Nem volt nevem. A szüleim, amikor egymás között rólam beszéltek, úgy hívtak, hogy a kölyök. A vakarék. Amilyen lekicsinyléssel ejtették ki, attól pont olyan lényegtelennek is éreztem magam. Mint aki a lábszárukig sem ér fel. Olyan személytelen volt, mintha csak azt mondták volna, hogy a postás. Vagy a szomszéd. Úgy seggberúglak, hogy a szputnyikot is elkerülöd – mondta apám, de legalább amikor mondta, akkor nem rúgott seggbe. Nem tudtam, mi az a szputnyik, csak éreztem. A rúgása mértékegysége lehetett. Utasításra működött: Menj, üsd meg a kölyköt! – ha sziszegte anyám, akkor ő teljesített. Mivel anyám is a saját apját kereste apámban, soha nem engedhette meg, hogy ő az én apám is legyen. Tudta már, hogy egy apa csak egy gyereket szerethet, és most neki kellett lennie a kiválasztottnak. Apám meg ezúttal a puska jó oldalára akart állni. A gyerekszobából kiszivárgó kétségbeesésem volt a szerelmi vallomása anyámnak.
Mellkasomban cinegemadár verdes a szívem helyett. Félek. Pedig már elbújtam oda, ahová akkor szoktam, amikor magamban akarok lenni a bánatommal. A ‘60-as években itt cinóber-bánya működött, ami hamar csődbe ment, de maga mögött hagyta az erdőbe vezető kikövezett utat, és egy hatalmas gödröt, aminek az oldalába azóta fák nőttek. Az egész erdő tele volt fákkal, nekem mégis az volt a kedvencem, amelyik a higanybányából nőtte ki magát. Kellően csámpás volt ahhoz, hogy kényelmesen fel lehessen rá ülni olvasni.
Margaret Mitchell Elfújta a szél című regényének ocsmány zöld borítóját piszkálgatom. A borító színe találó apám kopottas, zöld-fekete kockás ingéhez, amit magamon hordok. Kamasz vagyok, lazának akarok tűnni. A fejbőröm még mindig árasztja az olcsó hajfesték szagát. Egy barátnőmmel az évzáró után megpróbáltuk a sötét hajam vörösre festeni, de nem fogott rajta. Csak amikor rásüt a nap, akkor látszik egy kis mahagóni árnyalat.
Itt állok a fa tövében, a kezemben a könyvvel és a hosszabbítóval, amit menekülés közben kaptam le a fogasról. Nem tudom még, mit akarok vele, csak megfogtam. Megalázott vagyok, kétségbeesett. Kiutat keresek. Nem akarok meghalni, csak elpróbálni, hogy milyen lehet. Csak meglesni a halál torkából, hogy van-e kiút innen. Vajon összepisilem magam halálfélelmemben? Szabad-e egyáltalán halálfélelmemnek lenni akkor, amikor a halált önkéntesen választom? Elképzelem, ahogy a hugyos nadrágomban megtalálnak, és ismét elönt a szégyenérzet.
Mi lesz így Scarlett O’Harával? Nem fogom megtudni, hogy egymásra találnak-e Ashley-vel. Mondjuk nekem Rhett Butler jobban tetszik, mert ő tényleg szereti Scarlettet. Nézem a borítót, miközben felfűzöm a hosszabbítót, és próbálok hurkot készíteni. Persze, a kötél célszerűbb lenne, de most csak ezt találtam. Szeretem Scarlettet, hasonlítani akarok rá a függetlenségében és eltökéltségében. A könyv nagyapám otthoni könyvtárából van. Anyám kérte el nekem. Időnként még próbálkozott, hátha rajtam keresztül büszke lenne rá is.
Lemászom a fáról, és elfekszem hóhérom árnyékában. Nézem a hurkot, és próbálom elképzelni, ahogy a lábammal elrugaszkodom. Ahogy a talpam az ég felé lendül. Gyűjtöm a bátorságom. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehet meghalni. Közel akarom hozni magamhoz a gondolatot, hogy kész, vége, feladom. Nem lehet ezt bírni tovább.
Időnként a bánya bejárata felé pillantok, hátha jön valaki. Mondjuk anyám vagy apám, hogy meglássák, mire készülök, és jól kétségbeessenek ők is. Meg akarnak majd menteni. Végre, egyszer az életben. Bocsánatot is kérnének. Mindenért. Az összes alkalomért, amikor az a hosszabbító, aminek a hurka most a nyakamban van, a testemen csattant. A szándék mindig jobban fájt, mint a pofon.
Nem jön senki, és telik az idő. Alkudozom magammal, az élettel, Istennel. Jobb lesz így, mert nincs kiút, és nem is lesz már. Nem bírom. Soha nem lesz jobb. A testem nem lehet az enyém, nem rendelkezhetek felette. Miért nem lehettem anyám harmadik abortusza? Elképzelem, ahogy a verdeső cinegemadár-szívem kiszabadul a mellkasomból. Behunyom a szemem, és gondolatban kilépek a saját testemből. Mint egy kezeslábasból. Pálcikafigura vagyok, amit táblára rajzolnak a gyerekek, amikor akasztófásat játszanak. Csikorog a kréta a tenyér alatt, ahogy a testem rajzolódik. Apám színezi. Ilyen pálcikafigura vagyok én is, se kezem, se lábam, hogy megvédjem magam, csak a csonka testem.
Ritkábban és rövidebbeket pillantok hátra, a bánya bejárata felé. Még mindig várom, hogy jöjjön valaki, aki leszólít az akasztófámról. Talán már a bocsánatkérésből is engednék. Elég lenne, ha annyit mondanának, hogy Gyere haza, hülyekölyök, készen van a tejbegríz! És én tudnám, hogy ezt csak miattam főzték. Ők így kérnek bocsánatot. Ha hívnának, én rohannék, és szórnám a porcukrot és a fahéjat.
De nem jön senki.
Nem akarok én igazán meghalni, csak azt akarom, hogy meghallják a hangom. De nem jön senki, akinek elmondhatnám. Kuporgok a fa tövében, fejem fölött Damoklész kardjaként himbálózik az akasztófám. Elhúzom a hátitáskám cipzárját, és nézem, mit találok benne. Lakáskulcs. A városi lakásunk kulcsa. És fémes színében hirtelen megcsillan a fény. Az alagút végén. A fény a halál torkában.
Mint a gyermek a Kányádi Sándor versben, én is fától fáig vergődök át az erdőn, a város irányába. Megszökök. Mentem magam, hogy megszülethessek egy jobb életre. Csak még egy kanyar, és akkor az, hogy szeretnek, alapjogom lesz. Mindenki szeretni fog. Még egy, és visszanő a kezem, a lábam. Érzem is az erőt a talpam alatt, ahogy lépkedek a kavicsos úton. Ha eljutok az első faluba, ott Scarlett O’Hara leszek. Ha hazaérek, akkor idén elmegyek Tusványoson a Kiscsillag koncertre.
Abban az évben zuhogó esőben, sárban táncolva, magasra tartott fejjel az első sorból énekeltem, hogy „menetszélbe beletartom az arcomat (…) nagyon fontos dolgom van, én messze megyek.”
(Fotó: Doncoombez, kép forrása: Unsplash)