Régóta vágytam rád, elképzeltelek, álmomban már százszor láttalak. Olyan volt az arcod, mint egy rég látott ismerősnek, mégis távoli, megfoghatatlan. Öleltelek és csodáltalak, te voltál a minden. Itt vagy végre előttem, hányszor álmodoztam a pillanatról, mint gyermek a karácsonyt, úgy vártalak. Nem, én tényleg nem lestem ki az angyalokat, és nem kerestem az eldugott ajándékot, sokkal jobban féltem annál. Csak dédelgettem a vágyképet magamban, mint szerelmes a szívmedálos nyakláncot, simogattalak óvatos kézzel, nehogy az utolsó pillanatban meggondold magad. Itt vagy végre. Előttem. Rád vártam egész életemben.
S most úgy kong bennem az üresség, hogy hallom, ahogy összekoccannak a fogaim. Nincs más zaj, csak a zománc koppanása, tudom, éjjel össze fogom szorítani a bennem feszülő ideget. Nem a hús falásának vágya hajt, engem tép szét a belső tehetetlenség. Mivel nincs más kiút, érzékeny ínyembe mar, hogy porrá zúzza a kinti világot.
Itt van végre a beilleszkedés kulcsa, utat nyit a távolságra, de kell most már a fenének. Tizenhárom évet vártam erre a percre, kezdetben bizonytalan tisztelettel, majd tapintatos türelemmel, hogy idővel bosszantó körömágyi beszakadássá száradjon.
Idegenek maradunk mi egymásnak, bármit is teszek, hogy ne így legyen. A falak, amiket emeltetek, nem a meleget tartják odabenn, hogy túléljetek hűvös szabályaitok mentén. Elzártátok magatokat tőlem, s a végén nem azt nyertem, amire annyira vágytam.
Végre tényleg otthonom lett köztetek, kulcsom a zárban olajozottan fordul, mostanra nyitott könyvvé váltatok. Nem ismertek ti senkit önmagatokon kívül, nem is akartok, csak a rátok kényszerített látszatszabályok mentén mosolyogtok. Tekintetetek üres, mint a filmvászon, amire nem vetítenek szerelmes filmet. Vajon kényszerűség szülte a távolságot? A köd bénító lehelete és a szürke eső sivársága kergetett benneteket a rideg magányba? Egymással sem osztoztok. Féltek önmagatoktól.
Vajon az ár, amit ezért a pillanatért fizettem, mennyire értékelte fel a lelkemet, a becsüs lebiggyedő szájjal méltatta kincsemet. Zálogba tettem magam, mondanám zárójelben, ha ki akarnám váltani, talán elkérnék a maradékot is. Azt a picike darabot, amit olyan mélyre rejtettem, hogy azt hittem, halott. Nincs már itt semmi értékes, mutatok körbe a zacisnak, undorodva lép el a hullám mellett, mohó tekintete értékek után kutat. Tetszhalott voltam csak, Isten látja a lelkemet, én mindent odaadtam, nem hazudtam el a valóságot.
Valami mégis pislákolt odabenn, szellő kapott a parázs alá. Szabályok közt tartott otthonom, hője felszökött, hullámokban gördült ki belőle a forró levegő. Az éledező lángok pattanva sercegnek, pillanatok alatt tovaterjed a tűz. A lángok végül engem is elnyelnek, belülről kitöltenek, fáklyaként állok a szoba közepén. Hiába hűteném haragom csendes lefojtással, a folyamatot már meg nem akaszthatom.
Jaj neked, lélek, most viszed igazán vásárra a bőrödet! De oda minden józanság, elveszett a ráció, bosszúért kiált az igazság. A léleknek nincs súlya, hazugság minden korábbi tanulmány, koholmánnyá csúfult a léted. Innentől csak magadért tégy, mondanám, de felesleges. Úgy söpörsz le mindent magadról, hogy oda sem nézel, mit neked intelem. Menj csak! Égesd szénné a világot!
(Fotó: Pixabay)