülésig. Szám szerint legfeljebb öt. Tőlem szokatlanul, előrébb tülekszem a sorban, hogy mielőbb beszállhassak. Még van esélyem, hogy a 200 fős gép elnyel bennünket anélkül, hogy látnám. A klausztrofóbiám porszemnyire zsugorodik a találkozástól való félelem mellett. A tenyerem nyirkos, a torkom kiszárad, a szívem szaporán ver. Anya hangját hallom a fejemben: Az első nagyok nyomot hagynak. Évek múlva is kizökkentenek és felültetnek a nosztalgiavonatra.
A sor megindul a szűk alagúton a cet gyomrába. Mint idős nénik a zsúfolt buszon, tülekszem előre. Ahogy a gépre lépek, megcsap a gyűlölt fojtott mesterséges levegő. Ezt jobb állapotomban is nehezen viselem. 27 B ülés, pont a szárnynál. Hátizsákomat feltuszkolom a csomagok közé, könyvemet magamhoz szorítom, és látszólag azonnal belemélyedek Emile Ajar Előttem az élet című regényébe. Örülök, hogy legalább egy tesztert fújtam magamra, ez némi erőt ad.
– Bocsánat, szabad lesz? Az ablaknál ülök – szólít meg a nő, akinek hibátlan külseje már a drogériában is feltűnt. – Persze, gyere csak! Kikapcsolom magam, és kilépek a folyosóra. Ekkor látom meg Mátét, közvetlenül mögötte. Tekintetünk találkozik. Alig változott a tizenöt év alatt, csak markánsabbak lettek a vonásai. Néhány ősz hajszál és borosta. Világoskék szeme ugyanúgy csillog, és a gribedli is ott ül a szája sarkánál, ahogy mosolyog. A nő leül, de mielőtt visszahuppanhatnék a székbe, amit remegő lábam alig vár, megszólal: Nem cserélnél helyet a férjemmel, hogy egymás mellett ülhessünk? – mutat Máté felé. Lányos zavaromban fel sem mérem a helyzetet: De, persze, hogyne. Nekem jobb is a folyosónál. – Várom, hogy megnyíljon alattam a föld vagy zuhanjunk le. Utóbbira még annyi esélyem sincs, hiszen fel sem szálltunk. Ez is csak velem fordulhat elő, mindig tudok tizenkilencre lapot húzni. Higany módjára ismét kilépek a folyosóra, mögöttem lökdösődve töri át magát a többi utas.
Máté egy egyszerű köszivel beül az előmelegített székbe. Tekintetemmel másik szabad ülés után kutatok, de látom, hogy erre esélyem sincs. Visszaülök. Máté feleségének szemén ekkor már alvómaszk, fülében AirPods. Mindig irigyeltem azokat, akik ilyen lazán veszik a repülést. Én zsákot is húzhatnék a fejemre, az sem segítene az ellazulásban, legfeljebb a gyorsan fogyó oxigén miatt.
– Hát erre ki számított? Mikor is? Tíz éve biztos. Semmit sem változtál – úgy szól hozzám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egymás mellett ülünk.
Köpni-nyelni nem tudok. Meredek a papírra, és két kézzel kapaszkodom a könyvbe. Két óra harminc perc. Egy mozifilmnyi időt kaptam mellette. Na, Barka Janka, ezt írd meg, nem kell ide családregény.
– Te sem. Csak már nem derogál a szárnyas prolibusz, ahogy látom. Viszont a parfüm a régi. – Bukik ki belőlem. A fények közben kialszanak a gépen.
– Nem találtam azóta sem olyat, ami jobban illene hozzám.
– Csak olyat, Aki – csúszik ki akaratlanul is a számon. – Bocs, ez erős volt – teszem hozzá.
A gép közben lassan elindul a kifutópálya felé. Lábamat összekulcsolva a szék alá húzom. Kezemet a támasztékra teszem, és teljes erőmmel kapaszkodom. Szememet becsukom és folyamatosan nyelek, hogy a fülem be ne duguljon. Enyhe sós ízt érzek a számban. A 0,25 mg Xanax most nem elég.
– Akkor ez sem változott. Még mindig ugyanúgy rettegsz a magasban – súgja oda Máté. A közös támaszon egy másik kéz érintését érzem. Már ketten kapaszkodunk ugyanabba a karfába.
– Te teljesen megőrültél? – rántom el a kezemet, és rögtön a feleségére nézek.
– Ne aggódj! Ő landolás előtt sosem ébred fel – mosolyog kajánul.
– Te tényleg semmit nem változtál, Leopold Máté – szemrehányóan mondom ki a teljes nevét, mint régen, amikor nehezteltem rá. A stewardessek közben megkezdik a fedélzeti árusítást. Szívem szerint egy Jagert kérnék, de nem kockáztatok. Ki tudja, hogyan reagálna rá a Xanax.
– Te sosem bántad meg, hogy szakítottunk? – Máté arca egészen elkomorul.
– Én szakítottam. Te akartad mindig más kezét fogni ahelyett, akivel épp együtt voltál. Leszek inkább egy mi lett volna ha, mint egy elunt barátnő – magam is meglepődöm az összeszedettségemen.
A gép hirtelen óriásit rándul, pár csomag kiesik fentről. A biztonsági öv bekapcsolását jelző fények hangos pittyegéssel gyúlnak ki. A pilóta a hangosbemondón át jelzi, hogy a következő húsz perc turbulencia miatt kellemetlen lehet. Az eddig nyugodtan alvók is felriadnak a rázkódásra.
– Ha mégis meggondolnád magad, holnap este hétkor találkozzunk a Parc de la Ciutadella diadalív felőli bejáratánál. Lesz két szabad órám – súgja oda Máté.
Az út hátralevő részében némán, idegenként ülünk egymás mellett. Tovább olvasom a könyvet, anélkül, hogy lapoznék. Landolás után elsőként hagyom el a gépet. Épp csak az ajtót nem én nyitom. Felszállok a metróra, és meg sem állok a Montjuic lábáig, ahol Lola lakik.
Máskor a város azonnal beszippant és elvarázsol. Most viszont éber álomban tart. Mit keresnék a Ciutadella parkban? Nem segít sem a vermut, sem a hajnalig tartó világmegváltó beszélgetés a Barceloneta strandnál Lolával. Mikor reggel ágyba kerülünk, tudom, hogy nem kell elmennem a találkozóra.
Este hétkor mégis én vagyok az, aki egyedül áll a Parc de la Ciutadella bejáratánál.
(Fotó: Siora Photography, kép forrása: Unsplash)