Dragomán György Keringő című novellája nyomán
Aznap ismertem meg Olgi nénit, amikor a fekete rigó a virágcserépbe fészkelt. Leütöttem a menüett utolsó hangjait a Bösendorferen, és még épp elrántottam a kezem, mielőtt Szentirmai Erzsi néni lecsapta a fedelét. Ez volt a szokása, így jelezte az óra végét, egyszersmind talán a reflexeimet is javítani kívánta általa. Odahajolt a tartón kornyadozó Telemann kottához, és lendületes mozdulatokkal bekarikázott két sűrűn szedett ütemet a ceruzájával. Ebből rögtön tudtam, hogy azzal a két résszel komoly bajok vannak, és alaposan ki kell gyakorolnom a következő órára. Köszönöm szépen, mondtam anélkül, hogy megneveztem volna hálálkodásom tárgyát, és helyére toltam a forgatható tetejű, fényes zongoraszéket. Szentirmai néni kimérten biccentett, majd a csipketerítős asztalkáról felvette az ezüst cigarettatárcáját, felpattintotta a fedelét elegánsan, fél kézzel, és a másik kezével, amelyiken nagy pecsétes gyűrű díszelgett, kihúzott egy szálat a gumipánttal rögzített cigaretták közül. Néhányszor odaütötte a tárca fedeléhez, majd a szájába tette, és elnagyolt mozdulattal rágyújtott. Hosszan, élvezettel fújta ki a füstöt az első slukk után, mintha végig erre a pillanatra várt volna a zongoraórám negyvenöt perce alatt. Hogy ne zavarjam ebben az áhítatban, óvatosan megköszörültem a torkom, és miközben a centrumos szatyorba csúsztattam a kottát, halkan azt motyogtam, akkor jövő kedden. Így ám, kisleány, trillázta a dohányzástól elmélyült hangján, majd fél könyökkel a könyves szekrénynek támaszkodva végignézte, ahogy a viszontlátásra után kioldalgok. Szentirmai Erzsi néni a gang utolsó lakásában lakott, így ahogy kiléptem, csak balra fordulhattam, és a szabad levegőtől megrészegülve, szökdécselve indultam el a kovácsoltvas korlát mentén. Az első kanyar után visszafogtam jókedvemet, a Petőczéknél mindig nyitva volt az ablak, a fiú gyakran állt ott, napszaktól függetlenül kék csíkos pizsamában, mint foglyok a börtönben, és artikulátlan hangokat hallatott a szemközti ház felé. Felgyorsult a szívverésem, amíg a most is tágra nyitott ablak előtt elhaladtam, alig a derekamig ért a párkány, eszembe is jutott, nem félnek-e, hogy beugrik hozzájuk valaki, de aztán meghallottam a fiú elnyújtott ö és e hangjait valahonnan a lakás belsejéből, és apró léptekkel eliszkoltam. Ne félj a Balázskától, nem bánt ám! – Hallottam hirtelen egy hangot, először azt sem tudtam, merről, de néhány gyors fejforgatás után megláttam egy otthonkás nénit, aki a gang terasszá szélesedő részén a korlátra függesztett rózsaszín muskátlikat öntözte. Tudom, motyogtam, de ő meg azt tudta, hogy füllentek, mert tovább beszélt hozzám. Sokan félnek tőle, gyémántom, pedig csak beteg szegény. Így született, így él a szüleivel már ötven éve. Még a saját anyja se tudja, mit akar mondani, amikor így bőg, mint a tehén. Bőg a tehén, mer’ nincs kalap a fején – kezdett hirtelen énekelni, és papucsos tánclépésekkel öntözte tovább a virágokat. Csuda murisnak találtam, és ahogy hallgattam, hogy rí a csibe, már el is felejtettem Szentirmai néni vérfagyasztó szigorúságát, meg a Petőcz fiú méla, fagotthangra emlékeztető búgását. – Hallottam ám, ahogy zongoráztál, ügyesen játszol – kacsintott. Hát, idehallatszott? – kérdeztem most már a muskátlik mellett állva, kezemben lóbálva a centrumos szatyrot. Ide hát, én meg kiültem – mutatta a lakás ajtaja mellé, árnyékba állított széket –, és hallgattam. Szeretem a muzsikát, de én csak énekelni tudok. Szép hangom van, ugye, gyémántom? Nagyon szép, feleltem már egészen felengedve, és amikor másodszor is belekezdett, hogy bőg a tehén, kissé akadozó szövegismerettel, de vele tartottam én is. Szereted a madarakat? – kérdezte aztán, és leállította a ház sarkához a kiürült öntözőkannát. Hááát, húztam hosszúra a szót, mert nem akartam az őszinteségemmel megbántani. Na, majd megszereted őket, ide nézz, és a lakás ajtajával szemközti falra mutatott, egy felfüggesztett virágcserépre. Virág nem volt benne, így nem is tudtam, mit kellene néznem. A néni könnyedén felszökkent az egyetlen lépcsőfokon, amely a teraszos gangról a második emelettel fedett folyosóra vezetett, én meg udvariasan követtem. Hokedlit húzott elő a vastag szövettel letakart asztal alól, állj rá, mondta. Letettem a centrumos szatyrot a szék mellé, felléptem fél lábbal, és kezemmel a rücskös falat támasztva felálltam rá. Nézz bele, mondta akkor, és én lábujjhegyre ágaskodva eleget tettem a kérésének. A száradt fűszálakon és állatszőrön négy halványzöld, lila pettyes tojást láttam. Meseszerű látvány volt. Milyen tojások ezek? – kérdeztem ámulva. Hát, rigóé! – felelte magától értetődően. – Itt fognak kikelni.
– Mikor?
– Azt nem tudom pontosan, majd jön az anyjuk, és addig melegíti őket, míg ki nem bújnak.
És ahogy kimondta, a teraszkorláton landolt egy fekete, sárga csőrű madár. Gyere le gyorsan, integetett nekem hevesen, és én sebesen leugrottam a hokedliről, felkaptam a szatyrot, és elhátráltam a lakásajtóig, a néni is mellém lépett, onnan néztük végig, ahogy az anyarigó bereppen a fészekbe és elhelyezkedik. Mostantól már nem sok idő, állapította meg a néni, kérsz egy szörpöt? A nagy izgalmakra jól megszomjaztam, gyors pillantást vetettem kvarcórámra, és úgy ítéltem meg, pár percig maradhatok még. A néni kinyitotta a lakásajtót, én meg bementem. Az előszobában egy súlyos, fehérre festett lóca állt, felette lógtak a kabátok és sálak, régi bútor és zsíros étel szaga keveredett egymással. A néni balra fordult, én utána. Egy tágas konyhába jutottunk, le akartam venni a cipőm, ahogy édesanyám tanította, de a néni azt mondta, ugyan, itt nem kell. Aztán kék nejlon otthonkájában az üveges tálaló fiókjához lépett, kirántott egy súlyosnak látszó fiókot, és kiemelt belőle egy hatalmas kanalat, majd az alsó szekrényből egy nagy üvegkancsót. Ezt a vendégeknek veszem csak elő, magyarázta. Amíg a kancsóban körbe-körbe csilingelt a málnaszörpöt keverő kanál, megnéztem a meszelt falon ferdén lógó képeket, az egyiken, a fekete-fehéren, két fiú nézett rám mosolyogva, olyan tizenévesek lehettek, akárcsak én, a másikon, a színesen a néni mellett két felnőtt férfi állt, meg négy eltérő korú kislány. Sok unokám van, mondta ekkor, és mikor átnyújtotta a vastagfalú üvegpoharat, bemutatkozott, Olgi néni vagyok. Már korty közben mondani akartam a nevem, ahogy illik, így félre is nyeltem, és két köhintés között hörögtem, hogy Nóri. Kuccemáj!, dalolta ekkor Olgi néni, majd egy ujjnyi bort töltött magának egy kicsi, talán likőrnek való talpas pohárba, és egyhajtásra kiitta. Lehúztam én is a szörpöt, szépen megköszöntem, letettem a poharat, aztán azt mondtam, nekem sajnos haza kell mennem. Olgi néni nem tartóztatott, de kikísért, az ajtóban lehalkította a hangját, és úgy súgta cinkosan: Aztán gyere legközelebb is, meg kell néznünk a rigókat!
Attól fogva Olgi néni meg én barátok lettünk, eleinte csak a keddi zongoraóra után mentem be hozzá, de amikor kikeltek a kisrigók, már minden második nap oda siettem iskola után. Látogatásaimnak kialakult rendje is lett, először mindig a fiókákat néztem meg, de csak tisztes távolból, bár a rigómama nem tűnt félősnek, céltudatosan hozta a kukacokat a fiókáinak, rám ügyet sem vetett. Adjunk nekik egy kis rántott húst!, javasolta egyik nap Olgi néni, és látva az elképedésemet, megmagyarázta, a rántott húst mindenki szereti, tele van vitaminnal, aztán kuncogott, mintha ezzel akarta volna jelezni, pontosan tudja, mekkora butaság ez, de miért ne játszhatnánk úgy, mint két apró gyerek, akik még saját hitük szerint fogadják be a világot. Ki is kapott a letakart tálból egy szelet rántott húst, már csak langyos, jó lesz, mondta izgatottan, és apróra vágta egy jókora késsel a kistányéron. Jó kés ez, az uramé, hentes volt, már tíz éve meghalt, mondta különösebb megrendülés vagy sóhaj nélkül, aztán mintha tálcát hordozna, kivitte a húst a madaraknak. A mama épp nem volt otthon, így zavartalanul pakolgathatta a rántott husikákat a fészekbe. Aztán vártunk. Olgi nénivel tudtunk így lenni; csendben, de nem kínosan, és nem is kellett sokáig, mert már reppent is sebesen a rigóanyuka, szájában megint némi elemózsiával. Sose láttam még madáron érzelmet, de esküdni mernék rá, hogy az a rigó meghökkent, ahogy a fészekbe nézett, majd átadta a magával hozott rovarokat, és berzenkedve dobálni kezdte a húsdarabokat, ki a földre. Nem szereti, kuncogtam halkan, Olgi néni meg egészen paprikás hangulatba került, a hálátlan mindenit, dohogta, ahogy hajoldozott a falatokért, és markába gyűjtötte őket.
A rigók nem maradtak sokáig. Egy darabig még együtt röppentek ki az anyjukkal, de aztán eltűntek, és többé nem láttuk őket. Ettől én még megtartottam jó szokásom, és meglátogattam Olgi nénit. Számos mókás dolgot csináltunk együtt. Beengedett a szobába, lenyitotta a diófa szekrénysor közepén kulcsra zárt szekrénykét, amiből így íróasztal lett, s a mélyén sok pici fiók várta, hogy kutakodjam bennük. Voltak ott gombok, cérnák, rózsafüzérek, csipkekesztyűk, aprócska üveg kölni, avas rúzs, kőpúder, és mellettünk elegáns csatos ridikülök. Olgi néni pedig unszolt, hogy vegyem fel, kenjem magamra, próbáljam ki mind, aztán beültünk a szoba ablakai mellé, a csipkefüggönnyel takart mélyedésekbe, ahol két-két tonett szék állt, és azt játszottuk, hogy vonaton utazunk. Vagy rám adta a nagy medvebundáját, és behajtogatta a hatalmas öltözőszekrény mozgatható tükreit, hogy minden oldalról megcsodálhassam magam. A szoba ablakai a várfalra néztek, azt nyáron kihajtotta, kampókkal kiakasztotta, és bátorított, ugorjak ki a kertbe. Ő meg egyszer csak megjelent mellettem, amikor a lepotyogott szilvákat szedtem össze a várfal tövéből, sokáig azt hittem, varázslat van a dologban, míg végül felfedte a titkot, és megmutatta az udvarra vezető titkos, sötét folyosót a vasajtóval, és a beleillő nagy rézkulccsal. Attól fogva átfutottam a folyosón, ki az udvarra, és bemásztam az ablakon, vagy fordítva, kiugrottam az ablakon az udvarra, majd átfutottam a folyosón, vissza a gangra. Sokáig tudtam ezt játszani, amíg Olgi néni a konyhában sürgölődött, mert mindig meg akart vendégelni. Azt mondta, szereti a vendégeket, de ahányszor hozzá mentem, sosem találkoztam eggyel sem. Egy alkalommal vettem a bátorságot, és megkérdeztem tőle, hol vannak az unokái. Azt mondta, egy sem lakik itt, fiai a családjukkal külföldön élnek. Meg is kért, hogy keressem meg neki a több kilós Világatlaszban Londont meg Münchent. Nem tűnnek olyan messzinek, mondta a néhány centi távolságot szemlélve a rántott hús alakú országunk és a másik két nagyváros között. Sebaj!, rikkantott aztán, felugrott, és előbb a fát szedő fiú porcelán figuráját, majd a hattyúkat vette le egy letakart szerkezetről, végül a terítőt is lekapta, és én megcsodálhattam a csontgombos, ősöreg rádiót. Most sem tiltotta meg, hogy hozzáérjek, hagyta, hogy nyomogassam a hangosan csattanó vezérlő billentyűket, és tekergessem az állomáskereső rovátkás gombját. Együtt füleltük az éterből érkező sípolást, recsegést, szófoszlányokat és dallamtöredékeket. Még nagyobb meglepetés ért, amikor felnyitotta a rádió tetejét, és előbukkant egy lemezjátszó. Na, mit szólsz, gyémántom?, kiáltotta jókedvvel, és elképedésemet látva izgatottan összedörzsölte tenyerét. Kiderült, hogy az alsó szekrény tele van bakelit lemezekkel. Kihúzott egyet, amelyiken szipkás cigarettát tartott kezében egy távolba meredő, álomszép hölgy. Karády, ez volt ráírva nagy betűkkel. Feltette a lejátszóra, majd ráemelte a tűt a fekete kör első, alig domborodó karikájára, és rögtön megszólalt először a kedélyes zenekar, majd egy földöntúli, mély hang. Olgi néni a karját nyújtotta, és a perzsaszőnyegen táncra hívott, a második strófánál már együtt énekeltük, hogy Hamvadó cigarettavég. Botladozva követtem ringó mozgását, vigyázva, hogy ne lépjek a lábára, de aztán rám szólt, ne a lábad, a messzeséget nézd! Ha elnézel a mindenség felett, akkor fogod érezni, amiről énekelsz. Meg is feledkeztem magamról, és csak amikor a tű megakadt, vettem észre, hogy egészen felgyűrtem a szőnyeget. Le se tojjad, gyémántom, majd megfésüljük! Akkor még nem értettem, mit akar ezzel mondani, de miután lecsukta a lemezjátszót, az öltözőasztal fiókjából elővett két sűrű fogú csontfésűt, nehézkesen térdre ereszkedett, és fésülni kezdte a visszaegyengetett szőnyeg rojtjait, mintha játékbaba haja volna. Gyere, na, nyújtotta közben a másik fésűt, letérdeltem hát én is, és az összes, egymás mellé illesztett szőnyeget csinosra fodrászkodtuk.
Január 1-én, a szokásostól eltérően nem délutánra, hanem délelőttre hívott. Meg is érkeztem a megbeszéltek szerint, már kopogás nélkül trappoltam befelé. Olgi néni a konyhában panírozott, becsavart frizurával, ünnepi ruhát viselt, sötétkéket, rajta egy henteskötényt. Siess, gyémántom, köszöntött meg se fordulva, szaladj a szobába, és csukd fel a tévét. Melyikre kapcsoljam, kiáltottam ki neki, miközben a lekopott gombokat nyomogattam a méretes távirányítón. Hát az egyest! – kiáltott vissza olyan hangsúllyal, amiből megértettem, hogy nekem ezt magamtól is tudnom kéne. Hangosítsad fel! – jött befelé, a konyharuhába törölgetve panírmorzsás-tojásos ujjait. A képernyőn egy aranyban fürdő, csillárok fényében tündöklő terem tűnt fel, és egy színpadon fegyelmezetten helyet foglaló nagyzenekar, előttük pedig millió virág. A zenekar férfi tagjai csokornyakkendőben, fekete öltönyben, a hölgyek hatalmas, habos-babos színes ruhákban feszítettek. A karmester méltóságteljesen lépdelt be, tapsorkán fogadta meghajlását. Fellépett a pulpitusra, intésére pianóban kúszott be a vonósok folyója, és rajta a megcsillanó fuvolák. Ez az! A Kék Duna! – tapsikolt ekkor Olgi néni, a konyharuhát a fotelba hajította, és magához húzott. – Keringőzni fogunk, gyémántom! Együtt, kéz a kézben léptünk, egy-két-há, egy-két-há, pappa-pappa-paaaraa, dúdolta Olgi néni, és én úgy éreztem, repülünk, elhagytuk már a perzsaszőnyeget, a nemes bútorokat, már a gang felett szállunk, és még mindig nem állunk meg, a macskaköves téren libbennünk át, és csak forog-forog körülöttünk a világ. Ahogy vége lett, Olgi néni harsányan nevetni kezdett, potyogtak a könnyei, semmit sem szólt, csak hahotázott tátott szájjal, hogy láttam az egész megkomponált műfogsorát. Vele nevettem hát, ok nélkül, és ebből tudtam, hogy ez az a bizonyos boldogság. Mikor visszament, hogy olajba tegye a húsokat, én meg a szőnyeget fésülgettem, vettem észre a két szekrény közé csúsztatott, rámás képet. Kihúztam, hogy megnézzem. Egy esküvői kép volt, Olgi nénit azonnal felismertem rajta, alig szaporodtak rajta a ráncok, és a huncut szeme, a hibátlan szája, a még most is barna haja ugyanaz volt. Nem féltem magammal vinni a leletet a konyhába, és úgy kérdeztem, hogy hát ez itt az ura? Olgi néni csak fél szemmel pillantott rá, a szent rántott hús készítést sosem engedte semmivel megzavarni. Az hát, felelte, ő volt az én Jánosom. Biztosan nagyon szerették egymást, mondtam sóhajtva. Dehogy szerettük, gyémántom, ki voltunk nézve egymásnak, hát összeházasodtunk, ma sem tudom… Röviden elhallgatott, feszülten vártam, milyen titok bukik ki belőle. Ma sem tudom, milyen az a szerelem. Azt akartam mondani, bocsánat, bántam már, hogy előhozakodtam az urával, de Olgi néni nem tűnt szomorúnak. Kitöltött egy kupica konyakot nekem is, magának is, és azt mondta, most lehet, most újév van, és az ünnepnek meg kell adni a módját, máskülönben minden nap ugyanaz volna. Átjárt a konyak melege, ugyanakkor meg is rázott, mint az áram, és hirtelen szorosan megöleltem a zsírszagú kötényt, és benne Olgi nénit.
Évekkel később, mikor tanulmányaim már eltávolítottak a várostól és Olgi nénitől is, láttam, amikor két alak kicipelte a gangos ház kitárt kapuján a hajlítható tükrös öltözőszekrényt. Jó pénzt adnak érte, antik – mondta az Olgi néni konyhájának falán függő egyik férfi a másiknak. Megálltam egy pillanatra, gombóc költözött a torkomba. Úgy futott végig bennem minden Olgi nénis emlék, mint egy zongorafutam. Le se kell tojni, gyémántom, mondtam hirtelen és hangosan a januári párába, aztán senkivel nem törődve, egészen halkan magam elé énekeltem, pappa-pappa-paaaraa, és úgy, hogy csak én tudtam, miért, a keringő lépéseivel mentem tovább a macskaköveken, elnézve a mindenség felett.
(Fotó: Mauriciooliveira109, kép forrása: Pexels)