Tegnap, ahogy ácsorogtam a széles budai kertvárosi teraszon, és a szinteltolásos panelházakkal körbevett belső park lámpáinak éles fényeit nézegettem a leszállt alkonyban, újra – évtizedek után – fényszagot éreztem. Hagytam, hogy hasson, ahogy gyerekkoromban, és szétáradjon bennem ez a fura melegség. Pont olyan misztikus állapot, amilyennek hangzik, és amilyen misztikus tudatállapotokat tud produkálni a gyerekkor. Fényszag… így neveztem el ezt a katartikus érzést, ami az orromból indult és akkor keletkezett, amikor éles fényeket – általában neonokat – figyeltem. Ahogy bámultam ezeket a szúrós lámpákat, enyhe bizsergést, zsiborgást éreztem az orromban, ami talán ahhoz hasonlít leginkább, ha tormát eszünk és csavarja az orrunkat, csak sokkal-sokkal enyhébben. A fényszag kifinomultabb, mint a torma. Az érzéssel párhuzamosan pedig mindig valamiféle nyugodt, meditatív állapot érkezett. De csakis addig, amíg a bizsergés – a fény szaga – tartott.
Kimerevítettem az idő szövetét, exponáltam a képet, és bekereteztem a szürkeállományomban: ahogy állok anyámmal a Margit hídi megálló alagútjában, várjuk a HÉV-et hazafelé Pomázra, az alagút peronnal szemközti falán pedig a sarokvasakkal keretezett, szocialista reklámokat bámulom, talán ’82-ben. Pécsi Kesztyű, Skála Kópé; Konstans Fényszag. És most is. Nagy kegy, hogy újra érezhettem. Különös regressziókat tud előidézni egy szakítás.
„Az egész világnak be kell mennie az anyjába.” Ki mondta?
A: Patton tábornok Berlin előtt
B: A sarki boltnál a szegény hajléktalan bácsi a harmadik tüske után
C: Paracelsus
És ha úgy folytatódik, hogy „csak úgy juthat az örökkévalóságba”? Paracelsus – mint kortársainak többsége – foglalkozott alkímiával. Nem tehette meg, hogy ne tegye: olyan korban élt, amikor az alkímiát még mindig valamiféle szent tudománynak vélték. Nem gondolt ezzel a mondatával súlyos, kollektív, globális incestusra, hanem elsősorban a prima materiára, a regressus ad uterumra, a születés előtti stádiumba való visszatérésre, amiben ott lakozik az alkimista mű titka. Így már talán teljesen más értelmet nyer a „menj az anyádba” szidalom is. Még jókívánságnak is felfogható. Talán Coelho is így gondolta. Ő, aki olvasó tömegek előtt felemelte (örökre lejáratta) az alkimistát, mint karaktert, mint archetípust, mint az ezotéria és pretudomány elegyének különös művelőjét.
A prima materia misztikus állapota sokféle szinonimát kapott az alkimistáktól: az Ég; a fiatalság vize; a Hold. A sárkány.
Nem bírok az utolsó esténkre gondolni. A testemmel nem is tudtalak szeretni, egyszerűen nem jött össze a búcsúéjszaka a stressztől. Ja, mert hogy „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém”. Na, és ezt ki írta? Fordította Babits Mihály. „Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan és milyen e sűrű, kúsza, vad vadon.” Sírni sem, már napokkal előtte kibőgtem magam egy hétre előre. Szörnyű jó ez a sebnyalogatás, valamit segít egyébként.
Lehet, a materia prima az üresség is? Vagy a fájdalom generálta, tompa értetlenség? Az alkimisták a materia primából indulva akartak eljutni a Bölcsek Kövéhez, de sokan azonosították is vele. A Bölcsek Köve pedig Szűz Mária Teje, a Nap Árnya, a Hold Nyála – ahogy Mircea Eliade megírta egy 1652-es The Names of the Philosophers’ Stone című könyvre hivatkozva. A bölcsek köve mindenhol ott van, mégsem látható.
Nem mentem ki veled a reptérre. Nem mentem ki, mert nagyon elevenek a képek az összes reptéri búcsúzásunkról, hogy mennyire nehéz. Állunk a security check kapui előtt Ferihegyen, és csak a pingeket lehet hallani, ahogy az emberek lomhán haladnak a biztonsági kapuk felé, mint a gulya az itatóhoz, és beolvassák a beszállókártyák vonalkódjait. Ping, és egy lépés előre, ping. Mi pedig csak állunk, mint két szobor, görcsben van a gyomrunk, hogy már megint, ezt nem lehet megszokni. És aztán nagy nehezen elindulsz könnypergés közepette, mész a többiekkel a kapu felé, belépdelsz a sorba, és visszanézel, ahogy araszolsz, aztán eltűnsz, és ott maradnak nekem az utálatos pingek, laza, egyenetlen, fesztelen ritmusban, mint egy globalizáció szülte hangos sorminta, amiből akár modern népdalt is lehetne faragni. Találd ki te, mi legyen a címe. Hát ezért nem mentem ki veled a reptérre. Hányszor volt ez már. De most már végleg nincs. Csak az üresség, a fényszag, és a prima materia.
(Fotó: Aman Uttam, kép forrása: Pexels)