1.rész
A városka főutcáján végigszáguldott a szél. Belekapott a fejkendőkbe, lesodorta a kalapokat, és tüsszentésre ingerelte a gyerekeket.
A buszmegállóban ketten ültek. Egyikőjük a felhők mögül kikandikáló Nap felé fordította arcát, majd végignézett az utcán. – Nocsak – dünnyögte az orra alatt, és kissé előredőlt, hogy jobban lásson. – Nocsak – mondta még egyszer, és szemével követte a magas, vézna, ballonkabátos, nagy hasú férfit, aki az utca másik oldalán igyekezett a dolga után.
Miközben a férfit figyelte, oldalba bökte a társát. – Látta maga is? – kérdezte.
– Mit? – nézett rá a másik, és hatalmasat ásított. Látszott rajta, hogy a délutáni bóbiskolásból riadt fel.
– Nem mit! Hanem kit!
A választ elnyomta a beérkező busz zaja, az ajtó szisszenve kitárult, és a járgány elnyelte a két asszonyt. Igen, asszonyok voltak, méghozzá a javából, nem jó kiállású, fess nőszemélyek, hanem éltesebb korú asszonyságok.
Az, amelyik nyüstölte a másikat, a Rózsikám névre hallgatott, és már túl volt a hetvenen. Vékony volt, és alacsony, fekete gombszemekkel. A fejét sötétzöld selyemkendővel kötötte be, ami alól a késő délelőtti szél kihuzigált egy-két ősz hajszálat. Erősen szorította kampósbotját, amelynek feje ugró oroszlánt formázott.
A másik, a nyüstölt, az Etus nevet viselte, és olyan nagymama formájú volt. Kicsit kerekebb, de nem kövér, csak olyan kerekecske. Ősz haján hetyke kis szürke kalap ült, világoskék szeme huncutul nézett a világba. Bal karján méretes, fekete kézitáska himbálódzott, amiből egy kar lógott ki, könyékig. A kar fehér ingujjat viselt, és szép rózsaszín, elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfej bólogatott ki a táskából.
A két nénike felszállt a buszra. A szép rózsaszín, elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfej, és annak bólogatása – ami köszöngetésnek is elment – osztatlan érdeklődést váltott ki az utazóközönségből. Ez leginkább szűnni nem akaró suttogásban nyilvánult meg, de volt olyan is, aki visszabólintott, sőt, egy derék állampolgár még kezet is fogott vele.
A szép rózsaszín, elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfej természetesen nem volt igazi. Habár első látásra mindenki azt hitte, és alaposan meg is hökkent, aki meglátta a párost, mármint a nénikét és a kézfejet.
Rózsikám egészen hátrament a buszban. – Na, jöjjön, jöjjön! Ide üljünk! – kopogtatta meg oroszlános botjával az ülést, ami éppen a busz hátsó kerekei felett trónolt.
– Oda? Hát kirázza a lelkünket – igazította meg válláról lecsúszó táskáját Etus, mire a szép rózsaszín, elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfej ismét lendületes bólogatásba kezdett.
– Jaj, ne finnyáskodjon már! Jöjjön, mert elindul a busz, aztán elterülünk itt mind a ketten!
– Jól van, jól van – kászálódott be az ablak melletti ülésre Etus –, de most már mondja, hogy mit vagy kit kellett volna látnom? – kérdezte, miközben hagyta, hogy a szép rózsaszín, elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfej zavartalanul nekitámaszkodjon a busz ablakának, és kedvére nézelődjön. Néha ugyan lecsúszott a síkos üvegről, de a nénike mindig gondosan visszahelyezte.
– Hát, azt a fickót! Tudja, aki reggel ott volt a bankban, és olyan furcsán nézelődött. Ne mondja, hogy nem emlékszik?! Még az ajtót is kinyitotta nekünk, amikor eljöttünk.
– Ja, azt a vézna ballonkabátost? – igazította meg kalapját Etus. – Mi van vele?
– Azt láttam, hogy most már nem is volt olyan vézna – suttogta Rózsikám.
– Mi az, hogy már nem is volt olyan vézna? – suttogta vissza Etus.
A vékonyka nénike válasz helyett felpattant:
– Na, jöjjön, szálljunk le!
– De hát csak most szálltunk fel.
– Jöjjön már, ne magyarázzon annyit! – felelte a másik, és már meg is nyomta a leszállásjelző gombot.
– Mi a fene ütött magába, Rózsikám? – kérdezte a kerekded asszony.
– Hallja, Etus, maga tényleg ennyire nem látja az összefüggéseket? – kérdezte Rózsikám, és korát meghazudtoló gyorsasággal pattant le a fékező járműről. – Igen, igen, ez az – motyogta közben.
A buszmegállóban, ahova nagy hirtelen leszálltak, rajtuk kívül senki nem volt. Még csak egy picinyke, halvány összefüggés sem.
– Jaj, Rózsikám, mi baja van magának? – kérdezte Etus, majd gondosan a megállóban árválkodó padra tette a kézitáskáját, benne a szép rózsaszín, elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfejjel, ami most zavart értetlenséggel lógott ki a retikülből.
– Majd elmagyarázom, de most menjünk! – mondta, és fürgén elindult visszafelé.
A másik értetlenül nézett utána. – De hát onnan jöttünk! Minek megyünk vissza? Ráadásul gyalog.
– Jöjjön csak, majd útközben elmagyarázom! Igyekezzen, mert elveszítjük szem elől! – tette még hozzá, és botjával hangosan kopogva, fürgén szedte trottőr sarkú cipőbe bújtatott lábát.
Aztán hirtelen megállt – Egy, kettő, hááárom… –, és a botjával mutogatva számolt valamit. – Igen – dünnyögte –, a harmadik lesz az, biztosan az. Ott van a sarkon az a könyvesbolt, ott, igen, ott fordult be. Na, jöjjön már! – kiáltott rá a másikra, aki ijedtében majd’ elejtette az éppen csak felemelt táskáját, és ezzel egyidőben úgy döntött, nem megy tovább. – Én nem megyek sehova – mondta –, egészen addig, amíg el nem mondja, hogy mi a fészkes fenét csinálunk mi most itt.
– Mit, mit? Hát üldözzük a bankrablót!
Etus úgy nézett Rózsikámra, mintha kételkedne a másik értelmi képességében.
– Hát mit gondol, Etus, ki volt az a férfi, és mitől hízott meg annyira?
– Mit akar folyton azzal a férfival? Se szép nem volt, se gazdagnak nem látszott. Mit érdekli az magát, hogy meghízott-e, vagy sem?
– Azért érdekel – kezdett bele nagy sóhajjal a magyarázatba Rózsikám –, mert az egy bankrabló volt, és azért hízott meg, mert a bank pénze volt a kabátja alatt.
– Akkor menjünk a rendőrségre! Jól láttuk azt a férfit. Biztosan kapunk valami jutalmat is.
– Jutalmat? – kérdezte Rózsikám, megvető hangsúllyal. – Kinek kell az a pár fillér? Egész életünkben dolgoztunk, most már igazán jár nekünk is egy kis izgalom. Vagy maga örökké abban a lepusztult otthonban akar maradni? – kérdezte Rózsikám, és nem átallott némi gúnyt is csempészni a kérdésbe.
Mivel Etus nem válaszolt, folytatta:
– Végre van egy kis kaland az életünkben! Vagy maga nem így gondolja? Hagyjuk csak a rendőrséget! Majd mi elintézzük ezt a dolgot. Mi is megérdemeljük azt a pénz, nem? Végre utazgathatnánk! Mennyit álmodoztunk erről…
– Ne vicceljen, Rózsikám! Nézzen már magunkra! Itt áll két öregasszony, kezükben bottal… se futni, se ütni nem tudunk. Hát mit akar maga?
– Megszerezni a pénzt! Na, jöjjön, menjünk!
– Na és hogyan akarja megszerezni azt a pénzt?
– Jaj, Etus! Hát magának van doktori diplomája! Találja ki! Én már megtettem a magamét! Rájöttem, ki ez a férfi, és azt is megtudjuk, főleg, ha nem ácsorgunk itt sokáig, hogy hol lakik. Maga meg találja ki azzal a rengeteg eszével, hogy hogyan szerezzük meg a pénzt!
– De én csak egy patológus voltam, nem könyvelő! Nem értek én a pénzhez!
– Nem is ahhoz kell érteni, Etus! Hanem a megszerzéshez! Arra gondoljon ki valamit! – mondta Rózsikám, és fürgén elindult a sarki könyvesbolt felé.
Etus pár pillanatig elképedve nézett Rózsikám után, aki olyan sebesen szedte a lábát, mintha nem is gyötörné az isiász. Majd vállat vont, igazított egyet a táskáján, és Rózsikám után szaladt.
A két nénike befordult a sikátorba, de ott csak szemét volt, és bűz.
– Na, Rózsikám, ezt jól megszámolta! – mondta Etus, némi éllel a hangjában, és dühösen rántott egyet a vállán lógó táskáján, mire a szép rózsaszín, elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfej egyetértése jeléül hatalmasat bólintott benne.
(Fotó: Element5 Digital, kép forrása: Pexels)