Tegnap elhatároztam, hogy ma írni fogok. Olvastam valahol, hogy ha előkészítjük az eltervezett teendőkhöz a dolgokat, könnyebben elvégezzük őket. Vagy inkább nehezebben nem végezzük el. Mint amikor összepakolod az edzéscuccod, és kirakod az ajtó elé, hogy átess rajta kifelé menet. Vagy amikor a szoba közepén hagyod a gitárt, hogy emlékeztessen a gyakorlásra. Mit tudja az a szerencsétlen gitár, hogy milyen könnyen poros bútordarabbá válhat, és a kényelmetlenséget is vállaljuk, ami azzal jár, hogy kerülgetnünk kell heteken át, csak ne kelljen a kezünkbe venni. Anyám gyerekkoromban a bevásárlólistát készítette oda nekem mindig, nagyon kedves volt tőle. Néha majd leszakadt a kezem, annyira tele volt a szatyor. A póráz is ki volt készítve, hogy levigyem a kutyát suli után. Ezt nehéz is lett volna elfelejteni, még ki se szálltam a liftből, már hallottam, ahogy Portosz a farkával szétveri a lakást.
Na de az írás az más, az egy ihletett állapot, amit az ember minden pillanatban élvez. Átjárja a testét, az ereit, a szerveit, még a levegőt is másképp vesszük olyankor. A bőr felületén mikroszkópnyi nedvesség cseppek jelennek meg az izgatottságtól, a pupilla az orrlyukkal együtt tágul, a láb az asztal alatt remeg. Mint a rajtkapunál álló, felajzott ló. Ehhez nem kell előkészülni, ugyan már. De én biztosra akartam menni. Nem engedhetem, hogy bármi eltántorítson, hogy eltereljék a figyelmem olyan jelentéktelen dolgok, mint az időjárás, az éhség, egy pohár finom Cuvée vagy a gyerek koszos ruhája, amit ma sem mosok ki. Akkor sem mosom ki, mert ma írni fogok, ha a fene fenét eszik is. Olyat írok, hogy az csak na. Olyat még senki nem írt, amilyet én fogok ma írni, mert olyat csak én tudok, és senki más.
Szóval előkészítettem tegnap a tollamat és egy jegyzetfüzetet az íráshoz, szeretem előbb kézzel leírni a dolgokat, a számítógépen könnyebben kitörli az ember, és akkor elfelejtődik. A papír ott marad, aztán ha nem kell, ki lehet dobni. Az írás környezetszennyező tevékenység.
Először is, csináltam magamnak egy kávét. Az nélkülözhetetlen. Serkenti az agyműködést, segít a fókuszálásban. Leültem, és írni kezdtem. “Jegyzetek”. Idáig jutottam, a szokásos nyomatékosító aláhúzás már nem sikerült, a tollam feladta a szolgálatot. Az nem lehet, alig pár hete vettem. Elővettem egy másik papírlapot, és nagy lendületű köröket, krikszkrakszokat rajzoltam, hátha csak beszáradt a tinta, és ha elfordul benne a golyó, minden rendben lesz. De nem lett. Hiába ráztam, nyomtam a papírra teljes erőmből, hogy még a fogam is majd beletört az erőlködésbe, ennek a tollnak annyi. Megakadtam. Tudtam, hogy írnom kell, annyi minden volt, amit le akartam jegyezni, egy egyszerű toll nem húzhatja keresztbe a számításaimat. És akkor eszembe jutott, hogy az utazós bőröndöm első, cipzáros rekeszében kell hogy legyen egy toll, valami konferencián kaptam, és emlékszem, hogy megtartottam, mert az volt ráírva, hogy “írás, erő, egészség”. Nem értettem az összefüggést, de inspirálónak hatott és nagyon szép tipográfiával készült, hát elraktam. Kimentem az előszobaszekrényhez, elővettem a bőröndöt, és valóban benne volt a toll. Hatalmas kő esett le a szívemről. A bőröndöt otthagytam nyitva, kinek van ideje pakolászni, amikor ihlet van, és lendület? Azonnal leültem, kipróbáltam a tollat az üres lapon, működött. Hála az égnek, végre! Duplán húztam alá a “Jegyzetek” szót. “Jegyzet 1.” – folytattam.
Igen, az első jegyzet fontos, mert az adja meg a lendületet az egészhez, az a kiindulópont, úgyhogy abban nagyon biztosnak kell lenni. De mi is legyen az első pont, amikor annyi pont van a fejemben? Behunytam a szemem, és koncentráltam. Hagytam, hogy a szellemem átjárja a tollat, és papírra vesse, amit akar. Az első dolgot, ami eszembe jut. Mindegy, mi az, az írás ilyen, csak el kell kezdeni, és megy. Mély levegőt vettem, a jógán tanultam, hogy bele kell lélegezni abba a helybe, amit aktiválni szeretnénk. Fogalmam sincs, ez mit jelent, de én vettem a levegőt sűrűn, és szuggeráltam a levegőt a tollba. Mozdulj! Literalliolárusz! Nem, nem akar menni. Kell egy korty kávé. Ahogy a bögrét a számhoz emeltem, egy ablakot láttam felugrani a számítógépemen. “Nem megy az írás? Klikk ide”. Körülnéztem, biztos voltam benne, hogy a Nagy Testvér figyel. De persze nem volt ott senki, csak írói csatornákra iratkoztam fel YouTube-on, és az egyik író épp posztolt, arról jött értesítés. Micsoda szerencse! Biztos voltam benne, hogy a srác ad majd egy löketet, és perceken belül hasítani fogok.
Elfogyott a Cuvée. Az előszobába tántorogtam, becsuktam a bőröndöt, visszatettem a szekrénybe. A gyerek ruháit beraktam a mosógépbe, biztos az kell majd neki, ami épp a mosásban van, mindig az kell. A tollat kint hagytam, mert már tudtam, mi kell ahhoz, hogy lendületbe jöjjek, és biztosra vettem, hogy holnap, ha kitisztul a fejem, olyat írok, de olyat, mint a sicc. Csak egy kicsit rá kell pihenni, jól átgondolni a dolgokat, elkészíteni a jegyzeteket, és menni fog, nincs itt semmi baj.
(Fotó: Towfiqu barbhuiya, kép forrása: Pexels)