Golyóstoll csattogása törte meg a délutáni pihenő csendjét. Olga bal markában tartotta, hüvelykujjával idegesen nyomkodta a végét. Európai futball liga rövidítése, állt a rejtvény egyik négyzetrácsában. Az apró betűkre hunyorgott, aztán hirtelen felnézett. Szemüvege az orra hegyére csúszott, fölötte sandított körbe a teremben. A szomszédos fotelban Magdi feje egészen hátrabillent, ahogy nagyra nyitott szájjal hortyogott.
– Te, Magdi – sziszegte Olga, és a golyóstollal az öregasszony karjába bökött. Az felhorkant, aztán becsukta a száját, és szuszogni kezdett. Akárhányszor beszívta a levegőt, a vén gőzmozdony egész teste megemelkedett. Olga belekapaszkodott a karfába, úgy húzta fel magát a fotelból. Amint közelebb férkőzött Magdihoz, hirtelen megrázta, és villámgyorsan visszahuppant a helyére. Magdi összerezzent, és riadtan nézett körbe.
– Jaj, Magdikám, hát felébredtél! – Magdi álmosan pislogott vissza. – Hogy is van az a focicsapat? Tudod, négy betű, a múlt hetiben is benne volt.
– Fradi? – kérdezte Magdi, miközben visszaszívott egy kis túlcsordulni készülő nyálat a szája sarkából.
– Az öt betű, te! Aszongya, hogy – mutatóujjával a rejtvényre bökött, és lassan, szótagolva olvasta – Európai futball liga rövidítése.
– Múlt hetibe is volt?
– Abba is.
– Énnekem nem rémlik ez.
– Jaj, a Béla, na az biztosan tudná.
– Milyen Béla?
– Az is itt lakott egyszer, jaj, te, az milyen egy helyes ember volt! – Olga az ölébe ejtette a keresztrejtvényt, és mint aki egy titkot készül felfedni, Magdi felé húzódott. – Bennünket nagyon szeretett, engem meg a Juliska nénit, drága Juliska, isten nyugosztalja! – keresztet vetett, és tekintetét egy pillanatra az álmennyezet felé fordította. – A Bélának mindene volt a foci, csak annak élt. A kártyát is szerette. Akkoriban mi is sokat römiztünk. Egyszer, mikor így hármasban kártyáztunk és a Juliska kiment a vécére, közelebb hajolt hozzám a Béla, először meg is ijedtem, mondom, ez meg akar csókolni, egy ilyen ronda öregasszonyt! No, de ilyesmiről szó se volt. Helyette elmesélte végre, hogy került Milánóba, mert a Béla, az tíz évig kint élt Olaszországban, de egyikünk se tudta, mi járatba volt.
Na szóval, akkor a Béla hozzám hajol, és aszongya, idefigyelj Olga, amit most mondok, azt csak nagyon kevés embernek mondtam el, asszonynak meg aztán végképp senkinek. De Olga, én úgy szeretlek téged, mint borsó a héját, vagy hogy is mondják. Úristen, most mi jön, gondoltam, de a Béla akkor hirtelen Olaszországot kezdte mondani. Aszongya nekem, te Olga, amikor a kedvenc csapatom kijutott Milánóba, tudtam, hogy velük kell mennem. Kivettem a pénzem a takarékból, és befizettem magam az útra. Mindent megszerveztek, a buszt, a belépőt, a kaját, mindent. Jól indult a meccs, az első tíz percben máris lőttünk egy gólt, ilyen se történik minden nap, pláne nem a Bajnokok Ligájában. Aztán a félidőben gondoltam kiszaladok a WC-re. Te jóságos ég, hogy az a stadion mekkora egy hodály! Visszafele menet aztán kavirnyáltam jobbra meg balra, de sehogyan se tudtam megtalálni a helyem. Végül egy másik szektorban kötöttem ki, és fogalmam sem volt, hol vannak, akikkel jöttem. A meccs után csak mentem a tömeggel, így találtam meg a kijáratot. De odakint hiába kerestem a többieket, se a buszt, se a fiúkat nem találtam. Azok az átkozottak ott hagytak Milánóban, nálam meg se telefon, se pénz! Talán 20 euró meg egy kevés forint ha volt a zsebemben. Hát, Olgám, én meg úgy voltam vele, hogy otthon se asszony, se gyerek, de még a kutya se vár rám, Milánóba meg még sose voltam, hát megnézem magamnak. Ahogy mesélte, én úgy izgultam, Magdikám, majd leestem a székről! Vártam, hogy kiderül, visszamentek érte a szurkolók vagy mittudomén, erre azt mondja a Béla: azt se tudtam, hol vagyok, de akivel csak találkoztam, segített. Első este kaptam egy hálózsákot, aztán pár nappal később egy hölgy felajánlotta, hogy kimossa a ruháimat. Milyen helyesek ezek az olaszok! Volt, akitől ételt és cigarettát kaptam.
Mondta, mondta, én meg csak pislogtam ott, hogy miket hord össze ez a Béla! Elmesélte azt is, hogy végig az utcán lakott. És így élt tíz évig, Magdi. Tíz évig! Hát azt meg hogy? Na, aztán ahogy végighallgattam ezt az eszement történetet, megtudtam, a vége az lett, hogy egyszer ráunt erre a koldus életre, fogta magát, aztán se szó, se beszéd, már itthon is volt. Valahogy felvették ide, és itt élt még sokáig. Nem sokkal azelőtt ment el, hogy beköltöztél, Magdikám.
– És mibe halt meg?
– Dehogy halt meg, a Béla még akkor is kitűnően volt, mikor elvitték innét. – Olga lehalkította magát. Körülnézett, kezével eltakarta a száját, úgy súgta. – Mármint testileg. Az agya… Na, azt eldobta – ahogy hátradőlt a fotelban, a rejtvény kiszabadult Olga hasa alól, ami addig a combjához szorította a vékony lapokat. A golyóstoll tompa koppanással a földre esett. Az asszony felvette, nagyot nyögött, amikor visszaült, aztán Magdi felé fordult.
– Tudod melyik a Dórika? Az a kedves arcú, szőke. Hétfőn ő volt a reggeli viziten, tudod.
– Drága kis angyal az a lány, persze, tudom!
– Ő mesélte, mikor kérdeztem, hogy a Béla a zárt osztályon van. Állítólag hangokat hallott meg a szobatársához beszélt, no de a szobatársa meg van halva, újat meg nem kapott.
– Akkor ez az egész Olaszország csak mese? – kérdezte Magdi, miközben hatalmasat ásított, húsos kezével a szája előtt legyezett.
– Dehogy mese! A Béla nekem soha nem hazudott volna! – Olga a fejét csóválva felkapta a rejtvényt az öléből, és a levegőben rántott egyet rajta, hogy kisimítsa a meggyűrődött oldalakat.
A terembe ekkor sétált be Dóra, mögötte egy magas, fehér köpenyes férfi. A nő egy tálcán kis pohárkákban pirulákat hozott, és Olgához lépett. Olga kinyújtotta a nyelvét, úgy mutatta, hogy tényleg lenyelte a gyógyszereket, aztán visszabújt a rejtvénybe.
Bélára gondolt, próbálta felidézni, hogy milyen szavakat mondott, amikor a fociról beszélt. béel… fifa… uefa. Hüvelykujjával megnyomta a golyóstollat, aztán írni kezdett. „U”, majd megint megnyomta a tollat, és még egyszer, csitt-csatt. „E” és „F”. Az „A” betű előtt várt egy kicsit, a tollal megvakarta a halántékát, aztán ahogy leírta, felkiáltott.
– UEFA, Magdikám! – felkapta a fejét, még a szemüveget is levette, és megszelídült mosollyal az arcán nézett a szomszédos fotel üresen elterülő, barna ülőpárnájára.
(Fotó: Vladimir Visotsky, kép forrása: Unsplash)