Melyik fájna kevésbé a világnak? Ha ma, vagy ha holnap ölné meg magát? Egyáltalán, mennyire helytálló ilyenen gondolkodnia annak, akinek gyereke van?
Sötétben lépked, a távolban pislákol csak némi fény, reménytelen világítótorony elkeseredett lelkeknek. Hideg van, összehúzza magán a kabátot.
Vajon mindent szándékosan szabotál? Önmaga ellensége, vagy éppen ellenkezőleg, magának tesz ezzel szívességet?
Szétnéz a feketeségbe burkolózó parkon. Hideg szelek nyalják körbe a lábát a kabát aljánál. Úgy kúszik fel a libabőr a lábszárán, mint kopasztott tyúkon a ráncos halál. Csak az árván fityegő, szomorú tollkezdemények maradnak, búcsút mond az élet a forró víznek.
Milyen lehet a halál? Vajon mennyire tudja a szárnyas, hogy az éles kés a torkán elvágja az életet? Érzi-e, ahogyan kibuggyan a vére? Mit buggyan, feltör, mint a gejzír, a megállíthatatlan zubogás, ami eddig pumpált benne, mint sosem pihenő őserő. Úgy csorgatják ki belőle a perceket, egyenesen a gyűjtőtálba, büdös és forró zagyvalék. Vajon a tyúk érzi, hogy fél fejjel lefelé lógva kiinteget belőle a lélek?
Megáll, belekémlel a levegőbe, az ég alja halványan dereng. Reményt hazudik, hátha kilép valaki a bokorból, aki csak rá várt, hogy megtegye neki, amire egyszerre annyira vágyik, és amitől annyira fél. Hogy valaki végre felelősséget vállaljon azért, amiért neki kéne, hogy fel merje végre adni az életet. Még ehhez is gyáva, és senki sem lép ki az éjszakából.
Eszébe jut a fodrász. Ott ült a székében, haján a száradó festék, csak hogy egyszer végre önmagára ismerjen a tükörben, a tízévente új hajszín vajon megváltja az egyéniséget? Nem tudja. Nézi a lány dagadó dühét, ahogy fröcsög ki a száján a gyűlölet. Szidja az angol vendégét, aki rendszeresen megalázza a saját üzletében. Prémium szolgáltatásért jár vissza, és azért, hogy kiélhesse a bevándorló hajszobrászon a gyűlöletét, amit a világ ellen érez. Hogy ő senki, miközben mindenkinek kellene lennie, hogy amióta nyugdíjba ment, lépten-nyomom fültörő akcentusokba boltik, pedig őt kéne szolgálnia a világnak. Ehelyett idejönnek ezek, és elveszik a helyiektől a munkát, hát majd jól megalázza egytől egyig mind. És jön, hadarja a fodrász, még fizet is érte, hogy jöhessen, sőt, jattot is ad, hátha akkor még többet megtehet.
Ültében elnézi a lányt, ahogy dühöng, szeme bedagad a bevitt sérelmektől. Angolul beszél vele, hogy az üzletben bujdokló brit gyakornoka is értse az üzenetet, vele nem lehet szórakozni. Beolvasott a vendégének, elküld ő bárkit a francba, ha kell. Úgy folyik ki száján a megkeseredés, mint eldőlt konyakosüvegből a ragacsos arany, ő itt becsülettel fizeti az adót, végigküzdi a ranglétrát. Érzi a másik dühét, játssza alá az ütemet, de nyakát szorítani kezdi a szorosra húzott törölköző. Az előadás a tizenéves tanoncnak szól. Akit bántanak, a gyengébben hatja be.
Közben odaér a park legsötétebb részére. Megáll és fülel. Nem kapcsolt futófényt, pedig elhozta a fejlámpát, el ne ijessze vele a gyilkosát. De ő csak nem jön, hogy is tudna, ott ül a szemhéja mögött, vagy bent, a homloka üregében, irányítja a lépteit, és a markába nevet.
Ne félj, kiszedlek én onnan, még ha darabjaira is kell szednem ezt az átkozott kirakót, amibe kényszerített az élet!
Húsz perc múlva már haza is ér.
Már kész is a vacsora.
(Fotó: Muhammad Hamaida, kép forrása: Pexels)