Az igazi nő 50 után kezdődik. Neki mindenképp. A barack akkor édes, ha megérett, a rózsa akkor illatos, ha kinyílt, a hús akkor jó, ha omlós és puha. Kell-e tovább sorolni? Ki akar fanyar körtéket harapdálni? Ő biztosan nem.
25 volt, de már mindent tudott. Előtte volt még az élet, de ő csak az elmúlásra gondolt. Pontosabban az elmúlás esztétikája és erotikája érdekelte. Mint hulló szirmokat, nézni az elengedést, az élet egyetemes értelmét. Ezt szerette az idős nőkben is. Hogy nem volt ellenállás. Hogy megadták magukat. Jöjjön, ami jön, amit már nem is vártak, nem is reméltek. Amikor már azt hitték, hogy nem, és aztán mégis. Mert jött ő, életük hamvadó tüzének fellobantója, mikor már azt hitték, az a tűz végleg kihunyt. Ő akart lenni a zárás, az utolsó fejezet, a legutolsó mondat.
Szerette ezt a végső nagy fellobbanást, ezt a meleg, simogató tüzet. Amiben megtisztulnak a múlt sötét és szomorú emlékei.
Kifejezetten a sanyarú sorsú ötvenes-hatvanasokat kereste. A féltékeny férjek, agresszív pszichopaták uralma alatt sínylődők, vagy az elvált, eldobott magányosok érdekelték, akik nem kellettek már senkinek, akik azt hitték, már meg is szűntek nőnek lenni. Ő bennük látta meg mindig a csodát. Az utolsó fellobbanást, a kései virágba borulást, az élet halálba úszó sikolyát, azt a kaput, ami az extázison át a végső megsemmisülésbe vezet. Sokszor képzelte el a halált szeretkezés közben. Azt gondolta nincs ennél nagyobb gyönyör. Orgazmus és haláltusa azonos mozdulatai és hangjai között istennek érezhette magát. Élet és halál urának.
Amikor megismerte Sárát, úgy érezte, ebben a kapuban áll, és ott is akar maradni örökre.
A nőt, hol máshol, egy könyvtárban környékezte meg. 17 könyvtárban volt fizetett tagsága, tapasztalatai alapján ez volt a legjobb terep. Könnyedén elhalászta őt érzéketlen férje mellől, aki évek óta hozzá se nyúlt, mert nem ismerte a kései érzékiség aranyat olvasztó gyönyörét.
Beszélt a nőnek arról, hogy nem vonzza őt a csitrik viháncolása, testük ruganyos tudatlansága, járatlan utak feltérképezése helyett jobban érdeklik a megharcolt, megtaposott csatamezők.
Sárának ennyi elég volt. És a könnyű érintések, leheletfinom csókocskák a nyakán, a szédület, egy erős férfikar, egy fiatal férfitest, és mint megtévedt őszi légy, aki az ablaknak ütközik és lehull, úgy hullott bele a férfi ágyába. Többször is. Mint hálás árvácska hajtotta fejét a férfi vállára az aktus után, aki azt duruzsolta neki, hogy kedvenc évszaka az ősz, legszebb virága az őszirózsa, kékeslilájánál nincs csodálatosabb szín, ha lenne kertje, az egészet beültetné vele, és csak állna a naplementében és némán imádná a lila lángokat. A nő szeme sarkában lévő apró szarkalábakat megnedvesítették az öröm könnyei.
Aztán egy reggel Sára lágyan omló mellének érintése ébresztette. A hajnali fény megcsillant hajának ezüstjén, és belétapadt, mellkasán érezte a nő forró és száraz bőrét, pillangószárnyak sérülékeny kitinpora, meg-megrebbent és áttetsző volt, mint a hártya. Nyitva volt az aranykapu.
De valami nem stimmelt, a nő szeme szokatlanul csillogott.
Szeretnék valami nagyon fontosat mondani neked. Hangjában ismeretlen elevenség csengett. De nem tudta folytatni, mert a fürdőszobába kellett szaladnia. Mozdulatai valahogy kerekdedek voltak, és ruganyosak. Ahogy egyedül maradt a szobában, már tudta. Valóban élet és halál kapujában áll. De nem úgy, ahogy gondolta. Azonnal öltözni kezdett. Remegő kézzel kapkodta magára a ruhát. Émelygett.
Mire Sára visszatért a fürdőszobából, már csak hűlt helyét találta a férfinak. Pontosabban a langymeleg ágyat, amire csíkokban csurgatta fényét a redőnyön átszűrődő reggeli nap.
Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó online irodalmi portál.
(Fotó: Daniele La Rosa Messina, kép forrása: Pexels)