regényrészlet
Kinn játszanak az udvaron Treszkával. Minden vakító fehér, még a bokrok és fák ágai is, az ég is. A ház vastag paplan alatt. Fogj meg, kiáltja, és szaladni kezd.
Gobáncolnak a lábszárközépig érő, frissen esett hóban. Az istálló előtt Treszka utoléri, hátulról meglöki, mindketten belezuhannak a puha fehér takaróba, nevetnek, nevetnek.
Nem is hó ez, nem hideg, nem nedves. Inkább vatta. A hátsó udvar felől Lajos bátyjuk jön, mindkét kezében egy nyulat hoz, a fülüknél fogva. Nézzétek, mit fogtam a csapdával, emeli fel büszkén a magasba a tetemeket.
Treszka feláll és a bátyjának esik, te gyilkos, kiáltja. Föl akarja lökni, s bár Lajos kezében a zsákmánnyal nem tud védekezni, megveti a lábát. A három évvel fiatalabb kishúga nem elég ahhoz egyedül, hogy kibillentse az egyensúlyából. Mokány kis legény. Vali is bekapcsolódik a küzdelembe, föltérdel: gyilkos, gyilkos, kiabálja ő is a nővére után. Átkulcsolja Lajos lábát, rángatják. Ketten már sikerrel járnak, Lajos szeme hirtelen fönnakad, eldől, mint a zsák, Valira zuhan.
Csönd van, és sötét. Vali megszeppenve nézeget, de nem lát semmit. Szurokfeketeségben fekszik. Úgy érzi, megfullad, levegő után kapkod. Lajos, Lajos, szállj már le rólam, kiabálná, de nem jön ki hang a torkán.
Ráeszmél, nem is az udvaron, és nem hóban fekszenek, hanem az ágyban. Csupa izzadság a teste. Szűk az ágy hármuknak, Treszka is, Lajos is mellette szoronkodnak, ezért jut nehezen levegőhöz. Gyere velünk, suttogják a fülébe. Treszka simogatja az arcát, a kicsi keze jéghideg. Nem, nem megyek még, hagyjatok, préseli ki magából kétségbeesetten Vali, megfeszíti minden erejét, hogy kiszabadítsa magát a testek szorításából.
Amikor Péter belép a szobába, anya alszik. Nem akarja fölkelteni, ám alig hogy leül az ágya mellé, az addig csendesen pihegő arc nyugtalanná válik – valami rosszat álmodhat, gondolja. Látja, hogy a takaró alatt megrándul néhányszor a teste, majd megfeszül, mintha súlyokat akarna legörgetni magáról. Valamit motyog, de nem érteni, mit. Halkan szólongatja, hogy fölébressze. Nehezen eszmél: nem, nem megyek még, hagyjatok, mondja félhangosan, majd kinyitja a szemét. Hosszasan, üveges tekintettel mered maga elé, aztán lassan élet költözik a szemébe, körbejáratja a szobában, majd Péter arcán megáll. Nézi, nézi, nehezen forgó nyelvvel motyogja:
– Itt volt a Treszka és a Lajos. Nem fértünk el, annyira szorosan feküdtünk, hogy alig kaptam levegőt. Magukkal akartak vinni, de én nem mentem.
Treszka néni és Lajos bácsi a testvérei voltak, de réges-rég a temetőben fekszenek már.
– Csak egy álom volt – csóválja a fejét Péter.
– De igen, itt voltak, ebben az ágyban, éreztem! – hortyan föl anya.
Az utóbbi időben nem ez az első eset, hogy valami elképesztő történetet mesél úgy, mintha azokat valóban megélte volna.
Alig egy éve sikerült hosszú várakozás és nagy erőfeszítések után elhelyezni itt, az Otthonban, és Péter áldja a sorsot, hogy így történt, el sem tudja képzelni, miként lenne egyébként, mert az anyja állapota, s leginkább mentálisan, az azóta eltelt időben a korábbiakhoz képest is ijesztő gyorsasággal romlott.
Először, amikor pár hónapja szembesült azzal, hogy az anyja időnként egy másik valóságban él, pedig akkor nem is álmából ébresztette, azt újságolta lelkesen, hogy a régi lakásban voltak Máriával.
– Megmutattam neki, hogy majd hova megyek vissza a papához. Ha akar, ő is jöhet – nézett a foteljében olvasó szobatársára, Mária nénire, akihez semmi nem jutott el az elhangzottakból, olyan nagyot hallott.
– Az a baj – folytatta –, hogy Mária otthagyta a botját, vagy várjál, nem is, a járókeretét. Azt majd el kell hoznod, fiam. Visszafele nagyon elfáradtunk, meg el is tévedtünk.
– És akkor hogyan értetek vissza? – kérdezte Péter, mert kíváncsi volt, hogyan fog ebből kikeveredni.
– Találkoztunk egy rendőrrel, ő vezetett bennünket haza – vágta rá az anyja.
Péter elképedve hallgatta, nem tudta, hogy mi lenne a megfelelő reakció. Tegyen-e úgy, mintha elhinné, amit mond, vagy megpróbálja néhány kérdéssel ráeszméltetni a történet lehetetlenségére.
– És hogyan mentetek el a Téglavető utcáig? Csak azt ne mondd, hogy elgyalogoltatok, te a botoddal, Mária néni meg a keretével!
A kérdés láthatólag gondolkodásba ejtette anyát, de aztán megadta a választ.
– Hát úgy, hogy a Fehérvári úton mentünk, előbb gyalog, aztán ott, annál az áruháznál, na, hogy is hívják, nem jut eszembe a neve, szóval az áruháznál fölszálltunk a buszra.
– Anya, könyörgöm, te sem tudnál fölszállni a buszra, de a Mária néni meg biztosan nem. Aztán a lakásba, a második emeletre, hogyan mentetek volna föl?
Ezen aztán már megakadt. Látszott, hogy ezt végig kell gondolnia.
– De hát ott volt a papa is! – mondta anya, már elbizonytalanodva.
– Nem emlékszel, hogy két hete vittelek ki a tetetőbe? – kérdezte Péter. Akkor volt az apja halálának harmadik évfordulója.
Az anyja hosszú elnémulás után mondta ki, vagy inkább kérdezte, mire jutott.
– Szóval akkor nem voltam ott…
– Na, örülök, hogy belátod – mondta Péter megnyugodva. Innentől anya fejében ugyan helyreállt a rend, de ezt követően az ottléte alatt végig szinte durcásan reagált. Mint egy kisgyerek, akit lódításon kaptak.
Anita, a felesége szerint, mert kiderült aznap este, hogy ő már korábban megélt hasonlót, nem kellene ilyenkor helyreigazítani.
– Én belementem a történetbe, és úgy kérdeztem, mintha valóság lenne, amit mond. Aztán egy idő után helyrezökkent a gondolkodása.
Akkor anya azt mesélte el Anitának, hogy a régen bezárt belvárosi nagyáruházban vásárolt aznap, mégpedig Péter nővérével, Erikával. Tehát egy legalább negyvenéves emlékképet dobott felszínre az agya.
– Végighallgattam figyelmesen, bólogattam is, megkérdeztem, vettek-e valamit, aztán a végén azzal zártam le, hogy ha legközelebb mennek, nekem is szóljanak. Neked is valahogy így kéne – tanácsolta Anita.
Mondhatta volna persze előbb is, mert akkor talán Péter sem a racionális utat választotta volna annál az első esetnél. Anita szerint a kekeckedést.
– Emlékszel, ugye – kérdezi Péter –, hogy Lajos bácsi meg a Treszka néni… szóval ők már nem tudnak meglátogatni. Csak egy álom volt, semmi baj. Azt mondd el inkább, hogy miben fáradtál el így ma, nem szoktál délután ekkorát aludni!
– Ma sokat mentünk – válaszolja anya. – Délelőtt fodrásznál voltam, metróval mentünk a városba.
Péter nyel egyet, ezek szerint még nem zökkent helyre anya agya, bár most azért érti, hogy mire gondolhat. Nem először nevezi metrónak a liftet, ami időnként meg villamos. Az Otthon épülete pedig a fejében néha a várossal azonos. Úgy dönt, hogy most nem megy bele a történetbe, inkább „kekeckedik”.
– Szóval, metróval mentetek a városba, fodrászhoz? Emlékezz csak, van ebben a városban metró!? Fodrásznál voltál, azt látom, de szerintem nem a városban.
– Mária néni – szól oda hangosan a szobatársnak –, hol volt ma anyuka fodrásznál?
– Igen, kedvesem, fodrásznál voltam – válaszol az arra, amit értett. És az édesanyja is! Ma egy új, kis fiatalka asszony volt, ez ügyesebb, mint a másik.
– És hol volt ez?
– Hogy hol? Hát, ahol eddig is, a földszinten van egy külön szoba, minden héten jön.
– Hallod, anya, a földszinten!
Anya kicsit emészti, aztán dacosan mondja.
– Jó, hát akkor nem, pedig annyit mentünk, mindenféle utcákon!
– Folyosók voltak azok – javítja ki Péter, s amint ezt kimondja, elszégyelli magát, Anita tanácsa jut az eszébe. – És az a metró, milyen volt?
– Hát metró. Vagy villamos. Na, aminek az ajtaja így… – a kezével mutatja, hogy szétnyílik és összezárul. Látja, hogy még mindig nem elégedett a fia a válasszal, erőlködik, hogy eszébe jusson a helyes szó, aztán beugrik neki végre.
– Lift, a lift, amire gondoltam, csak mindig ez a francos metró jön a számra! Szalajt ma az agyam egész nap.
Péter úgy látja, most már kitisztult végre a tudata. A TV-hez lép, amit nemrég vett ide, az itt lévő, elavult vacak helyett, a hátulját nézegeti, s mikor megtalálja, amit keresett, elővesz a zsebéből egy pendrive-ot, bedugja. A távirányítóval kapcsolgat, majd odaszól anyának, hogy figyeljen, mert nagyon fog örülni annak, amit látni fog.
Három hete, Péter szülinapi vacsorája után, amikor magukra maradtak, Anita mosolyogva mondta:
– Azt hiszem… papi, nagyszülők leszünk!
Péter értetlenül nézett rá, ezt meg ugyan miből gondolja? Hiszen Évi, a nagyobbik lánya, aki majdnem harminc már, s két éve ment férjhez, mindig azt válaszolta óvatos célozgatásaikra, hogy persze, nagyon is jöhetne már a gyerek, de előbb meg kell végre lennie a szakvizsgának.
– Nem tűnt fel, hogy nem kért a tatárbifsztekből, hanem padlizsánkrémet hozott magának, és hogy egy pohár bort sem ivott? – osztotta meg vele fölényesen Anita a hozzáértő szemmel észlelt tapasztalatait.
– Értettem, Anita doktornő – mondta Péter –, aztán nagyot nevettek azon, hogy milyen buták is: azzal a lehetőséggel eddig nem számoltak, hogy a szakvizsga és a babaprojekt a vége felé akár párhuzamosan is haladhat.
Évi végre tegnapelőtt célba ért, némi csúszással ugyan, de sikerült letennie a belgyógyász szakvizsgáját. Tegnap aztán egyszerre közölték mind a két nagy hírt, ők pedig nem árulták el, hogy a terhesség azért nem is olyan váratlan.
Péter elindítja a felvételt, s mikor hátrafordul, látja, hogy anya is, meg Mária néni is értetlenül figyeli, vajon mi lesz ebből.
A kép, ami fekete-fehérben feltűnik a TV képernyőjén, elég sötét, s nehezen értelmezhető. Mintha egy icipici kis bábu mozogna rajta.
– Ez mi a csuda, fiam, nem értem, valami mesefilm?
– Az bizony, egy igazi mese! Ez egy ultrahangos felvétel, amit pedig látsz, a te dédunokád, egy tizenhat hetes magzat – mondja Péter boldogan. Látod, ott mozog, róla van szó – odalép a képernyőhöz, hogy mutassa, mit kell figyelni. Itt ez a feje, a pici lábai, a karjai.
Anya meredten néz, nem egészen érti először, majd szipogva kérdezi:
– Hát terhes az Anita?
Péter önkéntelenül fölkacag.
– Miket beszélsz! Ez az Évi babája! Két napja szakorvos lett az unokád! De volt egy még nagyobb örömünk is, ez a felvétel. Ezt eddig titkolták.
Anya némi erőlködés után felkel, közelebb megy a képernyőhöz. Erősen koncentrálva és némán próbálja megérteni, amit lát. Bizony, nem olyan egyszerű. Az első lejátszáskor nekik könnyebb dolguk volt, mert Évi magyarázta szakszerűen a látottakat. Péter ismét mutatja, a képen felismerhető kis testen, hol lehet felfedezni a magzat fejét, végtagjait. A felvétel mindössze három perc, amint a végére érnek, anya szinte magából kikelve kezd kiabálni.
– Mária, Amália, gyertek gyorsan, ezt nézzétek, itt az unokám!
Mire Mária néni kíváncsian odatotyog a járókerettel, a hangos hívásra Amália néni is megjelenik a szomszéd szobából. Körbeállják a készüléket. Péter újra elindítja a lejátszást, anya szinte extázisban mutogatja:
– Az unokám, drága kicsi magzat! Az Évinél, az orvos lányomnál, nézzétek! Ott látni a fejét! Ez a kis keze, az meg… nézd, mozog!
– Ő lesz az első dédunoka, az első unokám – mondja Péter mindenki számára, mert anya, mint máskor is gyakran, keveri azt, hogy ki a lánya, ki az unokája. A dédunoka fogalmat meg még szoknia kell.
– Az hát, a dédunokám, nézzétek! Az ott… az lehet a lábikója?
– Boldog lehetsz, Valériám, nincs is ennél szebb, isten áldása ez, egy csoda! – mondja Mária néni, és visszaaraszol a keretével a foteljéhez.
Amália lelkesen fordul Péterhez:
– Fantasztikus, mi tudnak ma már! Kislány lesz, kisfiú? Mindegy is, gratulálok!
– Talán inkább kislány, bár még ilyenkor ez bizonytalan, de úgy tűnik… nem látni olyat, amitől fiú lenne!
– Nagyon szép lány az anyukája is, ha rá fog hasonlítani, dögleni fognak utána a fiúk – folytatja Amália.
Anya észleli, hogy Mária már nincs ott. Hátrafordulva keresi, s látja, hogy a foteljében ülve próbál uralkodni az érzésein, de a rángatózó szája és a könnyei elárulják: hang nélkül sír.
– Mária! Csak nem sírsz, valami rosszat tettünk? – kérdezi kétségbeesetten, úgy, hogy biztosan megértse.
– Isten ments, csak örülök a boldogságodnak, szívem, nem kell velem foglalkozni! – szipogja Mária néni.
– Hagyd csak, Valikám, mindjárt jobb lesz – nyugtatja anyát Amália néni. Tudod, neki egy gyereke volt, aki kiskorában meghalt. Gondolom, most ezért…
Pétert szíven üti, amit hallott. Ezt neki nem mondta még senki, Mária néni férje, Károly bácsi se, mikor egyszer elkísérte az Otthonból hazafele menet, s szóba került, hogy sajnos nincsen gyerekük. A francba! Ha tudtam volna, nem így csinálom – néz sajnálkozva Mária nénire, akinek még mindig folynak a könnyei.
– Ugyan. Valikám, ez a te örömöd volt, nem bánthattad meg, csak most így… rátört. Megérti ő, nagyon jólelkű – simít végig Valika karján Amália, aztán Péterhez fordul:
– Mit gondol, én is tudnék úgy beszélgetni számítógépen az unokámmal, mint a múltkor Valika a maga lányával? Tudja, nekem csak az unokám maradt, de az ország másik végében él. Alig látom. Elmondaná, mi kellene hozzá?
– Megoldható, Amália néni – válaszolja Péter, miközben a TV-t visszaállítja a szokásos csatornára. – Használt már számítógépet?
– Igen, régebben otthon, mikor még a férjem élt. Tudtam rajta levelezni is.
– Az jó, szóval kell egy számítógép, leginkább valamilyen laptop, meg internet, ami itt egy mobilnet lehet – mondja Péter. – Majd átlépek a látogatás végén, és megbeszéljük. De nem lesz olcsó, ami kell hozzá!
– Nem számít, kedvesem, a koporsón úgysincs zseb, többet érne az nekem minden pénznél! – mondja Amália.
Kifele menet az ajtóból még visszafordul:
– Aztán megpróbálnám rábeszélni azt a gyereket, ne lébecoljon már tovább, elmúlt harminc, én is szeretnék még megérni egy dédunokát.
*A szerzőnek a közelmúltban jelent meg a Törött ablak cserepei című regénye a Napkút Kiadó gondozásában.
(Fotó: MART PRODUCTION, kép forrása: Pexls)