Dagi néni, a matektanárnő, vaskos mutatóujjával felém bök, és hanyagul mínusz jelet firkant a füzetlapom margójára. Mélykék körme, mint gomolygó viharfelhő, sötét árnyként suhan át a papíron. Dagi néni minden órán főleg mínuszokat és gombóckákat oszt ki, párnás csuklója nem engedelmeskedik, amikor pluszt kéne beírnia, a függőleges megerőlteti. Hiába jelentkezem a jó válasszal, hiába számolom ki a példákat, a pluszról elfeledkezik. Bezzeg amikor ceruza helyett tollal szerkesztem meg az egyenlő szárú háromszöget, vagy talál egy áthúzást a füzetemben, már írja is a mínuszt. A gombóckához a körkörös mozgást még épp elbírja szegény terhelt csuklója, mert a gombócka már egyetlen hibáért is jár, és abból már soha az életben nem lesz ötös.
Dagi néni pikkel rám. A többiek szerint nem, mert Dagi néni az egész osztályra pikkel, de szerintem meg igen, nagyon is. Legutóbb, amikor az interaktív táblára pillantva megigazítottam a hajamat, azt kiáltotta, hogy a tábla nem tükör, az osztályterem pedig nem fodrászat, Barabás Róza Lujza! Mindig a teljes nevemen szólít, például amikor valamire bizonytalanul felelek, vagy néha-néha kicsúszik a számon, hogy ó, basszus, azt üvölti: Hogy mondta, Barabás Róza Lujza? Minden mondat végén elvékonyodik a hangja, és úgy sipítja az utolsó szótagot, mint amikor nagyi kotyogós kávéfőzője a végső szuszt leheli ki magából. Drukkolok, hogy Dagi néni meg ne fulladjon, mert a mondat végén láthatóan levegőért kapkod.
Tegnap, amikor az osztályterembe lépett, Fullajtár Zsiga épp egy fertőtlenítős flakonnal kergette Torma Bazsit, és az alkoholos oldatból egy hosszú spriccelésnyit Dagi néni hajára permetezett. Néhány pillanatra mindenki megdermedt, még Dagi néni is, aztán felugrott a szemöldöke, és már tudtam, mi következik. Az üveghangok betódultak a füljáratomba, be az Eustach-kürtbe – erről nemrég tanultunk -, aztán lecsúsztak a torkomon, egyenesen a gyomromba. Ott visított Dagi néni önkívületben, és egy többszörösen összetett mondatban kérte ki magának a fertőtlenítő oldat pofátlan pazarlását. Tudhatnánk, sipította, hogy a folyadék sok pénzbe kerül, amit ki fizet?, a tankerület!, a tankerületet ki fizeti?, a kormány!, na és a kormányt ki fizeti?, természetesen ő az adójából, tehát ezt a pazarlást neki kell finanszírozni. Így mondta, hogy finanszírozni. Fülsértő szopránja még sokáig visszhangzott a teremben.
Zsiga, aki valószínűleg elbódult az antibakteriális lötty mangóillatától, azt találta mondani, hogy bocsánat, Dagi néni! Vagyis… bocsánat, Dorottya néni!
Nem mertem felnézni, de azért azt érzékeltem, hogy mindannyiunk válla megremeg, egyre ütemesebben rázkódik, és az elfojtott nevetéstől többen köhögni kezdtek.
Hogy mondta, Fullajtár Zsigmond? Dagi néni elnyújtott kérdése egyszerre felgyorsult, és olyan váratlan kanyarokkal és szabálytalan ritmusban hasított végig az osztályon, mint Harry Potter előtt az elcsíphetetlen aranycikesz. Némi hatásszünet után érkezett a megsemmisítő csapás: Na, akkor röpdolgozat! A szokásosnál is jobban felszaladt a mondat vége, arra gondoltam, Dagi néninek most cincogó kisegér hangja van, de akkor felnéztem, és megláttam, amint tekintélyes súlyával a táblának támaszkodik, fertőtlenítőtől ragacsos haja tincsenként más irányba mered, és ziháló mellkasán, mint kiterített sötétkék tarantula, süllyednek-emelkednek ernyedt ujjai.
Köhögni kezdtem én is, a köhögésből artikulálatlan hörgés, majd szirénázó nyerítés lett, és mintha mindenki csak erre várt volna, az egész osztályból kitört a megállíthatatlan röhögés.
Fullajtár Zsigával szaktanárit kaptunk, és mert az amúgy kitűnő röpdolgozatom külalakja sajnos kritikán aluli lett, Dagi néni vaskos mutatóujjával felém bök, és hanyagul mínusz jelet firkant a füzetlapom margójára.
Másodközlés, a novella eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó online irodalmi portál.
(Kép forrása: Pexels)