Csak az éjjeli lámpa világít. Kata az ágy szélén ül, maga elé mered a félhomályban, lefekvés előtt rituálisan krémezi a kezét, élvezi annak selymességét, közben ízlelgeti a mai napot. Imádta minden pillanatát. Amolyan anya-lányai napot tartottak, sétáltak, ettek, sztoriztak, röhögtek, mint a fakutya, és persze nagyokat beszélgettek szerelemről, jövőről. Kilenc év óta most először gondolkodik el azon, hogy mikor ő huszonnégy éves volt, anyja hány éves is lehetett. Számol, közben egyre nyúlik az arca a félhomályban. Úristen, hasít belé. Anyja ekkor volt ötvenhat. Viszonyít. Gondolatai már messze járnak. Az emlékek felhasítják a tagadás fátylát, és ugyanazt a maró érzést hozzák vissza, mint régen. Egyetemista volt, apja külföldön dolgozott, így ment ez már hétéves kora óta. Anyjával kettesben élt Szeged mellett, apja meg a távoli, nagy nyugati világba dolgozott. A nyarat minden évben külföldön töltötte, na igen, ezek valóban jó nyarak voltak, felüdülést jelentettek. Az összezárt éveknek azonban keserves böjtje volt. Anyjának nehéz volt egyedül. Sok munka, és még egy gyerek is. Ez volt ő. Gyerekkorában megverte, gyakran teljesen véletlenszerűen. Néha puszta kézzel vagy szíjjal, fakanállal, úgy, hogy nyáron nem járhatott ruhában, mert egész testét véraláfutás borította. Eszköztelen volt, és kiszolgáltatott. Felnőtt korban már egyre ritkábban emelt kezet rá, csak szóval bántotta, de azt nagyon.
Anyja ritkán nevetett, Kata elvétve látta őt igazán boldognak, mindig azt érezte, keserűség ül rajta, talán többre vágyott az élettől, és nem azt kapta, amit szerinte megérdemelt. Kislányként gyakran nézegette anyja leánykori fotóját. Anyja nevet, gyöngysorral a nyakában, a fogai gyönyörűek. Szép arc, pozitív kisugárzás. Valahogy más személyiséget társított hozzá az ember a fotó alapján, mint amilyen volt. Szeretett szenvedni, mindig ő volt a mártír, akár egy vasárnapi ebéd mellett is tüntetőlegesen elhallgatott, hogy az egész asztaltársaság rá figyeljen, mindig sikerült azt a kevés jókedvet is elvennie. Katát teljesen leszívták ezek az ebédek, anyja elvette a beszélgetés örömét.
Te a híd alatt fogsz aludni, ha meghalok!
Mindent feláldoztam érted!
Sose viszed semmire!
Téged megöl a kosz!
Kíváncsi vagyok, ha meghalok, vajon akkor is lesz ennyi cipőd?!
Persze, neked anyád már nem jelent semmit!
Ha még egyszer kezdhetném, nem szülnék!
Hálátlan gyerek vagy!
Kata évei rettegésben teltek, de lassan ütésálló lett. Anyja talán az életre akarta nevelni. A nagybetűsre. Azt hitte, hogy ha folyamatosan megszégyeníti, megveri, megalázza, azzal segít neki. Hogy miben, azt a franc se tudja! Gyakran csengett fülében egy régi riport, amit már nem tudott felidézni, milyen műsorban hallott.
– Nehézségei ellenére miért tud segíteni most is másokon?
– Azért, mert gyerekkoromban sokat vertek – hangzott a válasz.
Na, valahogy ő is így volt ezzel.
Nem illik ez a lány hozzád, ilyen barátnőt ne hozz haza többet!
Ez a lány felöltözni sem tud, milyen szülei vannak, ne hozd haza többet!
Miért kell neked barátnő?
Anyja tökéletesen tudta érzékeltetni ellenszenvét a barátnőivel, így szép lassan mindenki lemorzsolódott mellőle. Kata anyja helyett is szégyellte magát. Ő mondta meg, kivel találkozhat, hol, meddig maradhat, mit vehet fel, és hogyan kell hordania a haját. Ha valamire nemet mondott, egy hétig nem mehetett sehova, mert cserbenhagyta. Anyja gyakran volt ideges, a legkisebb ellentmondást sem tűrte el.
– Hogy kavarod ezt a piskótatésztát? – kapott egy büdös nagy pofont.
– Minek tanítalak, ha ennyit sem tudsz jól csinálni? – Kata ekkor volt 14 éves.
Zongorázott, nem is rosszul. Anyja ránézett egy kottára, amihez nem sok köze volt, és azt mondta:
– Látom, ez nem is nehéz, tanuld meg!
Ha tiltakozott, hogy nehéz a darab vagy nem tetszik neki, anyja egyből érzelmileg próbált hatni rá.
– Ennyit sem tudsz megtenni értem?
Így tizenhat évi zongoratanulás után Kata eljutott oda, hogy meggyűlölte. Ha az anyja nem volt otthon, órákat játszott, ha hazajött, abbahagyta. A középiskola befejezése után jogi egyetemre ment, ami anyja nagy büszkesége lett. A csütörtöki piacozás alatt a szomszédoknak, ismerősöknek el lehetett dicsekedni azzal, hogy az ő lánya bizony jogász lesz. A leendő doktori cím beteljesítette anyja álmát. Kata számára az egyetem maga volt a mennyország, lett saját élete, legalább hétköznap. Hol kollégista volt, hol albérletben lakott. Apja persze még mindig külföldön dolgozott. Őszinte hálát érzett szülei iránt, hogy támogatták tanulmányait, és azt akarták, hogy többre vigye, mint ők. Anyja már nem verte, azonban ha nem olyan jegyeket kapott, amit elvárt tőle, érzelmileg mindig azt a gombot nyomta meg, ahol a legjobban fájt: a leminősítést és szeretetmegvonást. Egy alkalommal az otthon megbeszélt kilenc óra helyett öt perccel később érkezett haza.
Nem kurvát neveltem én!
Ezért jöttél haza a kollégiumból, hogy most is egyedül hagyjál engem!
Kata harmincon túl ment férjhez. Először érezte azt, hogy nem engedi anyját beleszólni az életébe. Persze anyjának nem tetszett. Sem a fiú, sem a helyzet. Miután befejezte az egyetemet, férjével Szeged mellől Budapestre költözött, ami óriási csalódás volt az anyjának, a költözést egyfajta szakításnak érezte. Hónapokig nem beszélt vele, hisz cserbenhagyta őt. Aztán megszülettek a lányok. A szülei nagyon szerették őket, apja sokat nevetett velük, de anyja távolságtartó maradt.
– Írasd be őket az Angolkisasszonyok Iskolájába!
– A faszt – gondolta Kata, és ki is mondta.
– Úristen, hogy beszélsz, nem volt érdemes tanítani téged, micsoda anya vagy te! – kezdődött a szokásos lemez.
– Nagyon jó, szerintem! Hagyj engem végre békén!
Kata az elmúlt évtizedek állandó megaláztatásai és bántalmazásai miatt már semmilyen kritikát nem viselt el tőle. Ha csak megszólalt, is idegesítette. Képtelen volt huzamosabb ideig egy légtérben maradni vele. Ritkán járt haza, nem engedte már közel magához anyját, nem mondta meg, hova megy, és hova nem. Elzárta a csapot. Évtizedeken keresztül úgy feküdt le, tele dühvel, haraggal, fájdalommal a szívében, hogy azt ismételgette, sosem bocsát meg anyjának, ha meghal.
Felsóhajt. Még most is összeszorul a szíve. Apjára gondol. Becsukja szemét, újra látja magukat a konyha közepén, állnak egymással szemben, nézi az arcát, mai napig érzi az ölelését. Szegény apu…
– Ha meghalok, engem ne temessenek apád mellé – ezt hallgatták éveken keresztül.
Anyja mindig is nagyszerűen főzött, mégsem gondoskodott apjáról a betegségében. A lányok már iskolások voltak, amikor apja vészesen lefogyott, kórház, otthon, újra kórház, újra otthon. Keveset evett, olyan lett, mint egy madárka. Kati minden hétvégén finomságokkal megpakolva utazott haza.
– Anyu, a hűtő üres! Csak fél kiló zsír van benne… Nem főztél?
– Azt mondta, nem éhes, hát nem főztem neki. – Ott ült konokul, talán fel sem fogta, mit tesz. Apja csak aludt, mint egy kisgyerek, és pár nap múlva örökre elment. Addig sosem érezte a halál közelségét, ma már tudja, ha érkezik.
Anyja egyedül maradt, a pénzével meg a nagy házával, amit mindig is akart. Minden nap jajveszékelt. Kata egy évig alig tudott hozzászólni, amiért komiszul bánt az apjával. Attól félt, megüti. Már ordított vele. Anyja az öregség álcája mögé bújt, aztán szép lassan elfogyott az ereje. Senki felett nem volt már hatalma. Minden tanács és bántás ellenére Kata mégsem tudta elhagyni őt. Hetente többször hívta, több száz kilométert utazott haza, gondoskodott róla, a legszebb primőr árukat vásárolta neki, hétvégeken főzött, sütött, takarított, mint egy rabszolga. Házhoz jött az orvos, a fodrász, a manikűrös, ahova mondjuk korábban sosem járt, de nem ejtette volna ki, hogy köszönöm.
– Még jó, hogy eszedbe jutok – ez volt a köszönés, mikor Kata belépett az ajtón. – Te már olyan nagy nőnek képzeled magad Pesten, hogy én már nem is számítok!
Fúú, baszki, ennek sosem lesz vége, gondolta.
Aztán ez is bekövetkezett. Csendben.
Sosem gondolta, hogy így lesz vége. Még most is maró fájdalmat érez, hogy nem sikerült megjavítania ezt a félresikerült kapcsolatot, ami megnyomorította életét, pedig mennyiszer próbálkozott, haszontalanul. Emlékszik, ahogy megpillantotta anyját. Egy életen át tartó viharok után nyugodtan feküdt az ágyon. Már nem illette kritikával. Kata hosszasan nézte őt. Fölé hajolt. Megsimogatta, és megbocsátott neki.
Anyja az a generáció volt, aki számára a verés az életre nevelés része volt. Környezete, az iskola, a szomszédok, barátok éveken keresztül némán nézték ezt. A temetésen hirtelen minden szomszéd közlékeny lett vele.
– Katikám, mennyire sajnáltunk téged, anyád mennyire komisz volt veled, és még most, öregségében is mennyire tudott bántani téged. Milyen sokat megvert kislánykorodban! Sajnállak, drága Katikám, Isten nyugosztalja anyádat, ritka nehéz ember volt.
Csókolom, talán akkoriban kellett volna ezt mondani, gondolta, de hallgatott. Anyjának sok szép dolga maradt. A szomszédok kapták meg őket.
Visszarázódik. Keze békésen fekszik ölében, már eltűnt a krém a kézfejről. Leoltja a lámpát, férje mellé bújik a sötétben, átöleli, és boldog. Kilenc év óta egyszer sem álmodott vele.
(Fotó: Leopoldo Fernandez, kép forrása: Pexels)