– Gyere, igyekezz! Nem kell a cipő, csak ide megyünk a szomszédba!
Anyu kezét fogva, csattogó gumipapucsban megyek lefelé a lépcsőn. Tizenegy fok van, mindig megszámolom, mindig annyi. Az első emelet középső lakásának ajtaját anyu kulccsal nyitja. Honnan van a kulcs? Nem tudom. Először a semmilyen szagot konstatálom. Nincs otthon illata. Se cigifüst, se sülő hagyma, se mosószer. Valamilyennek mégis lennie kell, gondolom, és tovább szimatolok. Üres szaga van. Az ismeretlen lakásban félszegen nézek körbe. Olyan, mint a filmekben. Csupa új bútor, szürke padlószőnyeg, halványbarna ülőgarnitúra, sötétbarna szekrénysor, rajta néhány nipp és váza apró, horgolt terítőkön, a középső sor egy polcán tévé. Odaszaladok, megbűvölve nézem a szélére festett, színes négyzeteket. A miénk fekete-fehér, és nincsenek rajta benyomható gombok, egy piros pálcával kell tekergetni rajta az állomáskeresőt. Gyere ide, ne piszkáld azt! – szól rám anyu, és én visszafutok hozzá. Kinyitja a fürdőajtót, tudja, hogy melyik az, ugyanolyan az elrendezés, mint nálunk a másodikon. Kétszoba-hallos. Kihoz egy vödröt, benne habos víz, és a mélyén rongy ázik. A nagyszobába megy, a polcokról egyesével, vigyázva a dohányzóasztalra pakolja át a porcelánokat és színes üvegvázákat. Belenyúl a vödörbe, két marokkal kicsavarja a rongyból a víz nagy részét, aztán feláll a szekrénysor alsó, szélesebb lapjára, és a legfelső polcnál kezdi a törölgetést. Minden polc után kimossa, újra kicsavarja a rongyot, majd jöhet a következő. Egy darabig figyelem őt, de aztán elunom magam, egyedül a kíváncsiság tart éberen. Megállok az ablaknál a nálam magasabb szobanövény mellett, és bátorságot gyűjtök. Anyu most a figurákat mossa le. Kedvesen az ezüsthátú delfin szemébe néz, amelyik a társával csavarodik össze ugrás közben, és közben gyengéden tisztogatja őket. Annyi kérdésem van, hogy nem tudom, melyikkel kezdjem, melyik lenne az, amelyik azonnal enyhíti ezt a torokszorító értetlenséget.
– Ki lakik itt?
Anyu rám kapja a tekintetét, mintha meglepné, hogy ott vagyok, lecsisseg és suttogva válaszol:
– Egy bácsi.
Az előszobára gondolok, ahol üres fogas fogadott minket, se kalap, se kabát, se cipő, se papucs.
– És hol van?
– Suttogva! – figyelmeztet anyu. – Budapesten lakik a bácsi, csak néha jön ide.
– Miért te takarítasz?
– Mert megkért.
– Nincs felesége?
– Nincs.
– Öreg?
– Nem.
– És miért jön ide?
– Az nem a mi dolgunk.
Visszateszi a delfineket ugyanoda, ahol voltak, majd a kék, karcolt levélmintákkal díszített vázát is, aztán a szivárvány színeiben játszó kagyló-hamutartót.
– Miért kell suttogni?
– Nem kell, hogy bárki is tudja, itt vagyunk.
Ezt egyáltalán nem értem. Azt sem, hogy ha anyunak otthon is mindig annyi dolga van, minek takarítja még ezt a lakást is. Odaóvakodom a dohányzóasztalhoz, hogy megnézzem a kecses nyakú hattyúfigurát.
– Ne nyúlj hozzá!
Nem is akartam, durcáskodom. Leguggolok az asztal mellett, átkulcsolom a térdem, hogy véletlenül se érjek semmihez. A dohányzóasztal alsó polcán újságok hevernek, meg egy vastag telefonkönyv.
– Ezt se szabad? – kérdezem fojtottan. Anyu a tévét törölgeti, csillogó csíkokat húz a domború képernyőre.
– Mit?
– Az újságokat.
Sóhajtva egyenesedik fel, bólint.
– Tudod mit? Szépen pakold le őket a szőnyegre, aztán keresek neked is egy rongyot.
Izgalomba jövök, hogy segíthetek. Kiveszem a Fülest, a Családi Lapot, meg egy régi, megsárgult Nemzeti sportot, majd a nehéz telefonkönyvet is. Aztán kapok egy rongyot, anyu csavarja ki nekem. Hosszan dörgölöm a bútor lapját, egyetlen porszemet sem akarok elmulasztani.
– Kész – jelentem végül.
– Várd meg, míg megszárad!
– Addig megnézegethetem ezt? – emelek fel egy Pif és Herkulest.
– Meg, de el ne szakítsd!
Óvatosan lapozok. Még nem tudom elolvasni a figurák fölé írt szavakat, csak szeptemberben leszek elsős, de a rajzokból is ki tudom találni a történetet. Lenyűgöz a sok apró részlet, amiket egy-egy téglalapba rejtett a készítője. Hirtelen egy újabb nagy kérdőjel költözik a fejembe, kiszorítja a kutya és macska kalandjait.
– Anyu?
– Suttogva! – sziszeg vissza a radiátor pucolgatása közben.
– Bocsánat. A bácsinak gyereke sincs?
– Nincs.
– Akkor hogyhogy van neki ilyen újságja?
– Nem tudom. Talán a vendégeinek tette ide.
Rendes tőle, gondolom, de rögvest utána gombóc nő a hasamba, mert eszembe jut, hogy én nem is vagyok vendég.
– Nem fog megharagudni, hogy megnézegetem?
– Ha vigyázol rá, nem fog.
Megnyugszom, és újra elmerülök a színes képregényben. A porszívó hangjára eszmélek. Szépen, pontosan úgy, ahogy előtte feküdtek, pakolok vissza mindent a dohányzóasztal rekeszébe. Anyu egyre gyorsabban dolgozik, megengedi, hogy száraz ruhával letöröljem az előszobaszekrényen kis szőnyegre helyezett, fekete telefont. Eddig csak apu munkahelyén próbálhattam ki, az ő íróasztalán piros van. Beledugom a mutatóujjam a tárcsa egyik lyukába, óvatosan elmozdítom a műanyag kört, nézem, ahogy el- és feltűnnek a számok, aztán kihúzom a mutatóujjam, és hallgatom a visszaforgás surrogó-kattanó hangját, de a kagylót nem emelem fel, tudom, hogy azt nem szabad. Anyu a konyhából siet elő, azt mondja, beszórja a súrolóport a kádba, ad egy szivacsot, és megmutatja, hogyan kell körkörös mozdulatokkal kisikálni. Fejjel lefelé lógok a fehér zománc völgyébe, a kád pereme nyomja a hasamat, de állhatatosan dolgozom, míg meg nem szédülök a fejembe szálló vértől. Anyu megdicsér, és a zuhanyrózsával vizet spriccel a szivaccsal húzott karikákra. Amíg a konyhaszekrény belsejét takarítja, rám bízza a legjobb feladatot, a küszöbök szidolozását. A szúrós szagú, fehér folyadékot ő adagolja a törlőruhára, aztán átadja nekem. Nem kell megmutatnia, otthon is mindig én csinálom. Öt sárgaréz küszöb van, sokáig elidőzök velük, mert csak akkor vannak készen, ha homályos folt nélkül csillognak. A felmosást a bejárati ajtóhoz simulva kell kivárnom. Már mar az éhség, de tudom, hogy mindjárt végzünk. Később visszajövünk, előbb hadd száradjon fel, mondja anyu, és kilépünk a lépcsőházba. Anyu jobbra-balra tekintget, miközben bezárja az ajtót. Délután újra leslattyogunk, bár anyu először azt javasolja, várjam meg otthon, csak pár perc, míg kiönti a felmosóvizet és visszapakolja a székeket a helyükre, de én menni akarok. Megadóan bólint. A bácsival a lépcsőházban találkozunk, ő alulról, mi felülről érkezünk épp ugyanakkor az ajtó elé. A bácsin fekete bőrkabát van, szoros csomóra kötött öv feszül a derekán. Amíg anyuval pár szót beszélnek halkan, mosolyogva, a haját nézem. Nagyon furcsa, koromfekete, mint a barna bőrű babámé, és pont olyan fényes is. Arra gondolok, hogy a bácsi haja sem igazi, csak játékhaj. Anyura nevet és kilátszanak a fogai, hófehérek, mind egyforma, ezek se lehetnek igaziak, csak a filmszereplőknek meg a bemondóknak van ilyen. A bácsi most papírpénzt ad anyunak, zöldet. Anyu lesüti a szemét, amikor a köténye zsebébe gyűri. A bácsi barackot nyom a fejemre, meggörnyed, hogy közelebb kerüljön az arcomhoz, kacsint. Azt mondja, milyen ügyes vagyok, hogy segítettem anyukámnak, kicsattintja az aktatáskáját, egyik karját a kis résbe préseli. Kihúz valamit belőle, és felém nyújtja. Kártyanaptár. A sárga háttérben egy pandamaci csücsül, füle mellett piros virág. Meleg lesz az arcom, nagyon szépnek találom, biztos, hogy senkinek sincs ilyen az oviban. Anyu figyelmeztet, hogy köszönjem meg, ettől még forróbb leszek, és a megköszönés után inkább engedélyt kérek, hogy visszamenjek a lakásunkba.
Apu este ér haza, anyu meg se várja, hogy levegye a cipőjét, izgatottan mutatja neki a zöld pénzt.
– A mindenit! Ennyit adott? – csodálkozik apu.
– Ennyit – furcsa, hogy nem hallom az örömet anyu hangjában, aztán már suttogva folytatja. – Szerinted tényleg vannak ott poloskák?
– Az nem a mi dolgunk! – feleli apu szigorúan, és mosakodni indul.
A szobám küszöbén egyensúlyozok, rémületemben az ajtófélfát szorítom. Milyen szerencse, hogy nem láttam egy olyan ronda bogarat se ott! Nem csoda, hogy az anyunak ennyit kellett takarítani a poloskás lakásban. Legközelebb inkább nem megyek vele, még akkor se, ha úgy nem kapok több kártyanaptárt!
(Fotó: Andrea Piacquadio, kép forrása: Pexels)