Az Otthon hátsó kapuja nyitva volt még. A csöngetésre Jutka nővér nyitotta a gazdasági bejáratot, egy kerekesszéket tolt maga előtt. Péter megnyugvással konstatálta, hogy ő az egyik éjszakás gondozónő. Ketten könnyedén beemelték anyát a székbe.
– Végre hazaért, Valika néni, hosszú lehetett ez a nap – simított végig a nővér anya arcán.
Péterből fedő alatt fortyogó gőzként szökött ki:
– Végül is, a sürgősségin voltunk, és csak úgy tizenkét-tizenhárom óráig tartott, ja, és ki sem derült, mi lehet az oka ezeknek a váratlan eleséseknek.
A nővér megértően nézett rá, hallgatott, csak a liftben szólalt meg a kényszerű csendet megtörve, hogy ő is dolgozott kórházban, ismeri, nem a dolgozókon múlik. Az a jó, hogy nincs törés, agyrázkódás. Muszáj volt bevitetni, kába volt még, amikor a mentők ideértek.
A szobába érve arra kérte Pétert, hogy most kicsit menjen ki, mert rendbe kell tennie Vali nénit.
– Jó lesz? – hajolt közelebb anyához. – Ölelje át jó erősen a nyakamat!
Ő meg mint egy beteg kisgyerek, szófogadóan tette, amit kértek, és a nővér egy rutinos mozdulattal egyedül kiemelte a székből, leültette az ágyra.
– Igen, szeretnék lefeküdni. Ez az én szobám?
A nővér körbemutatva mondta, hogy nézze, itt van Mária néni is. Megismeri?
Anya hosszasan bámulta.
– Igen, az albérlőm.
Mária néni ezt szerencsére nem hallotta, azon dolgozott, hogy az erőtlen lábát kifordítsa, és felüljön az ágyán.
– Megjöttél, Valikám? Aggódtunk! Ha nem fogtak bent, akkor nincsen nagyobb baj.
– Hála istennek, csak nagyon fáradt. Maga is feküdjön szépen vissza! – nyugtatta meg a nővér, aztán Péterhez fordult, aki még mindig az ajtóban ácsorgott:
– Lemosdatom, a pelust is ki kell cserélni, ráadom a hálóinget. Szerintem nyugodtan el is mehet. Hosszú nap volt ez. Reggeltől…
Péter csak bólintott, és elindult halkan kifele. A folyosón a gyér éjszakai világításban Amália néni azzal várta, hogy fölébredt ám az érkezésükre, csak nem akart zavarni.
– Még én is hallottam, úgy elvágódott az édesanyja reggel. A sürgősségin voltak, ugye?
– Hát, ha ezt sürgősséginek lehet nevezni, Amália néni, akkor ott!
– Ismerem – bólintott az asszony. – Megjártam tavaly, amikor vérzett az aranyerem. Öt óra után eljutottam egy kenőcsig. Kiderült, miért esett el?
– Nem emlékszik. Amália néni se tud többet?
Amália azt kezdte magyarázni, hogy már reggel nehezen szedte össze magát, mert… hogy alig aludt, ezt mondta, meg… Nem fejezte be, legyintett, hogy ez nem is érdekes, nem akar lotyogni, egyébként is túl késő van.
– Pihenje ki magát! – mondta, és elindult a szobájába. Nem feküdt mindjárt vissza, leült a foteljébe. Talán mégiscsak el kellett volna mondanom Péternek? Úgyis majdnem kibukott belőlem…
Tegnap, vacsora előtt befordult a szomszéd szobába. Rá akart nézni Valériára, aki nem ment már reggelizni sem. A foteljében ült, mereven bámult maga elé. Csak akkor reagált a kérdésére, amikor egészen közelről megismételte. Elerőtlenedett hangon válaszolta, hogy nem tud fölállni, még a járókerettel sem. Enni sem akar, úgyis kifolyna. Arra kérte Amáliát, hogy szóljon Melindának, ki kellene cserélni a pelenkáját. Puffogni fog, de muszáj, mert nagyon csíp! Bár a Jutka lenne ma a délutános, vagy a Gréti!
Amália a nővérszobában találta meg Melindát, az esti gyógyszereket rendezgette. Ingerülten sziszegte a kérésre, hogy majd megy, ha ezzel végez, egyébként is, ma már kétszer átpelenkázta!
Eddig sem kedvelte ezt a nőt, de azért ez a hangnem most akkor is meglepte.
– Ugye, nem gondolja, hogy ok nélkül kéri – és még epésen azt is hozzátette –, aranyoskám?
A vacsoráról visszaérkező Amáliát az előtérben állította meg Melinda félig nyitott ajtón át kihallatszó, számonkérő hangja.
– Miért nem tud várni a sorára? Nem bírok mindent egyedül! Hogy a rosseb… a nadrágját alig lehet le- meg fölcibálni. Megmondhatná a fiának, hogy kihízta ezeket! Vagy kevesebbet kéne enni!
A nővér hangja annyi dühvel volt teli, ami még az imént Amáliára löttyintett indulaton is túltett.
– Nagyon csíp, csak azért kérem! – hallotta Valéria könyörgő válaszát. Aztán a feljajdulására – „Ez fájt így!” – ökölbe szorult a keze. Be kell mennem, gondolta, de néhány mély levegővétel után úgy döntött, inkább megvárja a nővért a folyosón. Melinda a fürdőben is szöszmötölt még, ezalatt némileg lehiggadt.
Amikor megjelent a nővér, zavartan és elbizonytalanodva nézett rá. Tudta, hogy ő itt az egyik legrégebbi lakó, aki egyedül használ egy jókora szobát, saját míves bútoraival telezsúfolva. A rendetlenül szerte heverő könyvek között idegen nyelvűeket is látott. Úgy hallotta, hogy valami híres főorvos özvegye.
– Ne legyen ilyen ideges vele, kedvesem, hiszen nem tehet róla, a segítségére szorul! – kezdte Amália szelíden.
A reakció nem az volt, amit remélt. A nővér zavartsága ingerültségbe váltott.
– Na, erre aztán egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Nyugodjanak el, lesz fektetés, majd akkor még mindenkit rendbe teszünk!
Amália az összeszorított ajkai között préselte ki ellentmondást nem tűrően, hogy jöjjön csak be egy kicsit a szobámba, és a könyökénél fogva tolta Melindát, aki annyira meglepődött, hogy ellenállás nélkül haladt előtte. Csak a szobába érve próbált ellenkezni.
– Most nem érek rá!
– Csüccsenjen le ide, úgy! – irányította bele egy fotelbe Amália. – Kaphat egy teát is – és már töltötte is, kérés nélkül.
A fotelbe huppantott nővér dacosan vágta oda, hogy nem kér.
– Jót tesz pedig, nyugtató tea! – tette elé a csészét Amália. – Van gyereke?
– Ezzel mit akar? – kérdezett vissza támadólag a nővér, s a fölé magasodó Amália tekintetét fürkészte, de a várakozó figyelmen kívül nem olvasott ki abból semmit. Enyhültebb hangnemben válaszolta, hogy van, egy tizenkét éves fiú. De hogy jön ez most ide?
– Szülei?
Melinda hisztérikusan fakadt ki:
– Nem érek én erre rá! Minek faggat?
– Élnek a szülei? – ismételte Amália. A hangja most már metszett.
– Anyám él. Most jobb? Vele lakunk, én meg a gyerekem. Mennem kell! – kászálódott volna fel a fotelből, ám Amália a vállára tette a kezét, és határozottan visszanyomta.
– Ha az édesanyja kerülne ide, és vele bánnának így?
– Hogy így? – nézett föl rá a nővér tettetett értetlenséggel. – Hogy ő, ide? Sosem. Mi nem tudnánk ezt megfizetni! – bukott ki belőle keserűen. –Tudja, mennyi a fizetésem meg az anyám nyugdíja?!
Amália sóhajtva válaszolta, hogy sejti, de a hangja még szigorúbb lett.
– És akkor!? Azt gondolja, itt mindenki jómódú? Tudja, hogy van, aki eladta mindenét, hogy ide bekerülhessen? Hogy Piroska néninek a gyerekei nyögik ki évek óta a szükséges költségeket, mert nyugdíja sincs? És azt, hogy a Mária néni férje télen csak egy szobát fűt, hogy jusson nekik a gondozási díjra?
Melinda mereven bámulta a csészét maga előtt, majd megszelídült tekintettel Amáliára nézett.
– Nem, nem is azért, csak nem bírom én ezt…
– Valamiért csak idejött dolgozni?
A nővér hezitált, hogy mondjon-e többet ennek a nőnek, de folytatta:
– Elüldözött a férjem, úgy értem, kizárt a lakásból, de az ugyanaz. A gyerekkel. Nem volt hova onnan, csak anyámhoz. Munkát meg ezt találtam, nem is értek máshoz. De muszáj, egyedül kell eltartanom a gyerekem. Most meg beperelt az a szemét, hogy én nem tudom fölnevelni a fiamat. Elég ennyi? – nézett szétdúlt arccal, a sírás határán Amáliára. – Igen, ideges és türelmetlen lettem, pedig én nem ilyen vagyok!
Megtörölte a szemét, majd szipogva folytatta:
– Azt hiszem, valóban régóta nem vagyok önmagam. De szépen kérem, ne tessék…!
– Szólni az igazgatónőnek arról, amit hallottam? – fejezte be Amália keményen.
– Igen. Amália néni, higgye el, kell nekem ez az állás, most a válás miatt meg főleg!
Amália sok őszinte, és ennél is több hamis megbánást hallott már életében. Szinte mindig azonnal és tévedés nélkül ráérzett, hogy melyikkel van dolga. De most tanácstalan volt: lehet-e, kell-e bízni ebben a szipogó nőben? Aztán úgy döntött, hallgatni fog, de árgus szemmel figyeli Melindát.
– Akkor majd kérjen Valéria nénitől bocsánatot! És a jövőben mindig gondolja azt, hogy mi a maga gondjára bízott gyerekek vagyunk! Mert azok vagyunk, érti?!
– Igen – válaszolt alig hallhatóan a nővér, és felállt, hogy elinduljon. Amália ismét megfogta a könyökét, már szelíden, de visszatartotta még egy mondat erejéig:
– És ha itt lesz még, amikor én is háromszor fogom telerakni a pelenkámat, mert hamarosan így lesz, akkor úgy fog zokszó nélkül tisztába tenni, mint a gyerekét! Menjen, de előbb igya meg a teáját, egészen elhűlhetett!
(Fotó: Matej, kép forrása: Pexels)