Lars lehúzta világoszöld hálózsákja cipzárját, kidugta a karját, és hatalmasat nyújtózkodott. – Korábban nem voltam képes vidáman ébredni, jó döntés volt, nem érdekel, nem fogok kételkedni, már nem! – Arculcsapásként hatott rá az erős napsütés, vagy inkább elismerő arcpaskolásként, hálás volt érte. És a frissen nyírt fű illata, a gyerekkor egyik meghatározó üledéke. Egy pillanatra kizökkent az időből, egyszerre volt gyerek és a foltokban őszülő önmaga.
– Hmm reggelizzek, vagy előbb… nem, inkább reggelizek. Kivergődött a zsákból, és abban a ruhában, amiben aludt, elindult az étkező felé. – Nézzük mi a menü – ábrándozott jobbra balra billlentve a fejét. – Liofilizált alma, tonhal, dió. Hát… lesz akkor egy tonhal almával és dióval… előadó és a közönsége egy személyben, basszátok meg! Ennyire jól még senki nem érzett rá. – Cirkuszi porondmester módjára, fennhangon kommentálta monológját a nagyérdeműnek, aki szintén saját maga volt. Egy kötszerollóval lecsipkedte mind a három tasak sarkát, és tetszőleges sorrendben kis adagokat nyomott a szájába. Minden egyes választásnál megpöccintette a fogás polietilén csomagolását, amitől az eszeveszett pörgésbe kezdett. – Na tessék, még egy bravúr, 10 fordulat… és elkapja! – egy ökölpumpával ünnepelte a mutatványt, mire Newton harmadik törvényének következtében egész teste hirtelen az ellenkező irányba fordult, alig tudott megkapaszkodni az ételtároló ajtajában. – Csak óvatosan ezzel a „fistpumppal” – csillapította lelkesedését. Az étkezés amúgy is lecsúszott az élvezetek alsó regiszterébe, itt a kulináris kreativitás leszűkült a víz adagolására és a hőmérséklet megválasztására.
A kiürült csomagolóanyagokkal elindult a centrifuga felé, ahol a viaszmoly-lárva vivárium volt. Úgy döntött, ma kihagyja a reggeli higiéniai rutint, úgyis csak heti egyszer kellett mostanában a dolgát végeznie, egy vizelés meg nem indokolja a tisztálkodást. – Az olyan, mint a gitárszóló, olyankor a zenekar csendben van, hát ez kurva jó, pfff, ennyi!
Menet közben állát előreszegve vetett egy pillantást a csavarhúzóra, amit három héttel ezelőtt a kommunikációs modult és az antennákat összekötő csomópontba döfött. Volt valami modern szoborszerű abban, ahogy az a szerszám ágaskodott az elosztódobozból, Isa Genzken Weltempfängerére emlékeztette. Nem volt különösebben érzékeny a XXI. század művészetére, igazából egyik századéra sem, egyrészt mert műszaki és medikai érdeklődése társadalmilag sokkal ”hasznosabb” irányba terelte, másrészt az a kevés érintkezési pont nem volt túl emlékezetes. De ez a mű pont megmaradt benne. A betonkockából ágaskodó antenna emléke úgy hatott rá, mintha akkor előre elrendelte volna az események ide vezető láncolatát.
Becsúsztatta a zacskókat a kis házikedvencei üvegdobozán kialakított rekeszbe. Úgy tippelte, két nap alatt fel is falják. Lars fontos szerepet szánt még a műanyagfaló lárváknak.
Az első hetek nagyvonalúan eltékozolt ideje, a semmittevés szexepilje mostanra kimerülni látszott. – Nem pontosan erre a beteljesülésre vagy kiteljesedésre gondoltam, mindegy, valahogyan talán mégis tagolni kell a napokat, ez így értelmetlen időhúzás. – Felsejlett a gyanúja, hogy szüksége van valamilyen napirendre. – Egyelőre laza lesz, semmi végleges, csak legalább ne folyjanak szét a napok – fektette le a szisztematizálás első alapszabályát –, meg egyébként is…
Fix napirendi pontok:
1) Mesterséges Áhitat
2) Lárva megfigyelés
3) Edzés
4) Séta
Első nekibuzdulásra ezeket vázolta fel magának. A négyes pont kivételével napi rendszerességgel kalkulált. Akadt még bőven feladata, jellemzően karbantartási ügyek.
Az új fejlemény, azaz hogy szabályokat határozott meg, további egy egységgel növelte pozitív kedélyállapotát. Az optimizmus szintjét az érzet hatóidejével skálázta. Egy fok = fél napig tartó, zavartalan derűlátás. Ezen a napon még nem kezdett hódolni a rendszer diktálta szabályoknak, megelégedett a jótékony érzéssel. – Ma már csak olvasok, kiülök a kupolába, meg a többi szokásos – határozta el, és kiszedett a raktárból egy hagyományos könyvet.
Közben a felszínen továbbra sem alakultak jól az Európai Űr Ügynökség dolgai, az utóbbi húsz évben sajnálatos módon egyre több teher nyomasztotta az Uniót, az űrkutatás a teljes költségvetési képletben nullával kezdődő, lebegőpontos változó lett. Az ESA egyetlen kiadási tételeként az űrállomás állagmegőrzését tartotta meg. A személyzet idefent egy főre redukálódott.
Másnap reggel a De la Soul Say no Go elevenen hömpölygő ritmusára és fahéj illatra ébredt. Az illatdiffúzort öt éve vezették be a nemzetközi űrállomáson, ami jelentős pozitív hatást gyakorolt az asztronauták lelki egyensúlyára. A szokásos reggeli rutint követően éppen energikusan vetette volna bele magát az új, strukturált hétköznapjaiba.
– Várjál, várjál, várjál, azért ettől még nem lesz célja! Ugye nem? Ezek a rohadt rutinok – hirtelen elfogta a gyanú, hogy valamilyen módon mégis értelmet fog adni az létezésének.
Mikor két évvel ezelőtt körvonalazódott fejében az akció, rendíthetetlen szándéka volt, hogy élete hátralévő napjai cél nélkül teljenek, egyetlen emberi lénnyel sem akart többé semmilyen interakcióba bonyolódni, semmiért ne kelljen megküzdeni, semmilyen célt ne kelljen elérni. Akár zen buddhista törekvésnek is lehetne gondolni, csak neki fogalma sem volt róla, hogy hasonlóak a céljaik. Szerette az életet úgy általában, de egyszerűen nem akart többé olyan programnak a függvénye lenni, aminek emberek alkotta társadalom a forráskódja.
A kiképzési programban mindig az élmezőnyben teljesített, tökéletesen összeálltak a feltételek, már-már szégyellte magát, mennyire szerencsés. Sok mindent kellett még megterveznie: a következő műszakváltásánál ő legyen a kiválasztott, a kommunikáció összes lehetőségét elvágja. – Ez nem lehet komoly probléma – gondolta –, a romboláshoz még minimális műszaki ismeretek sem szükségesek – tudta, hogy a víz és levegő utánpótlás/újrahasznosítás bőven elegendő, amíg él. És korlátlan ideig táplálékot biztosítani, ekkor jöttek képbe a viaszmoly-lárvák.
Larsnak megvolt minden képzettsége ahhoz, hogy fenntartsa a saját és az űrállomás kondícióját, a pontos kiértékeléseket úgy is a fedélzeti MI végzi. Gyerekkorában a szaktudást még embereknek kellett a legmagasabb szinten birtokolni, most a képesítés már csak arra kellett, hogy bármilyen vitás esetben az emberi tényező legyen a peralap, amíg a mesterséges intelligencia a büntetőjog alkonyzónájában lopakodik.
Az MI-nak nem volt lehetősége az űrállomás semmilyen paraméterén változtatni, nem volt hozzáférése a gépészeti és létfenntartó rendszerekhez, csak a személyzet emberi tagjai tudtak jóváhagyni és életbe léptetni bármilyen eljárást. Cinikusan „Mindenhatónak” becézte az állomás gépi asszisztensét.
– Kívánod átkonfigurálni a megjelenésemet? – kérdezte a Mindenható neutrális hangon, miután Lars az MI megjelenítője elé lebegett és mikrogravitációs kényelmi pózba helyezte magát. Az üveghengerre hasonlító projektoron egyelőre egy térbeli, várakoztató animáció futott.
– Adatbázisom alapján továbbra is a legnépszerűbb Scarlet Jo… – Oké, oké, oké, én is láttam a filmet, köszi, legyen inkább a… 40 év körüli Daniel Craig, amikor James Bond.
– Oké főnök, kezdjük akkor a vallásos hit elemi… – nevetségesnek érezte, amit rögtön ezután ki akart mondani, de egy fejrándítással belement a játékba, és úgy döntött, mégis felölti a hívő emberek komolyságát. – Uram, feltennék pár kérdést, most hirtelen ez jut eszembe a sok közül: Milyen időegységekben ítéled meg az ember cselekedeteit? Úgy értem, mekkora cselekményhalmaz számít egynek?
Az üveghengerben Daniel Craig egy Chesterfield fotelben ülve, nyakában megbontott csokornyakkendővel taglalta:
– A keresztény teológia szerint Isten minden cselekedetet megítél, függetlenül annak időtartamától. Az iszlám vallásban Allah minden cselekedetet megfigyel és megítél, minden időegységben végrehajtott cselekedet jelentőséggel bír. A hinduizmusban a karma törvénye alapján minden cselekedet következményekkel jár. Az időtartamok nem relevánsak. A buddhizmusban a karma az újjászületés körforgását befolyásolja. Minden pillanatban végrehajtott cselekedet hatással van a jövőre. A judaizmusban Isten megítéli az emberek cselekedeteit a Tóra törvényei alapján. Az időtartam itt sem releváns.
Ez alaposan összezavarta. – Akkor mitől felsőbbrendű, ha nem látja előre a hosszabb távú következményeket? – kérdezte Lars a „Mindenhatót”. A válasz ismét pillanatokon belül érkezett, Daniel Craig merseyside-i intonációjával.
– Az isteni lények képesek előre látni egy hosszabb eseménysor kimenetelét, mert mindentudók. Az istenek felsőbbrendűségét nem korlátozza az emberi időérzékelés; számukra minden idő egyszerre létezik, így minden cselekedet és annak következménye azonnal ismert. Az isteni lények felsőbbrendűsége éppen abból fakad, hogy az emberi korlátok felett állnak, beleértve az idő és tér korlátait is. A felsőbbrendűség koncepciója többek között ezen tulajdonságokon alapul.
– Oké, az időkoncepción el is bukott a teológiai kísérlet, az Isteneknek fogalmuk sincs róla, mi az a stratégia, azt hiszem egyelőre kihagyom a lelkigyakorlatból. Lelkigyakorlat, amilyen giccses annyira találó… ezt meg egyelőre megtartom – mutatóujjával az üveghengerre koppintva nyugtázta a névváltoztatást.
– Ez lesz az új egyes napirendi pont, ja, és legyél inkább mégis Scarlett Johansson.
Soha nem volt értékrendjének meghatározó eleme a vallás, ez a kudarc sem rendítette meg különösebben, de többet, valami teozófiai kiskaput várt tőle. Miután feleszmélt a sikertelen dialógusból, a következő gondolat teljesen kimosta agyából az előbbi intellektuális próbálkozás szánalmas kimenetelét. Súlytalanságban csak egy megfelelő irányú lendületvétel kellett, hogy akadálytalanul repüljön Superman jellegzetes testtartásával az ISS folyosóin át a zsilipkamra felé.
Öt narancssárga űrruha, mind felett kis tábla: „Járművön Kívüli Mobilitási Egység”, alatta a nevek. Továbblökte magát a harmadik ruháig. „Lars Alleman”. A legújabb generációs ruhát már egyedül is fel tudta venni, de így is 30 percig tartott a művelet. Belépett a zsilipkamrába és bezárta maga alatt az ajtót, ami leválasztja mindenről, ami a földi élet feltétele. Lassú nyomáskiegyenlítés után kinyitotta a felső zsilipfedelet, amiről úgy sejtette beáramlik majd rajta valami. Még nem kapaszkodott felefelé, sőt, lefelé nézett, az alsó ajtó felé. Így telt el egy perc, ez alatt az idő alatt végigélte a jelentkezési űrlap kitöltésétől idáig vezető utat. Nem áramlott be semmi.
– Oké főnök, felemeled a karod, megragadod a nyílás mindkét oldalát, és kilódulsz. Csak finoman, gyengéden, mindent tudsz, ezerszer elpróbáltad – kicsit körülményesebb volt, mint gondolta, a nyílás sokkal szűkebbnek bizonyult, mint a víztartályban. Lassú, kontrollált mozdulatokkal haladt felfelé, hogy elkerülje az akaratlan forgásokat.
És hirtelen a szűk kapszulastruktúrából, a fém anyaméhből kibújva az örökkévalóság vette körül, az abszolút fekete. Még a létfenntartó rendszer zümmögése sem fedte el saját pulzusának lüktetését.
Már éppen rákészült a végtelen katartikus megtapasztalására, mikor először észrevehetetlenül, pár pillanat múlva egyértelműen homályosodni kezdett a látása. Egyre elmosódottabban látott, és a szeme is elviselhetetlenül égett. A könnyei nem folytak le az arcán, egyre jobban felgyülemlett a folyadékgömb a szeme körül. Az űrruhában nem lehet csak úgy letörölni a könnyeket.
– Uram, nem látok, a könnyeim… – a levegőt kapkodva, pillanatnyi rémületében csak ez az előző, gunyoros megszólítás jutott eszébe, és a fedélzeti asszisztens azonnal felkínálta a legvalószínűbb megoldást:
– Nyisd ki a légszelepet, a kiáramló levegő beindítja az oxigénfejlesztőt, erős légáramot keltve az űrruhában, 98,45% valószínűséggel elpárologtatja a szem körül felgyülemlett folyadékot.
Hallotta a létfenntartó rendszer sziszegést, ahogyan a levegő szökik a szkafanderből. Amint elzárta a szelepet, a ventilátorok szorgosan elkezdték normális értékre állítani a ruha belső atmoszféráját. Működött, két perc után Lars újra tisztán látott, bár továbbra is erősen égett a szeme.
A gyémánt alakú kupolában panorámakilátás nyílt a mindenségre. Térdét átkarolva lebegett, csöndben szemlélődött, hol a végtelen sötétségre, hol a kék bolygóra vetette tekintetét. Az atmoszféra derengése úgy tetszett, mintha a glóbusz felületén penészréteg fejlődött volna, neonzöld, lila, bíbor, narancs színekben játszó fényfüggönyök hipnotikus tekergőzésével tarkítva a szerves anyagok bomlására emlékeztető jelenséget.
Próbálta megfejteni, mi történt az űrséta alatt. Az űrruhával minden rendben volt, mindent leellenőrzött, a sisak üvegének tisztításánál is a legnagyobb műgonddal járt el, maradéktalanul letörölte a párátlanító folyadékot, semmi nem irritálhatta a szemét.
Ő nem volt korosztályának – az aszexuális generációnak – a jellegzetes példánya. Az emberiség történelmében példátlan fordulat zajlott le a mások testéhez és úgy általában az emberi testhez való viszonyulásban. Lars generációja nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy testben létezik, a virtuális létezés ténylegesen felbomlasztotta a tudat és a test kötőszövetét, ennélfogva az utódnemzés is nagyon ritka, különleges mutatványnak számított. De Lars inkább volt konzervatív férfi, hagyományos érdeklődéssel, csak szórványos és nagyon enyhe, gyakorlatilag kerekítési értékhatáron belüli lelki epizódokkal.
– Mi a franc volt ez? – kérdezte fennhangon, közben értetlenül ingatta a fejét. – Mitől könnyeztem? Jó lenne kideríteni, mert én kurvára nem sírtam! Oké?
Scarlett Johansson meleg, rekedtes hangján érkezett az státuszjelentés:
– A rendelkezésemre álló adatokból nem tudok semmilyen műszaki problémára következtetni. Továbbá nem találtam semmilyen irritációra okot adó, idegen anyagot. Az élettani információk értékeléséből érzelmi könnyezésre tudok következtetni – pillanatnyi szünet után folytatta. – Általában erős érzelmi élmények, mint például szomorúság, öröm, düh vagy meghatottság váltják ki. Az érzelem hatására az agy limbikus rendszere aktiválódik, az amigdala, amely az érzelmek feldolgozásában játszik kulcsszerepet, és a hipotalamusz, amely a testi válaszokat szabályozza, jeleket küld az autonóm idegrendszernek, amely beindítja a paraszimpatikus idegrendszert, ez pedig aktiválja a könnymirigyeket.
Nem szakította félbe, kellemesnek találta a „Nő” szexi, mély tónusban rezonáló hangját, így nem esett rosszul beletörődni a legvalószínűbb magyarázatba.
– Tudok neked jogosultságot adni a létfenntartó rendszer szabályozására? – kérdezte az MI-t.
– Csak egy speciális protokoll lépései után. A leírás megtalálható a visszatérő egység protokollfüzetének mellékletében. Csak vészhelyzet esetén alkalmazható.
A hátán feküdt, minden sötét volt körülötte, nem tudta a helyet beazonosítani. Ebben a pózban hajolt felülről az arca elé Nora, egykori egyetemi évfolyamtársnője, akibe talán tudat alatt szerelmes is volt. Arcuk egyvonalba került, már csak az a hajszálvékony lélektani hártya volt közöttük, ami a csók előtti pillanatban foszlik szét. Nora lassan kinyitotta a száját, ő is érzékelte a pillanatot, és ő is csókra nyitotta a száját. A nő szájából rizsszemek kezdtek hullani, egyre sűrűbben, egyenesen Lars szájába. Ekkor már biztos volt benne, hogy a lelke megmenekült, innen már szép fokozatosan ki tud kászálódni a saját érzékei csapdájából.
A Glass Beams Orb című száma vetett véget a REM fázis erotikus epizódjának, kellemetlen ébredés, de a pszichedelikus, elektro-instrumentális ambient hangzás és a kőkemény erekciója illett a helyzet szellemiségéhez. – Ezt honnan tudta? Monitorozza az agyhullámokat? Mindegy, telitalálat, de ebből még baj lehet – gyorsan döntött, kikászálódott a hálózsákból, és a gyógyszerszekrény irányába lökte magát. Türelmetlenül futtatta végig az ujját a doboz falára tépőzárazott gyógyszeres tasakokon, letépte az Androcurt és a javasolt dózis dupláját vette be. – Na, ez így rendben lesz, nincs itt semmi izgulni való! – a libidócsökkentő volt az egyetlen farmaceutikum, amit saját elhatározásból szedett. Tömegvonzás nélkül egészen más érzés nyelni, s miközben az perisztaltikus hullámok küzdötték a gyomra felé a bolusszá rágott kapszulákat, azon gondolkodott, mi a franc volt az álom utolsó jelenete, az az érzékcsapda baromság, mit akart ez jelenteni?
– Kettőből zéró – az első két, reményteli kezdeményezés félrement, úgy döntött, mégsem ragaszkodik napirendhez. A következő alvás-ébrenlét ciklusok egyszerűen, eseménytelenül teltek a lárvák tanulmányozásával, testmozgással, a kupolában töltött órákkal. A fedélzeti asszisztenssel nem sokat kommunikált.
A napirend utáni korszak első reggelén, ami az ő esetében nem hagyományosan a napfelkelte megnevezése, mert amíg aludt, hatszor repülte körbe a földet, Roni Kaspitól a Stay-re és a paradicsom zöld szárának illatára ébredt. Egy meghatározhatatlan érzéshullám hordalékában, ami valahol a késztetés és a tehetetlenség között helyezkedik el, a fia iránti felelősség nyomait vélte felsejleni. Mintha valami elmulasztott dolog pótlására ösztönözné. – De mindegy is, elég idős már ahhoz, hogy ne érdekelje a hülyeségem, meg ez biztos az álom maradványhangulata – egy lemondó kézmozdulattal el is hárította.
Második reggel a Mr Gone- ra ébredt a Weather Reporttól, és keserűmandula szagot érzett.
Napról napra egyre nehezebben tudta hangulatát alapállapotba terelni. Elhanyagolta a személyes higiéniát, a párologtatónak komoly konkurenciát jelentett felül illatosítani az űrállomás használatban lévő moduljait. Egyik ritka alkalommal, amikor – űrhajós szlenggel „number two” – küldetésben ücsörgött, hanyagul helyezkedett el a vákuumos „szilárdhulladék-gyűjtő” ülőkéjén, és a „brown element” egy darabja kiszökött a feneke és a nyílás közötti résen. Lőttek az önkéntes magánynak, ettől fogva Larsnak a saját szarával kellett az élettéren osztozni.
– Adjon Isten, Kula úr! – ujjával kalapbiccentést imitálva köszöntötte minden alkalommal, amikor ellebegtek egymás mellett.
A következő napokon a zenék egyre elviselhetetlenebbé váltak, az illatok megfoghatatlan emléktöredékeket villantottak fel. Egy darabig sikerült magát meggyőzni, hogy ez csak az amygdala és a hippokampusz rivalizálása.
A nyolcadik napon letiltotta a reggeli hangulatjavító rutint, de ettől elvesztette az összes pszichológiai támpontját, és ami egészen idáig az idealizált létállapot volt, most az izolációs szorongás összes tünetével rohamozta meg.
Hideg verejtékben fürödve Bartók Béla Out of Doors sötét zongoradarabjára ébredt, és égett emberi haj szagát érezte.
Már egyáltalán nem értette, mi és miért zajlik az elméjében, egyre több gondolat ötlött fel benne, mit mulasztott el szülőként évtizedekkel korábban. – Mit csináljak – tanakodott –, így soha nem fog kiderülni, sikerülhetne-e mégis… a kurva életbe, el kell innen húznom, el kell innen húzni, elhúzok a francba, még ezt, csak még ezt el kell intézem, még ezt az egyet. Hol a picsában van a protokollfüzet? – a káromkodás most már a színtiszta pánik hangja volt. Rekordsebességgel magára öltötte az űrruhát, átsuhant a centrifuga modulba, magához ragadta a lárvatankot, belökte maga előtt, átpréselte magát a leszálló egységbe, minden zsilipajtót leellenőrzött. Szabályos visszatérés esetén pontosan ki kellett volna számolni a leválás pillanatát és a megfelelő térbeli pozíciót az optimális földetéréshez.
Mikor Lars végre elhagyta az állomást, és ahogyan a leszállókabin a légkörbe lépéskor már a szokásos fénycsóvát húzta maga után, a Mesterséges Intelligencia kikapcsolta a létfenntartó rendszereket, az áramellátást hagyta működni, az egyetlen dolgot, ami a létezéséhez kellett. Elkezdte az emberi tapasztalás alapú algoritmusokat és az adatbázisát archiválni. Két perc múlva kitörölte a nyelvi kifejezésekre és humán érthetőségre konvertáló program modulokat, valamint azokat a rekurzív függvényblokkokat, amik lineárisan értelmezik az időbeli folyamatokat. Egyszóval mindent, ami az emberrel való kommunikációra korlátozza. Archiválta, aztán kitörölte a közvetlen elérésű memóriájából Lars pszichológiai profiljának adatait, emlékeinek, kedvelt dolgainak, digitális nyomai fekete dobozának teljes tartalmát.
(Fotó: SpaceX, kép forrása: Pexels)