A híres krimi- és thrilleríró könyvbemutatójára alig lehetett bejutni. Nekem VIP belépőm volt.
Elvettem egy pohár száraz pezsgőt a tálcáról. Az utolsó sorba ültem. A szélére. Ha észrevétlenül távozni szeretnék a vége előtt.
Belekortyoltam az extra drága italba. Többet vártam tőle.
A hallgatóság elfoglalta a pinceszínház apró termét. A fémvázas székek nyikorogtak.
Az író olyan volt, mint a könyve hátoldalán lévő fotón. Farmert viselt, fehér inggel. Természetellenesen fehér fogsora beillett egy Colgate fogkrém reklámba.
Elkezdődött a rendhagyó bemutató. Az író maga olvasott fel egy fejezetet a legújabb könyvéből. Különböző hangszínek, ritmusok és dallamok szólaltak meg. A közönség a férfi szavaival együtt hullámzott, sikolyok, nyögések, szisszenések hallatszottak a sorokból.
Az előttem ülő nő összekulcsolta két kezét a mellkasa előtt, egy fényképet szorongatott. Mormolt valamit. Jobbra-balra dülöngélt, és amikor majdnem orra esett az egyre erősebb kilengésektől, megijedtem. Arra gondoltam, hogy valami baja van, esetleg részeg.
Fekete, göndör haja a derekáig ért. Hattyúnyaka még a sötétkék garbóból is kilátszott.
A többiek észre sem vették a jelenetet. Tátott szájjal nézték a felolvasót.
Felhúztam a szemöldökömet és kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem a vállát, de épp akkor állt fel.
– Contra vim mortis non est medicamen!
Ezt a mondatot ismételgette, lábával nagyokat dobbantva.
– Contra vim mortis non est medicamen! Contra vim mortis non est medicamen! Contra vim mortis non est medicamen! Contra vim mortis non est medicamen!
Az előttünk lévő sorokból minden tekintet rászegeződött, csak az író olvasott tovább, mintha semmit sem vett volna észre. A nő felállt. A kép kiesett a kezéből. Egy ismert, fiatal színésznő és az író csókolóztak rajta.
A nő kihúzta magát, hosszú, fehér szoknyája a földet söpörte, s ahogy előrébb lépett, előbukkantak vörösre festett lábkörmei. Mezítláb volt. Apró, elhintett vérmagok az ódon, nyikorgó hajópadlón. Mint a könyvben az egyik szereplőé.
Egyre hangosabban kiabálta:
– Contra vim mortis non est medicamen!
Az író abbahagyta az olvasást, és a nőt bámulta. Arcán nem volt érzelem, de szemében olyan félelem tükröződött, amilyet még sosem láttam.
A nő gúnyosan felkacagott, és elindult előre. Minden tekintet rászegeződött. Senki sem mozdult. Mintha a közönséget megbabonázta volna a hangja.
Az író kezéből kiesett a könyv, keze remegett. Az idegen szavai töltötték be a teret.
Nem láttam, hogy bárki is közeledett volna felé. A biztonsági őrök kőbálvánnyá dermedtek.
A sármos férfi és a titokzatos nő egymást nézték, mintha csak ők lennének a világon.
Fel akartam állni, de valami megmagyarázhatatlan erő a székhez ragasztott.
Odaért az íróhoz. Megállt előtte. Benyúlt a szoknyája zsebébe, és kivett belőle valamit.
A nő a közönség felé fordult, keze véres volt, elismételte a szavakat, és ájultan esett össze.
A krimiíró vérbe fagyva ült a széken. Mellkasából egy kés állt ki, mintha hitlerszalonna lett volna a piacon, ami szeletelésre vár.
– Ars longa, vita brevis – motyogtam, miután kinyitottam a szememet.
Az ágyneműm vízben tocsogott.
A kezem összekulcsolva a mellkasomon.
(Fotó: David Cohen, kép forrása: Unsplash)