A hátán fekszik – immár sokadik órája. Érzi, hogy fogy az ereje, nagyon fogy… Már nem tud tisztán gondolkozni, belesüllyed a fájdalom hullámaiba. Az orvosa tehetetlenül, idegesen járkál fel és alá, a szülésznő kimegy. Újabb fájdalomhullám és még egy és még egy. Megállíthatatlanul. Hosszú órák óta. Érzi, hogy elveszett, hogy valami óriási és kegyetlen hatalom végleg átvette a teste felett az irányítást. Hiába próbál küzdeni, vesztésre áll.
Becsukja a szemét.
Orvosa rászól, sőt kiabál, hogy nézzen rá! Kissé messziről hallja a férfi hangját, de engedelmeskedik. A zöld maszk felett gyöngyözik a doktor homloka. Ekkor még két másik orvos lép be a szobába és már hárman próbálnak rajta segíteni.
Újabb fájdalomhullám.
Suhogást hall, puha, de jól kivehető suhogást. Majd kissé elsötétedik minden. Szárnyak. Érzi a rebbenő levegőt az arcán. Szétterülő, oltalmazó szárnyak…
Egy pillanattal később tisztán érzékeli, hogy már nem tud tovább küzdeni. Vége. Pedig valójában nem akarja, hogy így legyen, csak már semmihez sincs ereje. Mindkét lába megállíthatatlanul, órák óta remeg. Már az egyik nővérnek le kell fognia őket.
És ekkor felszakad a fejében egy éles gondolat.
– Ennek a gyereknek élnie kell! És neki is…
Megint hallja a szárnyak suhogását. És hall egy halk, suttogó hangot is hozzá:
„Itt az idő… Mindjárt találkoztok. Ne félj! Erős vagy!”
Érzi, hogy valaki pofozza az arcát, rázza a vállát. Kinyitja a szemét és egy ismeretlen arcot lát. Egy másik orvos. Maszk van rajta is. Kiabál vele.
Maradék erejét összeszedve várja a következő fájdalomhullámot. Már itt is van. Követelőzően megérkezett. Nincs szünet, újra belemar a testébe. Nyomnia kell. Minden maradék erejét összeszedve megpróbálja még egyszer. Talán utoljára. És ekkor a kis test kicsúszik belőle.
De nem sír fel – már nem. Csak egy halk, aprócska nyöszörgés. Egy reszkető sóhajtás.
Aztán semmi. És még mindig semmi…
Érzékeli, hogy kirohannak a gyerekkel, át a szomszéd szobába. Mindenki kapkod, idegesen szaladgál. Négyen vannak körülötte. Hangfoszlányokat hall. Gyereksírást nem. Pedig ő már sír, a kis élet helyett is sír. Becsukja a szemét, folynak a könnyei. Ekkor újabb szárnysuhogásokat hall, érzi az arcát megérintő tollak simítását. Furcsa érzés…
Kábán érzékeli, hogy távolról ismét valaki hozzá szól:
„Él. Már lélegzik. Erős gyerek, négy és fél kiló. Kislány.”
Mikor órák múlva, még mindig erősen remegő lábakkal kigurítják ágyát a szülőszobából, a fehér csempék fényében húga arcát látja meg először a folyosón. Rémület van a szemében, döbbenet az arcán. Nem tudja érzéseit palástolni, pedig próbálja. Nem tudja, hisz még csak tizenhét éves. Anyja is ott van. Az ő arca is feszült, de megkönnyebbülés is látszik rajta. Hisz ő már tudja. Tudja, amit ilyenkor tudnia kell. Az asszonyok, a nők ősi és szent tudása már réges-régen az övé. Megkérdőjelezhetetlenül. Ott van a tekintetében.
(Fotó: Christophe Van der waals, kép forrása: Unsplash)