Kialszik a kávéfőző fénye, ordít a csend. Kortyolok egyet az erős feketéből, miközben a szemem sarkából a telefonom kijelzőjét lesem. Úgy érzem magam, mint egy padozásra szerződtetett cserejátékos, aki bombaformában, állandó készenlétben várja, hogy lehetőséghez jusson, és megmutathassa, mire képes. A pálya széléről követi az eseményeket, ellenfél helyett saját tehetetlenségével küzd. Időnként kap néhány percet egy tét nélküli játékban, nehogy eligazoljon. Jó taktika. Bevált.
Ránézek az órára, készülődnöm kellene. Régóta várok erre az estére, száz meg száz forgatókönyvet elképzeltem rá. Ugyanaz az együttes, ugyanaz a helyszín; a tökéletes folytatás – lehetne, de ezt a történetet nem én írom. Folytatás… Ki se kell mondanom ahhoz, hogy feltűnjön, milyen nevetségesen hangzik. Végigpörgetem a fejemben ezt a megfoghatatlan viszonyt, még egyszer, utoljára, ezúttal a jól megszokott szemellenző nélkül. Nem rá fókuszálok, nem kettőnkről fantáziálok, csak magamat figyelem.
A nőt, akit dögösnek látott, és hülyének nézett.
Akit a szemével felfalt, szavakkal imádott.
Akit levetkőztetett, majd ostoba sztereotípiákkal felruházott.
Akire eleinte alkalmat keresett, aztán csak kifogást talált.
Akitől megértést várt, de magyarázattal nem szolgált.
Akit erősnek tartott, mégis alábecsült.
Akitől képet kért, de randit nem.
Akinek igazat adott, esélyt nem.
Odalépek az egész alakos tükör elé. Kioldom a köntösömet, és egy mozdulattal levetem magamról. Tudni akarom, miért én; miért engem, miért velem… Egy szigorú, mégis lágy arcot, feszes, tónusos, a legapróbb részletekig kidolgozott testet látok. Hegeket, sebhelyeket, finom ráncokat. Lapos és domború idomokat. Szimmetriát, aszimmetriát. A tökéletlenségeimmel együtt szépnek látom magam. Valódinak. Szexinek és vonzónak. Villámcsapásként hasít belém a felismerés, hogy kimondtam a lényeget: én ilyennek látom magam. Nem arra volt kíváncsi, milyen vagyok; olyannak látott, amilyennek akart. Azzá tett, amire vágyott.
Szórakozás kellett, nem én.
Unaloműző kellett, nem én.
A figyelem kellett, nem én.
Lelki szemetes kellett, nem én.
Önbizalom-növelés kellett, nem én.
B terv kellett, nem én.
Fantázia kellett, nem én.
Orgazmus kellett, nem én.
Tőlem kellett valami, de nem én.
Meredten bámulom a tükörképemet, valamiféle katarzisra várva, de a drámai hatás elmarad. Nem tudom, mit kellene most éreznem. Sírni nem tudok, és nem is akarok, már nem vagyok szomorú. Dühös lehetnék – rá, amiért kihasznált, és magamra, amiért hagytam. (Hagytam? Kértem.) De minek? Elegem van az önostorozásból. A hüvelykujjammal végigsimítok a tenyeremen kitüremkedő bőrkeményedéseken. A nagy súlyokkal való munka és a görcsös szorítás nyomai, a szó szoros és átvitt értelmében is. Belefáradtam. Nem akarok tovább várni valamire, ami sosem fog megtörténni. Unom már a kispadot, nekem színpad kell.
A fürdőszoba felé menet gondolatban leszaggatom magamról a megkülönböztető mezt. Tudom, hogy nincs az az ajánlat, ami visszacsábíthatna.
Beállok a zuhany alá, hűvös vizet engedek. Nyomok a tenyerembe a frissítő, radírozós tusfürdőből, és szertartásosan lemosom magamról az elmúlt hónapok emlékét. Veszek egy mély levegőt, és ütközésig fordítom a csapot. A nyakamba zúduló, jéghideg víz úgy hat rám, akár egy defibrillátor.
Felveszem a legszebb, fekete csipkés fehérneműmet, Black Opiumot permetezek a nyakamra és a csuklómra. Kiválasztok egy fekete-fehér, kígyómintás rövidnadrágot, a hozzáillő blézerrel, ami még sosem volt rajtam. A kedvenc színkombinációm; épp olyan kontrasztos és szélsőséges, mint amilyen én vagyok. A sminkeléssel nem bajlódom túl sokat, úgyis leizzadom. Besütöm a hajam, hogy dúsabbnak tűnjön, lazán összekötöm, és annyi hajlakkot fújok rá, hogy kis híján belefulladok. Feldíszítem a fülem egy rakás kis karikával, és közben jót mosolygok a huszonéves önmagamon, aki elképzelhetetlennek tartotta, hogy mások előtt copfot és fülbevalót viseljen, nehogy felhívja a figyelmet a hatalmas, elálló fülére.
Csengetnek. A barátnőim tornádóként söpörnek végig a lakáson, aminek a legapróbb zuga is nyomban megtelik élettel. Felelevenítjük az első közös bulinkat, és koccintunk az újraegyesülésre. Lendületesen keverem a zenét, a gin-tonikokat és a vodka-szódákat, amikor nekem szegezik a kérdést, ott lesz-e a fiú, akivel a legutóbbi koncerten találkoztam.
– Nem tudom, már nem beszélünk –vágom rá gondolkodás nélkül.
Nem teszem hozzá, még magamban sem, hogy „remélem, igen”, nem rándul görcsbe a gyomrom sem a csalódottságtól, sem az izgatottságtól. Száz meg száz forgatókönyvet képzeltem el, de ez nem szerepelt köztük.
Amikor végre felkerül a csuklómra a „Groovehouse Akvárium Nagy Hall” feliratú karszalag, megcsap a nosztalgia szele. Az egóm ugyan még kicsit karcos, de már nincs bennem hiányérzet. Van úgy, hogy a befejezés a tökéletes folytatás.
(Fotó: Peter Fazekas, kép forrása: Pexels)