– Ugye, ezt te sem gondolod komolyan? – vonja fel a szemöldökét Marci, és a pálmára mutat.
– De már olyan régóta szeretnék egyet.
Miközben betuszkolom a pálmát a bevásárlókocsiba, azt motyogom magam elé, hogy én olyan kevés mindenre vágyom.
– Csak egy új kanapéra, még két lebegőpolcra, meg ezek szerint egy pálmára.
– Cserébe kapsz húsgolyót – vigyorgok.
Akármennyire is beleszerettem ebbe a pálmába, gondolkodás nélkül a sorsára hagynám akár a függönyosztályon is, ha a gyerekosztályon gyereket is lehetne kapni. De nevével ellentétben ott csak olyan haszontalan kiegészítőkre akadni, mint kiságy meg pelenkázó. Marci szerint minimum kínos megkérdezni az eladót, hol vannak az igazi gyerekek, szerintem pedig ha már gyerek nem is, legalább ez a kérdés jár nekem.
Még az első két negatív teszt után is szívesen sétálgattam a gyerekosztályon arról fantáziálva, mi lesz majd az alapszíne az egyelőre még dolgozónak használt legkisebb szobának. Azóta viszont eltelt közel egy év, miközben mi is olyan párrá váltunk, akik a szombat délelőttjüket szívesen töltik egy bútorboltban, és arról győzködjük magunkat meg egymást, hogy de máshol tényleg nem lehet ilyen vicces jégkockatartókat kapni, meg hogy itt a legnagyobb a választék átlátszó salátástálakból. A gyerekosztályt pedig minden alkalommal egyre messzebbre elkerülöm.
Mondjuk most tényleg nem a jégkockatartóért vagyunk itt, hanem hogy kanapét vegyünk. Amikor ugyanis tavaly beköltöztünk az első közös, tényleg saját lakásunkba, sok mindent használtan szereztünk be, például a kanapét, ami húsz évig hűségesen szolgálta Marci szüleit. Múlt héten viszont úgy döntött, nem kíván tovább részt venni a Netflixezős estéinken, és tönkrement. Így most felsőbbrendűségi érzéssel sétálok át a nappaliosztályra: mások nézegessék csak a salátástálakat, én egy kanapéért jöttem!
A fő attrakció – a kanapéválasztás – előtt mintegy bemelegítésképp még kell pár apróság, ezért magára hagyom Marcit az önkiszolgáló raktárban, rábízva a lengőpolcok megtalálását, amíg én beszerzem az illatgyertyákat. Nem telik el öt perc, és hív.
– A LACK vagy a PERSBY az?
– Amelyik a nappaliban van a tévé felett.
Telefonon keresztül is érzem, ahogyan Marci ujjai elfehérednek az új iPhone-ját szorítva, és ha nem adok neki értelmezhetőbb magyarázatot, attól félek, a kütyü hamarabb átesik a törésteszten, mint azt bárki is várta volna.
– Két perc, és ott vagyok – teszem le a telefont, és hat darab illatgyertyával később már szemforgatva magyarázom az önkiszolgáló raktárban ragadt férjemnek, hogy se a LACK, se a PERSBY általa választott típusa nem jó, azok ugyanis feketék, nekünk pedig fehér kell.
Miközben segítek neki felkutatni a fehér polcokat, elképzelem a négy évvel idősebb Marcit, aki türelmesen préseli bele a közös gyerekünket az overáljába a bölcsiben és fuvarozza hazáig, miközben a gyerek vörösödő fejjel üvölt, ő nem érti, miért, pedig reggel még olyan jó kedve volt, de nyilván az anyjára ütött, hogy aztán otthon felvilágosítsam, ez a kisfiú valószínűleg azért sír, mert nem a mi gyerekünk. Hát, talán ezért nem jön össze a baba.
Elmosolyodom, amikor meglátom a férjem, két fehér lebegőpolccal a kezében. Ő azt hiszi, kinevetem, pedig csak az imént átélt sztori zubog még a fejemben. Kis lamentálás után úgy döntünk, nekünk a PERSBY kell. Fellélegezve, hogy már csak a fő attrakció van hátra, elindulunk a nappaliosztály felé.
Ahogy végighaladunk a fürdőszobarészlegen, bevillan a hónapokkal ezelőtti jelenet, amikor a vécén ültem, és a tamponos dobozt gyűrögetve úgy döntöttem, orvoshoz megyek. Azt olvastam ugyanis, ha fél év próbálkozás után nem jön össze a baba, érdemes kivizsgálást kérni. Mivel amúgy is ősszel volt aktuális az éves szűrésem, így azzal nyugtattam magam, hogy nem a feltételezett meddőségem miatt ülök a nőgyógyászom várójában, hanem mert amúgy is ott akarok ülni. A vizsgálóba lépve a doki unott arccal tette fel a szokásos körkérdéseket, én rezignáltam válaszolgattam.
– Utolsó menstruáció időpontja?
– Szeptember 8. Sajnos.
– Hogyhogy sajnos?
– Hát tudja, egy ideje próbálkozunk a gyerekkel.
– És nem sikerül?
Jézusom, hogy kérdezhet ilyet, az ilyenek miért kaphatnak orvosi diplomát? – háborodtam fel, de nem szóltam, csak megadóan levetkőztem, felmásztam a vizsgálóasztalra, és széttettem a lábam.
A doki elvégezte a szokásos vizsgálatokat, elsőre minden oké, próbálkozzunk még, de azért a férjem menjen el egy termékenységi vizsgálatra. Ha ott is minden rendben, és mégsem jön a gyerek, akkor még mindig ott a lombik. Bár az eredmény nem garantált akkor sem, pláne ilyen idős korban.
Görnyedt háttal, fejlógatva, lassan sétáltam ki a dokitól, mint aki valóban nagyon öreg és módfelett szomorú. Szembejött velem egy kismama. Persze, hogy a sors a képembe tolja a nyomorom! Aztán elszégyelltem magam. Terhes nőkkel viszonylag gyakran találkozni nőgyógyászati rendelőkben. Miközben a kismama után tekintettem, arra gondoltam, sosem hittem volna, hogy egyszer zavarni fog a lapos hasam.
A még mindig lapos hasam most megkordul, miközben a harmadik kanapén terpeszkedem el. – Ideje lenne választani – duruzsolja Marci, majd amikor nem felelek, elborul az arca; most ő jön. Érvelnie kell a kanapék ellen és mellett, méret, szín és praktikum szempontjából, különben azt fogjuk megvenni, amelyikhez a legszebb díszpárna jár.
Marci a szája elé teszi a kezét, koncentrál. Vajon így koncentrált a termékenységi vizsgálat közben is? Miközben ledőlök egy újabb kanapéra, és a bársonyos szövetet simogatom, a bolt zsivaját elnyomva újra hallom a nődokim kegyetlennek érzett szavait.
– Ha nincs szervi elváltozás, akkor hormonális probléma lesz. Kezdetnek egy teljes vérképet javaslok, érdemes a pajzsmirigyet és a női hormonokat is megnézetnie. A ciklusa 3. és 21. napján menjen. Lehet aztán ösztrogéndominancia, PCOS, vagy csak simán a stressztől. Lazítson – nézett rám a szemüvege mögül.
Lazítson, elmész te a… – tápászkodom fel az emléktől dühödten, és Marcin kiélve a haragom, rászólok, hogy akkor itt az ideje dönteni. Rövid szócsata után eldől, hogy egy antracit színű KIVIK kanapé lesz a nappalink új ékköve. Reménybeli kanapétulajdonosokként visszavágtatunk a raktárba, keresünk egy eladót, aki közli, hogy nagyjából húsz percet kell várnunk a termékre. Ez idő alatt én mérlegelem, szükségem van-e könyvtámaszra, és ha igen, hány darabra. Mire Marci segít kiszámolni, hogy elég lesz kettő, addigra a kanapé is megérkezik, és Marci utoljára még bepróbálkozik, hogy nem lehetne-e, hogy csak a pálmát, a fehér polcokat meg a két szatyornyi random apróságot kelljen betetriszeznie a főnökétől kölcsönkért egyterűbe, de közlöm vele, hogy nem, mert nem tudunk otthon hova ülni. Beleegyezik, de tudom, csak azért nem vitázik velem tovább, mert már érzi a húsgolyók illatát. Miközben Marci a kajára, én arra gondolok, hogy azért csak ki kellene takarítani az egész nappalit – a szekrényeket is elhúzva –, mielőtt összerakjuk az új kanapét. Legutóbb ugyanis akkor végeztem ennyire alapos munkát, amikor Marci a termékenységi vizsgálatra ment. A takarítás általában leköt, de akkor csak az járt a fejemben, hogyan kellene a gyerekszobát berendezni.
Az eladó hangja visszaránt a jelenbe. Megérkezett a kanapénk, vagyis a darabjai. Marcira nézek, ő sóhajtva felvonja a szemöldökét. Tudom, hogy arra gondol, jobb lett volna a házhozszállítást kérni, de mi már a kezdetektől olyan pár vagyunk, akik maguknak intéznek mindent. A segítségkérést, a könnyebb utat cikinek tartjuk. Talán ezért fog a baba is kerülőúton érkezni majd.
Vagy azért, mert a hormonjaim még mindig tanácstalanul rohangálnak, és nem értik, hogy egy éjszaka alatt mégis hogyan volt képes a főnök módosítani a sziklaszilárdságú alaptörvényen? Nagyjából másfél évvel ezelőttig ugyanis hallani sem akartam gyerekről. Befogtam a fülem, ha gyerekkiabálást hallottam, fintorogtam, ha egy kisgyerek szembejött velem az utcán, és ha egy lakáshirdetésben azt olvastam, a közelben iskola, óvoda, fel sem hívtam a hirdetőt. Aztán egyik nap úgy keltem, hogy gyereket akarok.
– Segítenél? – zökkent ki Marci, aki éppen a pálmát meggyilkolva igyekszik a kanapénk valamelyik részét beemelni a bevásárlókocsiba. Óvatosan arrébb teszem a növényt, és már most elnézést kérek tőle, amiért Marci utálja, és megígérem neki, hogy megpróbálom életben tartani, és ha hazaérünk, ügyet se vessen a sarokban álló másik növényre, annak direkt van csak három levele.
Pontosan ezt a háromlevelű növényt öntöztem, amikor kiderült, alkalmasak vagyunk a lombikprogramra. Emlékszem, az első gondolatom az volt, hogy vannak, akiknek már ez sem jöhet szóba. Így próbáltam örülni a lehetőségnek, és igyekeztem odafigyelni az instrukciókra, amiket a doki magyarázott, de közben dübörgött bennem a csalódottság és a félelem elegye. Marci lelkes volt, ő mindenben az, és a lelkesedése rám is átragadt valamelyest, de ő rövidtávfutó lenne, ha hajlandó lenne futni, így tudtam, hosszú távon nekem kell majd kitartóbbnak lennem, és biztatni őt is: lesz gyerekünk.
Mire a kanapé utolsó elemét is a kocsira pakoljuk, már én is fontolóra veszem a házhozszállítást, de együtt építettük fel a papírdobozos piramisunkat, innen már nem fordulunk vissza. Lassan az én agyamat is elönti a barnamártásos köd, így határozottan navigálom Marcit a pénztárak felé, amikor észreveszem a kasszasor melletti plüss dínókat, egymásra pakolva. Hát persze. A gyerekosztályt megúsztam, a babaágyakat még a raktárban is sikeresen elkerültem, az utolsó pillanatban meg elbukom. A teli kocsival lavírozó Marcit ott hagyva a dínókhoz sétálok, válogatok a triceratopszok és egyéb kihalt hüllők közt, aztán meglátok egy félszemű, barna, hosszú nyakú állatot. Mire Marci odaér, már könnyes a szemem.
– Hozd, ha szeretnéd.
– Minek?
– A kisfiunknak.
– És ha lány lesz?
– Akkor is szeretni fogja. A dínókat mindenki szereti.
Magamhoz szorítom a dínót, Marci pedig engem ölel át.
– Na, gyerünk fizetni, várnak a húsgolyók!
(Fotó: Cottonbro Studio, Kép forrása:Pexels)