Mindennap felmosta az egész lakást, kezdve a konyhával és a fürdőszobával, letakarította a kilincseket, a villanykapcsoló gombjait, a mocskos kis ujjaik szürke nyomát. A helyiségek bűzlöttek a Domestos éles tisztaságától, imádta a rend szagát, pontosabban megnyugtatta, hogy ma is megtett mindent. Igaz, csak egy napig tartott a csoda, másnap kezdhette elölről az egészet. Mintha valami láthatatlan, belső erő hajtotta volna szüntelen, valami, ami nem hagyta nyugodni. A késztetés belülről eredt, nem volt külső nyomópontja. Nyugvópontja még kevésbé, a nap vége csak arra volt jó, hogy alvásba meneküljön, és másnap újrakezdje az egészet, mint valami elcseszett örökmozgó. Attól félt, ha megáll, meghal, pedig talán pont akkor nyerte volna vissza önmagát. Ha megáll, félni.
Minden áldott nap felporszívózta az összes helyiséget, újra ás újra végighúzta a szívócső kefefejét a szőnyeg minden négyzetcentiméterén, sosem volt még ilyen tisztaság a lakásban. Egyik nap kovafölddel végigszórta az egész terepet, a fehér por egykedvűen ült a padlón, papucsos lába csíkokban hagyta maga után hibbant nyomát. Még aznap feltakarította persze, de az áruló fehér csík tagadhatatlanul bevallotta beteges függőségét, férje csak varázspornak hívta, miközben rajta mulatott.
Bárcsak tudta volna, a férfi később hogyan fog érte küzdeni. Hogy a gúnyos szavak kijózanító pofonok voltak, amivel hasztalan ütötte, puszta jószándékból, hogy lázas delíriumából valahogy felrázza. Digitális hőmérővel bizonyította be, hogy a vasaló valóban felforrósodik a kívánt 60, sőt még a 90 fokra is, ami biztosan elpusztít minden nem kívánt betolakodó szándékot a ruháikon. Pontosan úgy küzdött érte, ahogy egy kétségbeesett család próbál segíteni gyermekén, aki a bűn útjára lépett. Anélkül, hogy megértette volna, mi zajlik a lelkében, hogy micsoda őrjítő űrt tölt ki az állandó takarítás, ami ismét értelmet adott mindennek. Talán a nő is megérthette volna, hogy nem volt más lehetőségük. Hogy a megcsalás elkerülése érdekében muszáj volt egymást elárulniuk, ha már magukkal nem tudtak őszinték lenni. Gyűlölniük kellett egymást, egyszerűen le voltak osztva előre a lapok. Ha már a kezelhetetlen ösztönök síkjáról szintet léptek, és lelki síkon még nem szintetizálódott kettejük ellentmondása, elkerülhetetlenné vált a háború.
Hiába a szerelem, két ember nem lehet elég egyforma, hogy egy ponton ne különbözzenek, és ne kezdjék gyűlölni egymást. Először csak a szeretet formabontásával akartak puhítani a másikon, lecsiszolni a karcos részeket, s mikor évek múlva ez már nem működött, jöttek a keményebb eszközök. Ezek egyike volt a mostani helyzet is.
*
Megfeszült a háta, ahogy meghallotta a kulcs fordulását a zárban. Te jó ég, még hátravan a fürdőszoba kitakarítása, arra nem volt időm – gondolta, miközben kilépett az előszobába, hogy puszit adjon a férjnek. Gyors csók, miközben mindketten lopva felmérték, mire számíthatnak aznap. A férfi kétségbeesett türelmetlensége leplezetlenül merevedett egyenes testtartásba, míg a nő tekintete a magas vállak fölött a kisszobát pásztázta. Az ágyneműt még fürdés előtt ki kell cserélnie. Ahogy minden nap.
– Látom, használtad a lázmérőt – jelentette ki a férfi, miközben visszapakolta az eszközt a dobozába, és hangosan betolta a fiókot a helyére.
A nőben magasra csapott az indulat lángja, nem igaz, ma kábé húsz percre ültem csak le, azért, hogy legalább egyek valamit, egész nap takarítottam, kettőnkért, azért dolgozom, hogy meggyógyuljunk, miközben az orvosok csak szívják a véremet, csoda, hogy a főnök még nem rúgott ki, semmit nem dolgoztam ma sem, ez meg itt a kibaszott rend miatt aggódik, miközben nekem tényleg minden alkalommal ellenőriznem kell a hőfokot, hát miért nem lehet megérteni, hogy ezzel is időt spórolok meg magamnak, hogy nem teszem el, miért nem vagyok elég jó neki még most se?
– Igen, látod, hogy figyelek rád? Leellenőriztem – mondta inkább.
– És elérte a 60 fokot?
– El.
– Csak szólok, hogy ha nem teszed vissza a helyére, akkor nem fogod megtalálni, amikor legközelebb kellene.
– De naponta többször használom.
– Minden alkalommal megméred a hőfokát? – szaladt fel a férj szemöldöke, és sóhajtva elfordult. – De az megvan, hogy ha egyszer elérte, sőt, még meg is haladta, akkor ha ugyanazon a fokozaton hagyod a vasalót, a következő alkalommal is el fogja érni? – nyugodt volt a hangja, de belül sírt az idegtől.
– De ugye nem baj, ha mégis megmérem?
– Csak az értelmét nem látom.
– Én igen, ez a lényeg.
– De azt mondod, hogy a sok teendő miatt le sem tudsz ülni. Nem látod, hogy te csinálod magadnak a tennivalót az ilyenekkel?
A nő nyakába beleállt a kés, a dacos ellenkezés utat akart törni, de ő nem hagyta, csak felemelte a hangját, miközben megfordult. Legalább ma ne. Ma ne vesszenek össze.
Régen nem ilyen volt. Emlékezett rá, milyen csillogó szemmel tudott ránézni, nemcsak simogatta a tekintete, csodálat volt benne. Sosem volt nagy udvarló, szépeket is ritkán mondott, de úgy szerette, ahogy soha senki előtte. Most már csak beleköt, állandóan kritizálja, kifogásol mindent, kérdéseket tesz fel, és ami még rosszabb, válaszokat is vár. Kikerülni sem lehet. Talán már nem is szereti. Vagy lehet, hogy ő gyűlölte meg? Miért vannak még mindig egymással?
*
Mélyeket lélegzett, ahogy ballagott hazafelé, széles válla sáncai közé húzta be nyakát, hogy ne vágjon oda a szél. Vajon az otthon melege helyett ma neje jeges lehelete várja odahaza? Amikor a házhoz értek lassú léptei, felnézett az ablakra. A függönyök úgy álltak, ahogy szoktak, nem árultak el semmit a bent élők hangulatáról. Mikor kitárta az ajtót, már látta, hogy a nő az ajtónak háttal vasal. Hallotta, ahogy forog a dob a mosógépben, a szárító enyhén megdőlt a rápakolt ruhák súlya alatt. Ahogy felesége kilépett a konyhából, azonnal észrevette az arcán, hogy valószínűleg ma sem lesz mit várni. Vonásai távolinak tűntek, életlennek, valahogy idegennek, rászáradt egy furcsa, szenvedő kifejezés, szemöldöke összeszaladt, miközben puszira kínálta száját. Szétnézett a konyhában, s egy pillantással felmérte a kinyitott vasalódeszkát, a konyhapulton hagyott lázmérőt. Minden áthatott a tisztítószer szaga.
Rákérdezett a lázmérőre, nem mintha szíve szerint nem hajította volna ki inkább a kukába, az élete mellé.
– Látom, használtad a mérőt – morogta rosszul, visszafojtott indulattal, miközben visszapakolta az eszközt a dobozába, és ránézett a nőre. Látta, hogy a másik megmerevedik, védekező testtartása ellenkezésbe fordul, és tudta, hogy a mai nap is elveszett. Egy idegen él a lakásban, vele osztja meg az ágyát, mindent úgy csinál, ahogy kívánja, csak hogy a felesége egyszer végre újra vele akarjon lenni, de nem tudja, lehetséges-e ez még valaha. Látta rajta, hogy elveszett, valahol megállt félúton, vagy másfelé fordult a leágazásnál, talán ha sikerülne újra irányba állítani, ő megvárja, tartson sokáig, a fene se bánja már.
– Ha nem teszed vissza a helyére, akkor nem fogod megtalálni, mikor legközelebb kellene – magyarázta újra türelemmel azt, amit már tegnap is elmondott. Hová lett az esze? Olyan büszke volt rá mindig, okos volt, imádja a humorát, most meg mintha egy fogyatékossal beszélne. Néha az anyjára emlékezteti, talán mégis vele lehet a baj?
Ekkor még egyikük sem tudta, csak valahogy érezték, hogy fordulóponthoz értek. Hogy hónapok múlva elérik azt a szakaszt, amikor ha csak időlegesen is, de leteszik a fegyvert, hogy végignézzenek az életükön: így akarnak élni? Nem jobb inkább a válás vagy a halál, vagy bármi, mint ez az állandó háború? Külön-külön hozták meg a döntést, nem beszélték meg egymással, ilyesmivel az ember amúgy is maga küzd meg, amikor nincs ott senki más, csak a kétségbeejtő egyedüllét. Az nem lehet, hogy kudarcot valljanak. Akkor még nem tudták, hogy ahogy a múltban, a jövőben is ez a szívós konokság lesz az, ami megkülönbözteti őket más pároktól. Nem azért, mert jobban szerették egymást, mint azok, akik kiléptek vagy leléptek, egyszerűen annyit tettek másképp, hogy megint egymás mellett döntöttek.
*
Hat hónapig jártak aztán párterápiára. Először rendszeresen összekülönböztek az üléseken, egymás szavába vágva vázolták a saját igazságaikat, és nem akarták meghallani a másikét. Fiatal volt a terapeuta, de talán ezért legalább lelkes, tényleg segíteni akart. Lassan tették le egymás mellé a voksot, alkalmanként volt egy kis visszatáncolás, de apránként kisimultak a ráncok. Egyre többször ölelték meg egymást, később csókolóztak is, mint rég.
A szakember vetette fel aztán az egyéni terápia lehetőségét.
Nehezen indult el a közös munka. Nem mintha nem bízott volna benne, hogy menni fog, talán inkább önmagában kételkedett, mint mindig. Túl ismerős volt a terep, eddig kerülte, hogy szembenézzen önmagával. Sokáig folyamatosan azt érezte, egyedül neki kell elvinnie a balhét. Bipoláris zavar, depresszió, kimerültség, ezek mind szóba kerültek. Nem értette, hogyan produkálhat a teste ezek mellé fizikai tüneteket is. És ráadásul ott voltak a tagadhatatlan kiütések, a fertőzés jelei. A terapeuta javasolta a naplóírást is, amit először hülyeségnek tartott. A teleírt lapokkal aztán valahogy könnyebbek lettek a súlyok, már szabadabban tudott lélegezni. Aztán egy nap rákérdezett, hogy mehetne-e. Hogy a másik elengedi-e, hogy újra magára találjon, ott, ahol nem nézik őrültnek azt, aki magával folytat párbeszédet és üres lapokkal kommunikál, aki a fejében éli a világát, ahelyett, hogy másokkal játszaná a bőrre menő játékot, amikor patikamérlegre teszi magát, és megméri, mennyit nyom a lelke. És a másik aztán elengedi, mert csak akkor dönthet két ember egymás mellett, ha először befejezi önmaga elárulását.
(Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels)