Apu csak boldog akart lenni. Szerette a Beatlest, a bort és a nőket. De anyut még jobban. Ez volt az ő veszte és szerencséje is. Tesóm szerint anyu szerelme tartotta életben őt. Én úgy látom, házasságuk egyszerre volt a földi pokol és a mennyek országa. Nem tudtak egymás nélkül létezni. Olyanok voltak, mint két egymásba simuló kanál az evőeszközös fiókban, kések és élezők hideg társaságában.
Apu félt az élettől, de a haláltól még jobban. Ma már a többség azt mondaná, hagyta, hogy legyőzze a kórság, elmenekült az élet elől, szerintem csak átadta a kormányt az életében szereplő nőknek.
Apu anyja nem szeretett senkit, csak önmagát. Szerelmét a frontra vitték, és ő a saját maga iránt érzett sajnálatból igent mondott az első valamirevaló kérőnek. Háborús időben az ember lánya nem válogat. Amikor a halottnak hitt fiú hazatért és kétségbeesetten könyörgött a mindenórás, férjezett szerelmének, mami kiadta az útját. Hiszen elment, nem? A valamirevaló kérőtől, nagyapámtól végül négy gyereke született, kétévenként jöttek sorban, úgy, ahogy az akkoriban illett. Szegény apám volt a trónörökös.
Mami nem ismert irgalmat, őt se sajnálta az anyja, amikor a Vajdaságból Magyarországra szökve egy idegen nőnél hagyta. Sosem ismert dédnagyanyám és professzorának szerelme az egyetemen szökkent szárba, a tehetős család azonban nem sokáig tűrte a becsületén esett foltot, mamira ráengedték a juhokat. Ott ült a csöpp kislány a földön, nem messze a karámtól, az állatok könyörületesebbek az embernél, nem taposták halálra. Dédnagyanyám, hogy mentse a lányát, Magyarországra szökött, és egy ismeretlen nőt kért meg, hogy nevelje fel gyermekét. Nevelőanyja etette, ruházta és hamar dolgozni küldte mamit. Hogy mennyi szeretet volt a házban, azt nem tudom, nagyanyám soha nem beszélt a gyerekkoráról. Valójában sosem mesélt, semmiről. Mami csak elvárt. Fegyelmet és csodálatot, mert nagyanyám nagyon szép nő volt, angyali vonásait gyermekei is örökölték. A szeretetlenség azonban megnyomorította a lelkét, az életben maradás áldozatokat kíván. És nagyanyám áldozott, élvezte a kínzást, legalább látta, hogy még él. Így lett apu eszköz az anyja kezében, vagy vele munkáltak, vagy őt munkálták, talán ezért tudott később olyan jól anyu kanalának öblébe simulni.
Apu táncolni is szeretett, gitározni és énekelni. Ez volt az ő menekülése a fájdalom elől. Imádott mulatni, pontosabban csak szeretett volna, ha anyu megengedi neki. A mi otthonunkban vörös posztó volt a tüzes víz, anyu nem tűrte a bódult önfeledtséget, mintha attól tartott volna, hogy ha Isten rajtakapja, akkor megbünteti, amiért egyszer elengedte magát. A kontroll elvesztésétől való rettegés idővel pengeéllé vájta a mosolyát. Egyszerűen muszáj volt mindent kézben tartania. Szegénysorból éppen csak kikerülve annyira futotta, hogy húgával szobát béreljenek a nagyvárosban, szorgosan járt bizonyítani az ipari szövetkezetbe. Álmokról szó sem lehetett, csak abban mert reménykedni, hogy idővel összehozza a jó sorsa egy derék fiatalemberrel. Apuval a gyárban találkoztak, ragasztógőzben és műbőr szagban virágzott ki bennük a remény, hogy talán lehet máshogy. Egymásban keresték a válaszokat arra a kérdésre, hogy őket miért nem szerették, a bensőjükben tátongó űr végül ember formájúvá vált, egymás lélegző anyagával kitöltötték.
Ahogy teltek az évek, anyu minden önfeledtséget felszámolt az otthonunkban. A korlátokban az volt a jó, hogy határokat szabtak szegénységtől amúgy is beszűkült életünknek. A koordináták meghatározták a széleket, fenntartották a biztonsági hálót, a törvénybe merevedett számtani logikát, hogy portánkat óvják a valóság özönvizétől. Anyunak így megmaradt az illúzió, hogy ő irányítja az eseményeket. Díszcsomagolásba burkolta a zsarolást, hogy érezhesse, fontos nekünk. Muszáj volt nélkülözhetetlenné tennie magát, mert így elhitte, hogy van értelme az életének, aminek apu volt a középpontja. Anyu úgy keringett körülötte, mint a Hold a Föld körül, számontartotta a gyógyszereit, klinikai időpontjait. Apu szép vonásai legalább a doktornők szívét meglágyították. Tesómmal tényleg a szerelmük gyümölcsei voltunk, bizonyító erejű áruk a kirakatban.
A nyolcvanas évek után szegényedtünk el, úgy igazán. A rendszerváltás alapjaiban rengette meg a világunkat. A szabályok kényszeres követése mellett szüleim tényleg becsületesek voltak, minőségi ipari munkájukért nem mertek többet kérni a minimumnál. Amikor a maszekolás csillaga kigyúlt, ők beálltak robotolni a helyi kiskereskedőknek, akik aztán learatták a babérokat. Az aranytallérokból nekünk garasok jutottak, anyu megtanulta úgy beosztani a kosztpénzt, hogy ne nagyon vegyük észre a nélkülözést.
Pedig észrevettük. A szocializmus idilljében időnként ránk esett a választás, a magyar tenger melletti szövetkezeti üdülőben eltöltött két hét nekünk maga volt a földi paradicsom. A többpártrendszerű piacgazdaságban a mennyországot felváltotta a pokol, a rekkenő hőségben, panelrengetegben végigunatkozott nyarak. A szegénységben nem az a rossz, hogy valamiből nincs elég, hanem az, hogy reményed sincsen, hogy ebből valaha ki tudsz törni. És anyu kompenzált, mintha ezzel kiengesztelhetné Istent a bűneiért, hogy két magzatot elvetetett, mert nem akart nélkülözésbe szülni. Apám sosem bocsátotta ezt meg neki. Anyu pedig vezekelt, hogy ezért-e, vagy másért, nem tudom. Amíg az otthonukban ő uralkodott, odakinn még a létezésért is elnézést kért, iparkodott, mintha nem tudta volna eléggé bizonyítani, hogy érdemes az elismerésre. A világ ezt kihasználta, hát hogyne tette volna, abból lehet a legtöbbet kisajtolni, aki maga fekszik a hóhér elé. Minimálbéres bejelentés mellett feketén kapta az alamizsnát, és még hálás is volt érte. Alávetette magát mások akaratának, és ahogy magáért, úgy értünk sem volt képes kiállni.
Nagyon nehezen mondtam el neki, hogy bántanak a fiúk az iskolában. Fejletlen gyerektestem dühöt váltott ki a kamasz fiúkból, mintha születés adta joguk lett volna a lányok mellét markolászni az osztályban. Mert vagy ezt tették, vagy körzővel szurkáltak a hátamat, hogy megbüntessenek, mert nemcsak a lapos mellem nem simult eléggé a tenyerükbe, de még ki is nyitottam a szám, hogy megvédjem magamat és a többi lányt. Anyu végül bement az iskolába, hogy beszéljen az osztályfőnöknővel, aki annyival intézte el a dolgot, hogy gyerekközösségben gyakori a piszkálódás, majd elmúlik, nem kell ebből ügyet csinálni, anyuka, kinövik. Bennem mégsem ez maradt meg, hanem az, amikor mi, lányok kértük a tanárnőt, hogy segítsen. Ott ültünk előtte az iskolapadban, lehajtott fejjel, mintha nekünk kellett volna szégyenkeznünk, és az osztályfőnök sóhajtott, majd azt mondta, nem baj, nemsokára úgyis elballagtok. Néztem a távolba révedő tekintetét, a ráncokat a szeme körül, az enyhén púposodó tarkóját, ami olyan fura alakúvá tette a zöld tanári köpenyét, ujjainak sárga végét, amiben remegett a kréta. Néztem a körmeit, és hallottam, hogyan karcolják a táblát, amire a számtan soha meg nem értett hieroglifáit írta, és hirtelen megértettem, hogy jobban sajnálja magát nálunk. Nem ez volt az első világomlás, de ennél vált világossá, hogy lányként sokadik a helyem a sorban.
A gimnázium hatalmi harcait már el sem meséltem anyunak. Neves, új iskola, komoly idegennyelv oktatással a kilencvenes évek Magyarországán, persze, hogy minden környékbeli és menő belvárosi ide akart járni. A közösségben meg kellett tanulnom megvédeni magamat, de dacos igazságérzetem csak lefokozott a rangsorban. Itt már igazi vadász leselkedett a prédára, s míg mi gyanútlanul bevonultunk a karámba, éhes tekintetek árazták be húsunk értékét. Az árulás itt is egy tanár képében leselkedett ránk, fiatal volt, harmincas, laza és barátságos. A helyi Terence Hillként megszokta, hogy féloldalas mosolya eléri a kívánt hatást, jófejségének maszkja azonban nem rejtette el mohó szemének villanását. Valahogy sosem kapcsolt be a tantestületben a vészcsengő, zavartalanul mustrálta a fejlett lányok testét. Nem a mi osztályunkban esett végül zsákmányul az áldozat, a rabbilincs egy épp csak egy évvel idősebb német cserediák csuklóján csattant. Hogy pattant ki az ügy, nem tudom, de az iskola mindent megtett, hogy ne legyen botrány a dologból. Így történt, hogy a ballagás után mindannyian részt vettünk az esküvőjükön, mert inkább egy elrontott fiatal élet, mint folt az iskola sosem létezett becsületén. Igaz, közvetve így nem csak a német lánynak ment tönkre az élete, hanem a miénk is. Egy életre megtanulta minden kamasz a leckét, hogyan kell elkenni az igazságot.
A kontroll, a szegénység és az érzelmi zsarolás furcsa egyveleggé vált bennem. Megfűszerezte mindezt az elfojtás, a szégyen és a lehetőségek hiánya. Ahogy Magyarország kivirágzott a változás reményében, úgy áldozott le az életem, mint megannyi panelgyereknek a környéken. Míg barátnőim a továbbtanulási tájékoztatót bújták, én igyekeztem elbujdosni, hamar világossá tették otthon, hogy szükség lesz a keresetemre. Így lettem a jónevű gimnázium érettségijével termékkóstoltató a helyi teszkóban, kisegítő eladó a táskaboltban, hétvégenként pedig telesírtam verseimmel és novelláimmal a kockás spirálfüzetem, miközben arról álmodoztam, hogy egyszer majd valaki igazán észrevesz.
(Fotó: Alexandra Abraham, kép forrása: Pexels)