A Patak soron laktak egy szoba-konyhában. A bejárat előtti zsebkendőnyi kertben volt a kamra és a nyári konyha. A lebetonozott udvaron két zöldre festett autógumiban sárga büdöskék virítottak. A kapu hangosan nyikorgott és rendszerint nagy zajjal csapódott a kamasz fiuk után, de a családjukban ez nem jelentett problémát. A szülők a szomszédos gyárban dolgoztak, az apa behordó volt az egyik üzemben. Nem kellett hozzá semmi képesítés, olyan tedd ide-tedd oda munkakör volt.
A fiú két évvel Bertáék felett járt az iskolában, arcáról letörölhetetlennek tűnt az állandó, halvány mosoly. Jóska, az apa, nem járt kocsmába, nem sörözött munka után a többi férfivel, ami önmagában is nagy különcségnek számított a telepen. Beszélgetni nem tudott velük, durva vicceiknek meg nem akart a célpontja lenni. Néha Bertáék látták az utcán, a háta mögött idétlenül hadonásztak, és nyerítettek, ahogy bolond pantomimesként utánozták. Ő meg csak ment szürke zakójában, és nem figyelt rájuk. Fekete SZTK szemüvegének szára úgy kanyarodott a füle mögé, hogy komoly hangsúlyt adott annak a két haszontalan, elálló dolognak. Szája is túlzóan nagyra sikerült, mintha a sors tréfálkozna vele. Talán csak a szeme volt apró a dús szemöldök alatt, mely érdeklődve, de legtöbbször veszélyt sejtve pásztázta a környezetét. A gyárban idővel kiderült, hogy Jóska nagyon jól számol, és logikus gondolkodása sokakét túlszárnyalja a brigádban. Berta anyja az üzemvezetői értekezleten fel is vetette, hogy talán Jóskának valami komolyabb munkát kellene csinálnia. A nagy, ovális asztal mellett ülő férfiak hirtelen előbújtak a gomolygó cigarettafüst mögül, és lecsaptak a témára. Berta anyját elvtársnőnek szólították, a szó végén a nőt jól hallhatóan megnyomták, jelezve helyét az asztalnál. Szerintük egy nő dolgozzon az irodán, főzze a kávét, csomagoljon vagy felügyelje a minőséget, de ha már itt van a termelésben és egy egész üzemet igazgathat, legalább a gondolkodást bízza a férfiakra. Berta anyja próbálta előterjeszteni az ötletét, hangsúlyozta, hogy az egész változást ő felügyelné, és kezességet vállalna Jóskáért. Kezdte felvázolni, hogy ezzel mindenki csak jól járna, és a normákat is meg lehetne emelni, ha Jóska átvállalná az adminisztratív feladatokat azoktól, akik a gép mellett ülnek. Számokat kezdett felolvasni a kis papírjáról, százalékos értékeket, melyek a termelésnövekedést mutatták. A vezetőség időhiányra hivatkozva a javaslatot elvetette. A szünetben az igazgató Berta anyja mellé lépett, és megjegyezte, hogy nagyon örül a szociális érzékenységének, de ezen képességeit kamatoztassa a szakszervezetben vagy nőbizalmiként, hiszen beláthatja, hogy egyes emberek ilyesfajta ügye nem lehet az értekezlet témája. Meg különben is, örülhet az a Jóska, hogy így is kap munkát, nem beszélve a felelősségről, mely igazgatóként őt terheli, ha az az ember valami bajt csinál.
A nyári szabadságolásoknak már vége volt, mikor a szakszervezeti faliújságra felkerült a sakkversenyt meghirdető plakát. A poszteren őszi falevelek hullottak a fekete-fehér táblára, kikerülve a sötét lovat és a világos királyt, a háttérben pedig egy öklét magasba emelő munkás tört előre. Mellette egy üres géppapíron a dátum, alatta néhány név, akik a bajnokságra jelentkeztek. A verseny napján a kultúrházban nagy volt a nyüzsgés, a nagyteremben felállították a táblákat, mindegyik mellé egy órát is raktak, ezzel is hangsúlyozva a játék hivatalos jellegét. Aznap délelőtt még a büfé sem nyitott ki, amire azelőtt még nem volt példa, csak a szellőztetés után maradt cigarettafüst és a feltörölt sör szaga emlékeztetett a munka utáni délutánokra. A versenyt a gyárigazgató nyitotta meg, megjelenésével is hangsúlyozta a rendezvény komolyságát. Bejelentette, hogy a nyertes továbbjut az országos döntőbe, ahol képviseli a gyárat, és annak minden dolgozóját. Végül jó versengést kívánt az elvtársaknak. A szabályok alapján kisorsolták a párokat, és a bejárat mellé felkerült a startlista. A kopott táblán eddig csak az estébe nyúló ultipartik eredményei szerepeltek, sakkmérkőzést még a zöld deszkák sem láttak korábban, pedig több mint egy tucat jelentkező várakozott a ruhatár előtt. A könyvtáros, aki a főbíró szerepét látta el azon a napon, elmondta a szabályokat. Ismertette a verseny menetét, hogy mindenki mérkőzik mindenkivel, és az a versenyző, aki a legtöbb játszmát nyeri, jut tovább a döntőbe. A résztvevők a sorsolás szerint helyet foglaltak az asztaloknál, és a bíró sípjára elindult a verseny. Jóska idegesen kapkodta a fejét, nagyon kellett figyelnie, hogy a mozdulatokból és egy-egy szájról leolvasható foszlányból követni tudja az eseményeket. Az előtérben még vele volt a fia, jelelve tolmácsolt neki. Többször elismételtették vele apja nevezési szándékát, aztán végül egy vállrándítással felkerült a neve a táblára, és húzhatott egy sorszámot. Bent, az asztal mellett már egyedül kellett boldogulnia, de az az ő terepe volt. Ott egyenlő eséllyel indult a többiekkel szemben. Csend volt. A játékosok némán tették a dolgukat, csak a lépések számítottak, és az idő. Jóska a bábukat gyorsan és határozottan csapta a táblára, megnyomta az órát, és kezével a combját simogatta, mintha izzadt tenyerét a nadrágjába törölné, de nem volt ideges. Izgatott volt. A játékszenvedély, a hideg, tiszta gondolkodás kerítette hatalmába. A tábla mellett teljes életet élhetett, ellentámadásba lendült, kombinációt alkalmazott, rátereléssel az ellenfél figuráját az adott mezőre kényszerítette. A végjáték volt a kedvence, amikor kevés bábu maradt a táblán, ezáltal a lépések száma korlátozottabb volt, de mégis nagyon éles és hosszú taktikai küzdelem alakulhattak ki. Feltéve, ha az ellenfél is jó ismerője volt ezeknek a stratégiáknak.
A hosszú nap végén eredményt hirdettek, és sokak meglepetésére Jóska vehette át az igazgatótól a gyárban előző héten üvegből elkészített, hatalmas lófigurákat, egy fehéret és egy feketét. Jóska állt az emelvényen, belül csend volt, csak az előtte összecsapódó tenyerek ütemes lüktetését érezte, és látta a felé irányuló, őszintén vidám arcokat. Ő is mosolygott, de ez most más volt. Szemüvege megemelkedett, füle is mintha hátrasimult volna, szeme keskeny sávvá húzódott sűrű szemöldöke alatt, és apró ráncok jelentek meg a homlokán, egész a halántékáig. A nehéz figurákat a feje fölé emelte, és az egyiket átadta a fiának, aki nem mosolygott, és nem is nevetett, csak zavarában sután odabújt az apjához. Az igazgató rekedt hangja szakította félbe az ünneplést. Mikrofonját Jóska szájához tolta, hogy győztesként szóljon néhány szót. A vastaps hirtelen elhallgatott. A kezek megálltak a levegőben, mikor Jóska szólásra nyitotta hatalmas száját. Látta az előtte állók döbbent tekintetét, a zavart fészkelődést, az arcokra fagyott mosolyt. Minden erejét összeszedte, és a megformálni kívánt hangokra koncentrált. Az erősítők megreccsentek. A hangszórók felerősítették Jóska hangját, és a dobozból már egy elvadult állat artikulálatlan hangja hasított a nézők felé. Valaki a fülére szorította a kezét, valaki a szája elé kapta, és volt olyan is, aki lehajtott fejjel a kijárat felé indult.
A döntőre egy csípős őszi napon került sor. A csapat a vállalati gépkocsival utazott a fővárosba: a könyvtárosból lett versenybíró, az egyik szervező, a párttitkár és a verseny második helyezettje. Néma Jóska látta az autót, ahogy a gyár udvarról kikanyarodik a főútra. Állt a nyikorgó kapujuk előtt, és nézte a távolodó járművet. Megfordult, lábával berúgta a kaput, és bement a házba. Az előszoba tükörben észrevette az ismerős mosolyt, ami páncélként védte az áthatolhatatlan csendet.
(Fotó: Vlada Karpovich, kép forrása: Pexels)