Alig bírtam aludni az éjszaka. Igazából már hónapok óta nem alszom jól. Minél nagyobb a pocakomban növekvő gyermekem, annál nehezebb megtalálni az ideális pozíciót. Hihetetlen, hogy pár óra múlva már a kezemben tarthatom őt. Próbálom végiggondolni, hogy sikerült-e mindent elintéznem. Anyu két napja megérkezett. Tegnap megfőztem egy hétre előre. Biztos, ami biztos. A ház kitakarítva. Mondjuk nem olyan alaposan, mint amikor a lányom született. Akkor egy légy megcsúszott volna a bútorokon, olyan patyolattiszta volt minden. Most csak amolyan erősen terhes, gyermeke miatt igen elfoglalt, a nagy házat végiglépcsőzni már képtelen anyuka megfeszített szándékának köszönhető tisztaság uralkodik. Remélhetőleg így is marad, ameddig haza nem érünk. A hűtő tele. A mellszívó kifertőtlenítve, indulásra készen. Az első gyermekem után sajnos nem tudtam szoptatni, hiába volt tejem. A hideg kiráz, ha csak arra gondolok, hogy újra rá kelljen csatlakoznom, és miközben lefeji a tejemet, kiadja azt a gyomorforgató géphangot. Semmi okom utálni ezt a mellszívót, hiszen neki köszönhetem, hogy nyolc hónapig tudtam anyatejjel táplálni Dórit. Ennek ellenére még csak ránézni sem tudok.
– Készen állsz? – kérdezi a párom, miközben hátulról megölel.
– Nem! Egyértelműen nem! Félek! Rettentően félek.
– Mitől félsz?
– Ezt most komolyan kérdezed? Mondjuk, hogy megismétlődik, ami Dórinál történt. Hogy vajon most milyen problémák merülnek fel. Hogy leszek képes szeretni őt ugyanolyan intenzíven, mint ahogy Dórit szeretem?! Tudom, hogy hülyén hangzik, mert nyilván szeretni fogom. De úgy érzem, hogy ő teljesen kitölti a szívemet.
Érzem, hogy sápadni kezdek, és beletemetem az arcomat a kezembe.
– Micsoda egy borzalmas anya vagyok!
– Macché – fakad ki a párom, miközben a tipikus olasz kézlengetésével megerősíti a véleményét. – Fantasztikus anya vagy! Efelől nincs kétségem. Na de hagyd abba az agyalást ilyen hülyeségeken. Inkább kezdjünk el készülődni! Csinálhatnál egy kávét is! Tudod, hogy jobban csinálod, mint én – mondja egy mosoly kíséretében. Próbálok felülni, de szükségem van a segítségére. Rutinosan megnyomja a hátamat, ameddig meg nem találom az egyensúlyomat. Belépek a lányom szobájába, aki még mindig alszik, azzal az ártatlanul gyönyörű pofijával. Megpuszilom az arcát, majd nem bírom ki és az orrára is adok. Leülök mellé a szőnyegre, vagyis inkább lehuppanok, mint egy jóllakott panda, és érdekes érzések egyvelege kavarog bennem. Gyászolom és egyben kihasználom a pillanatot, ameddig csak lehet, amikor még csak ő van nekem. Öröm és szomorúság, izgatottság és egy pici gyász szorítja szívemet. Akkor és ott válok egygyermekes anyából kétgyermekessé. Tudom, onnantól, hogy kilépek az ajtaján, többet nem lesz ilyen pillanatunk együtt. Minden más lesz. Már nem ő lesz az egyetlen, hanem ő lesz az én nagylányom. Kíváncsi vagyok, hogyan fogunk beleszokni együtt ebbe az új felállásba. Még egyszer, utoljára megpuszilom, és a könnyeimet törölgetve kilépek a szobájából. Felkeltem Anyut, hogy ideje indulnunk a kórházba. Az első alkalomhoz képest sokkal kevesebb motyóval. Hiába, na, a második gyermeknél az ember már rutinosabb. Anyu megölel, én meg sírok, mint egy taknyos kölyök. Rettegek, hogy nem fogok élve kijutni a kórházból. Ő pedig, mint aki tudja, hogy mire gondolok, zavarában taszajt rajtam egyet, hogy hagyjam már abba a rettegést, nem lesz itt semmi baj. Olyan kurva könnyen beszél mindenki. Bárcsak én is ilyen biztos lehetnék benne.
– Azért, ha van rá lehetőség, akkor próbálj meg normális úton szülni, kislányom. Csak, hogy legyen egy olyan tapasztalatod is. Na meg hát, mégis csak az az igazi szülés – ledöbbenve hallgatom őt. Azok után, hogy tudja, min mentem keresztül, még van képe ezt így beszúrni nekem, indulás előtt?! Kivánszorgok a kocsihoz, és a már jól begyakorolt mozdulattal betuszkolom magam az ülésbe. A párom még mindig a házban.
– Mi a fenét csinál? Remélem, hogy nem a WC-n üli meg a szokásos negyvenperces szeánszát. Húsz perc múlva már ott kéne lennünk – morgolódok, miközben bámulok ki az ablakon. Ekkor észreveszem őt, akit Anyukám követ a kapuig, miközben vadul magyaráz neki magyarul, Valentino pedig úgy nézi őt, mintha egy háromismeretlenes egyenletet kéne megoldania. Nem bírom tovább, és egy visító röhögőgörcsben török ki. Ő olyan sebesen vágódik be mellém, mintha a tatárok kergették volna.
– Ej, Gyöngyi néni! Mikor fogja már megérteni, hogy fogalmam sincs, mit magyaráz nekem. Hiába beszél hangosabban. Nem süket vagyok, hanem olasz.
Itt már együtt nevetünk.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezem.
– Elköszöntem Dóritól. Érdekes érzés volt, utoljára…
– Igen, tudom, hogy mire gondolsz! – folytom bele a szót. – Én ugyanígy éreztem, amikor bementem hozzá.
Némaságba burkolózva folytatjuk mind a ketten a gondolatot. Végre megérkeztünk a kórházhoz. Gépiesen összeszedjük a táskáinkat, és elindulunk a Szülészet felé. A recepciónál egy nagyon kedves nő ül. Elvezet minket a szobához, amiben hat ágy van.
– Ön az első, úgyhogy maga választhat, hogy melyiken szeretne feküdni.
– A bal oldalit választom, az ablak mellett. Igaz, hogy a kilátás nem valami szuper – a mellettünk lévő épület tetejére lehet rálátni –, de legalább a jellegzetes angliai szürke égre néz – nevetem el magam.
– Ki tudja! Lehet, hogy ma duplán szerencsés napja lesz, és még a nap is kisüt – mondja mosolyogva a nővér, miközben vadul ír a kartonomra. – Kérem, öltözzön át abba a kórházi ruhába, amit az ágyon talál! Nemsokára az altatóorvos és a szülészorvos fogja meglátogatni. Most magukra hagyom önöket – mondja, miközben elhúzza a hosszú, fehér függönyt, ami teljesen körbekeríti a mi részünket.
A függönnyel megegyező fehér arccal leülök az ágy szélére.
– Újra itt… csak ezt éljem túl, és esküszöm, hogy én ezt többet végig nem csinálom!
– Ne aggódj, drágám, minden rendben lesz! – mondja a párom, miközben az ágyam melletti bőrfotelt feszegeti, hogy megtudja, lábtartós-e. Ő már a szülés utáni sziesztára készülődik. Tipikus olasz!
– Segítenél átöltözni, mielőtt ideérnek az orvosok? – kérdezem
– Persze!
Megragadja a kórházi hálóinget, és huncutul elmosolyogja magát.
– Csak nem a hátul nyitottat kapod megint? – kérdezi, miközben rácsap a fenekemre.
– Eszedbe se jusson ilyesmi! – nevetem el magam.
Végre átöltözve, már az ágyban fekve várok, amikor valaki elhúzza a függönyt.
– Jó reggelt! Engem Marie-nak hívnak, én leszek az altatóorvosa. Feltennék magának pár kérdést, csak hogy egy kicsit jobban megismerhessem a kórtörténetét.
– Rendben – felelem
– Mikorra lenne pontosan kiírva?
– Jövő hét keddre.
– A programozott császárt pontosan egy héttel szokták előbbre hozni. Miért nem holnapra hívták be?
– Mert keddenként nem műtenek. Legalábbis ezt mondták az utolsó konzultációnál.
Ennyit a születési időd alapján történő jóslásokról – gondolom, miközben idegesen ránézek Valentinóra, aki még mindig a székkel szerencsétlenkedik.
– Oh! Ezt nem tudtam. Én csak helyettesítek ebben a kórházban. Eredetileg Bristolban dolgozom – mondja zavartan a doktornő. – Megkérdezhetem, hogy miért döntöttek programozott császár mellett?
– Most akkor mondjak el mindent?
– Legyen szíves!
Mély levegőt veszek és érzem, hogy megtelik a szemem könnyekkel.
– Négy évvel ezelőtt született meg a kislányunk. 32 órát hagytak vajúdni, egészen addig, amíg a babám szívhangja elkezdett lelassulni. Akkor a párom megelégelte a várakozást és kérdőre vonta őket, nem túl kedvesen, hogy mégis miért nem császároznak már meg. Ezután tíz percen belül készen állt a műtő. Az egész operáció egy borzalmas emlék. Folyamatosan remegtem. Most már tudom, hogy ez normális, bár akkor erről senki sem tájékoztatott. Mint ahogy arról sem, hogy a sok gáz miatt előfordulhat, hogy hányni fogok. A szülésznőm azt az érzést keltette bennem, hogy mi a fenét keresek én most ott, amikor neki más dolga lenne. Meg is jegyeztem neki, hogy „látom, nagyon sietsz! Azért remélem, nem fogod elkapkodni!” A gyermekemet nem tudtam megfogni, miután kiemelték, mert koordinálatlanul remegtem, és féltem, hogy a kis csúszós teste kiesik a kezemből. Hiába magyaráztam nekik, ők megvetően néztek rám, hogy miért nem akarom őt egyből a mellkasomra tenni. Így a páromnak szóltam, hogy azonnal vegye el tőlem, mert elejtem. Miután átadtam neki, sugárba hányni kezdtem. Az érzés, amikor a hasadban tologatják a szerveidet… nos, az valami iszonyú. Sajnos szoptatni nem tudtam, mert a tejem nem indult be azonnal. Kaptunk a kórházban tápszert, miközben a mellszívóval fejtem magam, hogy beinduljon a tejtermelésem. Két nappal később hazaengedtek minket. Másnap reggel jött is a védőnő, hogy megmérje a babám súlyát. Sajnos vesztett belőle. Kaptunk egy nap haladékot, hogy hátha gyarapodni fog, de nem így lett. Mivel a tejem még nem volt elég és a tápszert a párom nem engedte, hogy olyan mennyiségben adjunk neki, mint ahogy kéne, mondván, jobban kéne fejnem magam, hogy csak anyatejjel táplálhassuk Dórit. A következő nap visszaküldtek minket a kórházba, és még három napot ott kellett lennünk, amíg Dóri végre elkezdett hízni, és a tejem is egyre több lett. Igaz, hogy nekem továbbra is ki kellett egészíteni tápszerrel. Aztán végre hazamehettünk. Másnap elmentünk a belvárosba, hogy beregisztráljuk a kislányunkat, hogy hivatalosan is angol állampolgár legyen, és a párom – mivel nem vagyunk házasok – elismerte, hogy ő az apja, ezáltal megkapta az ő vezeték nevét. Amikor hazaértünk, úgy éreztem, hogy pisilnem kell, úgyhogy elmentem a mosdóba. Amikor ráültem a WC-re, elkezdett ömleni belőlem a vér. Olyan erősen és folyamatosan, mint amikor megnyitod a csapot. Lekiabáltam a páromnak, aki azonnal kihívta a mentőket. Annyi erőm volt, hogy magamra erőltettem két betétbugyit, mert sejtettem, hogy egy nem lenne elég. Körülbelül húsz perc múlva újra a Szülészeten voltam. A párom a kisbabámmal még nem ért oda. Annyit mondtak a mentősök, hogy ők majd taxival jönnek. Hirtelen hat nővér és három orvos termett mellettem. Amikor levették rólam a nadrágot és a két bugyit, láttam, hogy az orvos két kézzel kotorja arrébb a véremet. Horrorisztikus volt. Ebben a pillanatban ért oda a párom a kisbabánkkal. Ekkor az orvosok az orrom alá dugtak egy papírt, hogy azonnal írjam alá, mert már tolnak is a műtőbe. Emlékszem, mennyire rettegtem, hogy nem fogom többé látni a kislányomat. Huszonnégy óra múlva felébresztettek, és mondták, hogy végre túl vagyok az életveszélyen, és hogy bennem maradt egy picike placenta, ami azért történhetett meg, mert két hónappal azelőtt, hogy terhes lettem Dórival, volt egy vetélésem. Valószínűleg annak köszönhető, hogy hozzátapadt a placenta a méhemhez. 7 liter vért vesztettem. Kaptam vérátömlesztést, hogy pótolni tudják a veszteséget. Több ismerősünk tanácsára bepereltük a kórházat, mert mindenkinek gyanús volt ez az egész. A négy évig elhúzódott procedúra során megtudtuk, hogy 7 cm nagyságú placentát hagytak bennem, ami valljuk be, nem is olyan picike ahhoz, hogy ne vehessék észre, amikor nyitva voltam. Tehát semmi köze nem volt a vetélésemhez, inkább a szülésznő sietségéhez. Olyan erős fájdalomcsillapítókat kaptam, amikhez külön speciális oldalról kellett megnéznie a főorvosnak a kódot, amivel ki tudták nyitni a szekrényt. Emlékszem, hogy ott volt az ágyam jobb oldalán. Olyan volt, mint egy kis madáretető doboz. Fehér két oldalt, és áttetsző az elején. Az alján voltak a számok, amik segítségével kellett beütniük a kódot. Ezután kinyílt egy kis ajtó a doboz alján, és ott tudták kicserélni a fájdalomcsillapítómat, amit szintén egy szuper biztonságos helyről vettek ki. Hogy honnan, azt nem láttam, csak hallottam, hogy kétségbeesve telefonálgattak a kódjáért, mert én már üvöltöttem a fájdalomtól. Annak a folyadéknak köszönhettem, hogy túléltem az első pár napot. Utána abba kellett hagynom, hogy újra be tudjam indítani a tejemet, amiben nyilván ez a gyógyszer már nem lehetett. Onnantól kellett beérnem a hétköznapi fájdalomcsillapítókkal. Jó ideig eltartott, amíg sikerült újra beindítanom a tejtermelésemet, mert a hormonjaim érezték, hogy gyulladás van a szervezetemben. A nővérek azt mondták, hogy semmi esélyt sem adtak rá, hogy sikerülni fog, azok után, amiken végigmentem. Szerintem annyira erősen vágytam rá, hogy a szervezetemnek nem volt mit tenni, mint engedelmeskedni.
– Rettenetes sajnálom, ami önnel történt! Akkor önnek két hasi műtétje volt nyolc napon belül?
– Igen.
– Megkérdezhetem, hogy melyik kórház volt?
– Ez.
Hallottam, hogy a háttérben megérkezett két másik kismama is. Ebben a pillanatban lépett be a szülészorvosom a szobába.
– Jó napot! Nálam fog szülni. Ne aggódjon, nem kell újra elmondania, ami történt! Már két napja tanulmányozom a kartonját. Teljesen megértem, hogy ha nem bízik meg itt senkiben. Azt azért szeretném, ha tudná, hogy az akkori orvosa már nem dolgozik itt, és hogy nálam jobban senki sem ért ehhez. Ezért is engem kért fel a kórház az ön esetéhez.
– Csak ne hagyjon minket meghalni! – mondtam erőtlenül, a pocakomat simogatva.
– Előbb veszem ki a méhét, minthogy elengedjem magukat!
Fogalmam sincs, miért, de ezzel megnyugtatott.
– Maga lenne az első, de a másik hölgy cukros, ezért előbbre kellett őt tennünk. De azután ígérem, hogy ön jön.
Magunkra hagynak minket az összes fájdalmunk és aggodalmunk terhével. Tanácsolták, hogy pihenjek, amennyit csak tudok, mert hamarosan nem lesz rá lehetőségem. Könnyű azt mondani! – Az, hogy elmondtam nekik a történteket, kellőképpen felzaklatott ahhoz, hogy aludni tudjak. Az egyik szobatársam zavaróan hangosan Peaky Blinderst néz az anyjával. Nem tűnik úgy, mintha szülni jöttek volna. Sokkal inkább hangzik egy szokásos hétfő délutáni filmnézésnek a nappalijukból. A másik anyuka arab, ő hangosan hallgatja a telefonjáról egy arab pasas imádkozását. Ezt már nem bírjuk a párommal, és könnyeinket törölgetve nevetünk ezen a lehetetlen helyzeten. Abban bízunk, hogy amikor már a kislányunk velünk lesz, ők is elég elfoglaltak lesznek a sajátjaikkal ahhoz, hogy továbbra is így viselkedjenek.
Kisvártatva megjönnek értem. Betolnak a műtőbe, ahol legalább tizenöt ember vár rám, a lehető legkedvesebb mosolyukkal. Amikor átemelnek a másik ágyra, nem bírom ki, hogy hangot ne adjak neki.
– Minek köszönhető a nagy érdeklődés? – kérdezem, miközben végigfuttatom a szememet rajtuk.
– Biztosra szeretnénk menni, hogy minden rendben lesz! – válaszolja egy ismeretlen orvos. Látszik, hogy marha jóképűnek gondolja magát. Úgy vonaglik a nők között, mint David Hasselhoff a hullámok között. – Milyen zenét szeretne hallgatni? – kérdezi, miközben engem méreget.
– Egy kis metálzene lenne a megfelelő a mostani idegállapotomhoz.
– METÁL??? – kérdez vissza megdöbbenve.
Pár perccel később Hasselhoff elindította a telefonjáról Bob Marley One love című számát.
– Tökéletes! Jobbat ki sem választhatott volna – jelentem ki, miközben hátulról már nyomják a gerincembe a marha hosszú tűt. Felszisszenek, és közben egyik kezemmel szorítom a páromét, a másikkal pedig valaki másét. Mindegy is, hogy kiét, a lényeg, hogy kibírja a szorításomat. Elkezdik adagolni a fájdalomcsillapítókat és érzéstelenítőket. A könnyeim folyamatosan ömlenek. Nem tudok uralkodni rajtuk. Az összes emlékem előtör, amiket a négy év alatt, nehéz munkával, de próbáltam a szőnyeg alá temetni.
– Kérem, szóljon, ha érez valamit a hasán meg a lábán – szól hozzám az egyik orvos, majd elkezd azzal a hideg spray-vel fújkodni.
– Igen, érzem.
– Még több érzéstelenítőt! – kiabál, a többiek pedig mint a kis hangyák, engedelmesen nyomják belém. – Most érzi?
– Igen.
– Még többet! – ők pedig tovább nyomják belém a folyadékot.
Ekkor megjelenik a szülészorvosom, és megkérdezi Hasselhoff-ot, hogy készen állok-e. Ő pedig maga biztosan bólogat. A következő pillanatban eltorzult hangon sikítom túl a háttérben szóló zenét.
– Kérem, hagyja abba! Érzem, ahogy felvág engem! – az orvosom elvörösödött fejjel üvölteni kezd Hasselhoffal, hogy mégis mi az istent csinál, mert a munkáját egészen biztosan nem. Ő pedig zavarában makogni kezd.
– Ez lehetetlen! Annyi érzéstelenítőt beadtunk már neki, képtelenség, hogy bármit is érezzen!
– Márpedig éppen ez történik, maga idióta! – az orvosom ránéz egy másik aneszteziológusra. – Maga veszi át az ő munkáját! – a nő erre mintha élete küldetése lenne, úgy adagolja belém a cuccokat. Ha csak szisszentek, már nyomja is belém a következő adagot. Nem sokat szarozik, az biztos. Hasselhoff sértődötten kimegy a műtőből. Ekkor észreveszem, hogy a bal karomat a vérnyomásmérő szorította. Azt hittem, hogy Valentino szorítja túl, de amikor már az egész bal oldalam lezsibbadt, érzem, hogy valami nincs rendben.
– Ennek így kéne lennie? – kérdezem a drogadagolómat a jobbomon.
– Nem! Egyáltalán nem! – gyorsan meglazítja.
Fekszem kiszolgáltatva a műtőasztalon, és csak arra tudok gondolni, hogy soha többet nem vagyok hajlandó ezt végig csinálni! A könnyeim még mindig szüntelenül potyognak. Ekkor megszólal az orvosom.
– Már csak egy pillanat, és megpillanthatja a gyermekét.
Felemeli az én gyönyörűséges kisbabámat, aki először nem sír fel. Többször is elmondják, hogy ez normális, mert ilyenkor sokkhatás éri őket. Majd, amikor eléri a kis feje a hasamat eltakaró anyagot, végre sírni kezd. Én pedig ösztönösen megsimogatom az arcát, és csitítgatni próbálom. Ő egyből elhallgat, és a tenyerembe hajtja a fejét. Az orvosom megdöbbenve néz rám.
– Itt van az ön orvossága az összes fájdalmára és félelmére – mondja, miközben alaposan átvizsgál, hogy nehogy bennem maradjon bármi, aminek nem kéne.
Ismét a kezembe adják Íriszt, aki úgy pihen meg rajtam, mintha valaki épp felébresztette volna az álmából. Mélyen egymás szemébe nézünk, és tudom, hogy minden aggodalmam felesleges volt. Nincs olyan, hogy egy Anya szíve ne legyen képes az összes gyermekét ugyanolyan erősen és őszintén szeretni! Elképzelhetetlennek tartom! Elnézek a ballomra, ahol Valentino ül. Könnyes szemmel és mérhetetlenül büszke mosollyal az arcán feszít mellettem. Egyszer csak megszólal.
– Nem tudod véletlenül, hogy lehet-e jó erős kávét venni itt valahol? Mondjuk Lavazzát… oh, igen, az tökéletes lenne – mondja a tagadhatatlan olasz akcentusával, miközben behunyja a szemét, és beleszippant a levegőbe.
– Nem tudom, szívem. De amint összevarrnak, gyorsan beindítom a tejemet, és már rohanok is keresni neked – mondom cinikusan, és mindenki nevetésben tör ki.
(Fotó: Freestocks, kép forrás: Unsplash)