Először csak a bal kezemet fontam vékony nyakára, s amíg hüvelykujjal kitapintottam a torkán feszülő inakat, a többivel elértem a fültövét, talán még a csigolyák szélét is a tarkója alatt. Jobb kezem addig a hajában keresett kapaszkodót. Ahogy lökéseim óvatoskodó üteme felgyorsult, még több vér szaladt az ágyékomba, s már mindkét kezemmel a nyakát szorítottam, ő pedig megadó fuldoklásban hörgött alattam. Aznap mindketten meghaltunk kicsit. Milyen volt? – kérdeztem szégyenkezve, magabiztosságot színlelve, ahogy kihalásztam a jégkocka maradékát a pohár aljról, amit még az éjjel hagytam az ágy mellett. Izgalmas – felelte. Kivette a kezemből a kristályt, újra magára húzott. Rövid, szőke haját téptem, s közben a fülembe súgott: tudod mit kell tenned, hogy minden nap így lehessünk.
– Mondom itten magamnak. Süket vagy, édes? – a Cet hangját, ami kérlelhetetlenül visszarántott a jelenbe, ezer egymásba fonódó szólam közül is egyből felismertem. Bárki felismerte volna. Kevés nála riasztóbb lény mászkált a földön. És most ott állt előttem ez a tekintélyes szörnyszülött, szürke műanyag tányérját kitartva, rajta tócsává főtt krumplipürével és egy sovány, fűszermentes csirkecombbal. Zöldséget sosem szedett. – Adjál még egy husit, jó? – ahogy ezt kimondta, dobott egy puszit a levegőben. A szemembe nézett, és én azonnal elkaptam a tekintetemet. Hátrafordulva a Hentest kerestem. A szakácsunkat, aki a tálalásban sosem vett részt, de a konyha és a pult közötti ajtóban álldogálva minden egyes nap, valamennyi étkezésnél mustrálta, hogy milyen ábrázattal fogadja alkotását e gasztronómiában jártas, finom társaság. Alig láthatóan csóválta a fejét. Olyan volt, mintha szétvált volna az ember és a mozdulat, a csóválás csak úgy keringett körülötte, ahogy a sirályok keresnek pihenőt az árbóc körül. Ha nem, hát nem.
– Egy jár – feleltem keserűen, de a Cet mozdulatlan maradt. Nyaka és válla között már jó pár évvel ezelőtt eltűnt az ív, felsőtestét zömök gáttá változtatta a szteroid és a súlyzós edzés. – Sajnálom – suttogtam a tányért bámulva, és próbáltam utánozni a Hentes mozdulatlan biccentését, hátha a fölém magasodó óriás megérti, hogy tehetetlen vagyok, mindenért az a konok szakács a felelős. Itt bent őrültség volt kiváltságokat kockáztatni, és a konyhai munka valamennyire védte az embert. Az őrszemélyzet nem ellenőrizte, hogy kinek mennyit szedünk, ezért aki jól akart lakni, annak jóban kellett lennie velünk. Nekünk pedig jóban kellett maradnunk a Hentessel, aki nem szokott problémát csinálni a babból, lencséből, spenótból, tojásból. De a hús porciós termék. Az elszámolás pedig fontos kérdés volt, főleg neki, akit sikkasztásért és adócsalásért ültettek a nyakunkra. Állítólag a saját éttermében még tudott főzni, amíg el nem sodorta az adósság, de világos, hogy mostanra elfelejtett.
A Cet hosszan a Hentes szemébe nézett, majd vissza rám, aztán végre ellépett az ételpulttól, és törékeny zárkacsicskáival a nyomában elsétált. Siralmas hárem egy siralomházban.
A szakács befordult a konyhába, és magunkra hagyott a közönséggel.
Zé volt bent az egyetlen cimborám. Már a konyhán ismerkedtünk meg, nem sokkal azután, hogy másodjára is elutasították a szabadlábra helyezési kérelmét. Amíg a krumplit adagolta a tányérokra, sóhajtozva aggodalmaskodott:
– Most nyakig benne vagy. Nyakig!
– Mit csináltam?
– Ha a húsgép húst kér, adjál neki húst! Nézz rá! Ő maga a hús. Nem adsz? Akkor huss – hüvelykujját elhúzta a nyaka előtt. – Torkodig ér a pác, öcsém. De hát te vagy a Torkos, biztos tudod, mit csinálsz.
Gyűlöltem ezt a ragadványnevet. A konyhai munka miatt a legtöbben már elfelejtették, miért kaptam, vagy itt sem voltak még, amikor rám aggatták, ezért hihették, hogy a jó étvágyamra vonatkozik.
Éjjel a feleségemre gondoltam. Először a nyakára fontam a bal kezemet, s amíg hüvelykujjammal a torkát támasztottam, szabad ujjaimmal elértem a fültövét, kitapintottam a felső csigolyákat a tarkója alatt. Jobb kezemmel a haját markoltam. Ahogy mozdulataim felgyorsultak s merevedésem erősebbé vált, azon kaptam magam, hogy mindkét kezemmel a nyakát szorítom, ő pedig aggódó fuldoklásban hörög alattam. Aznap valami meghalt benne. Milyen volt? – kérdeztem szégyenkezve, zsebkendő után matatva az éjjeliszekrényen. Ijesztő – felelte. Kiugrott mellőlem, és mint mindig, ha felzaklatta valami, amiről még nem állt készen beszélni, a konyhába menekült és pakolni kezdett. A csörömpölés felverte a gyerekeket. Ahogy a könnyeit törölgette, hosszú, barna haját összekente ételmaradékkal és zsíroldóval. Mire visszaaltattam a lányokat, ő már a konyhaasztalnál ült, kisírt szeméből eltűnt a bánat, s ami a helyén maradt, kérlelhetetlennek tűnt.
– Tudtam, hogy van valakid.
– Miről beszélsz? Csak te vagy nekem.
– Hónapok óta érzem. Máshogy beszélsz velem. Türelmetlenebb vagy. Tiszteletlen is. Csak a szex lett több, de az is megváltozott. Ez a szorítás új. A szeretőd ezek szerint élvezi.
– Nincs szeretőm.
– Szerinted hányszor kell megbocsátanom, vagy mikor kellene kiszállnom, hogy lenyugodj végre?
– Csak kísérlet volt. Ha nem tetszik, mondd azt!
– Ez belefér? Neked ezt is szabad?
– Túlreagálod. Befejezem vele. Téged szeretlek.
– Akkor ezt rendezd el! Örökre!
Arra riadtam, hogy Zé lökdösi a vállamat. Úgy tűnt, hogy nemcsak leizzadtam, de be is vizeltem az éjjel. Majdnem átaludtam a reggeli szemlét. Kapkodnom kellett. Amíg tiszta ruhát húztam, Zé segített leráncigálni a huzatot. Aznap a küklopsz Cet megint repetát akart, de a Hentes tekintete szúrta a hátamat, így ismét nemet mondtam. Délután takarítottunk és előkészítettük a nyers árut a vacsorára. Cigiszünetben Zét felhívták az igazgatói szintre. Az ilyesminek hamar híre megy, megindult a pusmogás. Ahogy én is a miérten töprengtem, elvágtam az ujjam, és a vér belecsurgott a krumplis vödörbe. Hentes kizavart, így nyertem egy cigiszünetet. A kiváltságok egyike volt, hogy kiléphettünk a konyhából egy elzárt szakaszra bagózni. Zé ott talált rám. Ragyogott az arca, egy slukk alatt végzett egy cigivel. Ezúttal elfogadták a kérelmét, nemsokára szabadul. A konyhai szokásjog szerint lehetett egy végső kívánsága. Amolyan fordított utolsó vacsora.
– Mit kíván a fejedelem? Sültet? Édeset?
– Nem érdekel a kaja. A lábamat konyhába be nem teszem többet. Mást kérek. Áruld el végre! Sokszor kérdeztem. Mondd el nekem!
– Ugyan, mit számít? Kérj mást!
– De tudni akarom! Végül is, melyiket ölted meg? A feleséget vagy a szeretőt?
– Mi itt mind ártatlanok vagyunk. Mint a filmekben. Nem? – Zé kényszeredett mosollyal eldobta a csikket, és visszament a konyhába. Aznap Hentes kitett magáért, mesteri búcsúvacsorát főzött nekünk. Én pedig új cellatársat kaptam.
Először csak a bal kezét fonta a nyakamra, s amíg hüvelykujja alápolcolta a torkom körül feszülő inakat, a többi ujjával oldalról elérte a fültövemet, és a csigolyák szélét a tarkóm alatt. Jobb kezében felismertem az egyik konyhából lopott kést. A döfései üteme felgyorsult, vér szaladt szét a testemen. Már mindkét kezével a nyakamat szorította, s én gyászos fuldoklásban hörögtem alatta. Mondtam, hogy szedjél még – suttogta a drabális fej. Ahogy a testem lassan megadta magát a nyugalomnak, szőke és barna tincseket láttam magam előtt, kristálypohár és tányér csörömpölését hallottam visszaverődni a falról. Aznap csak én haltam meg.
(Fotó: Ron Lach, kép forrása: Pexels)