regényrészlet
1. fejezet
Egyszer az életben megtörténhet, hogy reggel nem csak új napra, de egy másféle világra ébredsz.
Nagyon szeretek aludni. Mondhatnám, azzal erősítem az immunrendszeremet. Mágikus hívószó az immunrendszer, ugye? Imádják a laikusok, amit nem csodálok, mert elhiszik magukról, hogy értenek hozzá. A tudósok mindent tudnak róla, de nem tudják elmagyarázni. Mi pedig csak félig értjük a színes ábrákat, vagy a szöveges részt antigénekről és antitestekről, fehérvérsejtekről és ölősejtekről, veleszületett és szerzett immunvédelemről. Tisztában vagyunk azzal, hogy milyen sok dolgot nem ismerünk. Magunkat sem.
Próbálok visszaaludni. Szorongani szoktam attól, hogy esetleg nem alszom eleget. Bepánikolok, ha nem üt fejbe az álom és nem alszom el azonnal. Tíz perc késlekedés is teljes kétségbeesésbe kerget, és az a gondolat, hogy egyszer álmatlanná válhatok, teljesen letaglóz. Előző életemben vadász lehettem, aki állandó készenlétben várt, vagy őrt álló katona, vagy tűztorony, vagy az árbóc tetején a messzelátó, foglalkozások és tárgyak, amiken egy egész nép életben maradása múlhatott. Most hozom be a lemaradást, mert bármikor el tudok aludni. És bármeddig.
Álom és ébrenlét között lebegek, amikor minden megtörténhet, csak annyit kell tennem, hogy nem nyitom ki a szememet, és hagyom, hogy elárasszon a tudatalattim hatalmának varázsa. Hullámzik a testem, le-fel, kanyarodik jobbra és balra, szemhéjamat égeti a nap, megérzem a hó és a jég illatát. Gyerekkoromban volt ilyen érzésem, vonatozáskor, hogy a peronon – és otthon az ágyamban is – éreztem a testemben maradt ritmikus mozgást, sőt, még a kattogást is hallottam. Síelést érezni az izmaimban, az még ennél is jobb.
Fél szemmel próbálom meglesni az órát, de Iván vállától nem látom. Nem akarok megmozdulni, aludjon, amennyit csak tud. Mások álmát is tisztelem. Legalább tíz órát vezetett, dugóban is ültünk, későn értünk haza. Derekamon a karja finoman megrebben, ébredezik ő is. Szorosabban ölel. Megsimogatom a bicepszét, direkt megfeszíti, mert tudja, szeretem érezni, hogy erős. Megsimogatom az alkarján a finom szőrzetét, ujjaimat ujjaiba fonom.
– Hány óra van? – motyogja bele a nyakamba.
– Nem látom tőled az órát – súgom a fülébe. Hátrafordul.
– Idő van!
Iván átmenet nélkül ébred. Energikusan szokott felkelni, enne, futna, nyüzsögne. Nehezen szokta meg, hogy én hosszú percekig, akár órákig is szenderegnék még. Vagy lebegnék. Vagy olvasnék. Ő viszont előző életében éhezett. Mert, ahogy nekem aludnom, neki ennie kell. Én az alvással töltött percekért remegek, ő a betevő falatokért. Mindenevő. És mindigevő. És természetesen nem látszik meg rajta. Ezek apróságok, amiket régen megszoktunk egymásban.
Kisimítja az arcomból a hajamat, megpuszil, és kiugrik az ágyból. Hosszú percek múlva kezdek igazán felébredni a kávé-illatú hétfő reggelre. Felülök, Iván a kezembe adja a rózsás bögrémet, és elhúzza a sötétítőt. Kint szürke, borongós március eleji idő van, továbbra sincs kedvem felkelni. Felhörpintem a maradékot és visszacsúszok a takaróm alá. „Kelj fel, cica,” mondja, „el fogsz késni”. Már felöltözött. Mindig megdobban a szívem, amikor elegánsan látom. Ma tárgyalni fog egy céggel, valami új fúrófejet vesznek. Koponyát fúr az én drágám, agysebész. Egész nap operálni fog, majd tárgyalni megy és aztán haza. Hazamegy, nem pedig hazajön. A feleségéhez és a három tökéletes gyerekéhez. A legkisebb ötéves. Iván szereti a gyerekeket. A két nagyra különösen büszke, a kicsit imádja. Velük él, de gyakran velem van.
Tegnap este érkeztünk meg a síelésből. Mindig ugyanoda járunk, Ischglbe, ahol mozgójárda van a föld alatt és esténként az úri közönség nercbundában vonul vacsorázni. Már hét éve, mint afféle jól összeszokott tehetős házaspár, mi is kiöltözve vonulunk a havas promenádon. Meg lehet szokni, higgy nekem. A nagyszerű agysebész, a fiatal és gyönyörű, hm, partnerével. Iván hatvanhárom éves, én harminchét. Ezért jó, hogy nincsenek barátnőim, ti sem, mert így nem tudjátok újra és újra megkérdezni azt, amit nem tudok megválaszolni, hogy miért vagyok még mindig szerető. Hát mert így alakult, és kész. Közben magadban számolsz, igaz? Igen, jól számolod, a legutolsó gyereke az elmúlt hét év alatt született. Igen, jól gondolod, azon idő alatt, amikor ő és a felesége régen nem éltek házaséletet, ne röhögj, ezt mondta, és a válás is küszöbön volt, és most se vágj pofákat, ez így van most is, és kész. Attól, hogy valami nem tökéletes, bőven lehet nagyon jó. Vagy elég jó. Évek óta nem beszélünk már erről. És évek óta nem engedem magam ezen töprengeni. Inkább felébredek. Kibújok az ágyból, közben ideges telefonálást hallok.
– Hát nem mentél még el? – szólok vissza a fürdőajtóból. Feltűzöm a hajam. Közelebb hajolok a tükörhöz, még mindig van rajtam egy kevés a tegnapi sminkből, letisztogatom. Nézegetem a körmeimet, le kell mosnom a körömlakkot. Péntek este kilakkozom – kivéve, amikor hétvégén dolgoznom kell –, és hétfő reggel lemosom. Kamaszkoromból hozott rituálé. Nem szeretem az újfajta lemosókat. Mert a hétkezdet nekem acetonszagú.
Iván hangja közeledik. Dühösen csendre int. „Hogyhogy nem mehetek be”, mondja értetlenül a telefonba. „Két hét? Két hét!, azt mondod?” Kétségbe van esve. „Szó sem lehet róla, operálnom kell”, emeli fel újra a hangját, majd hosszan hallgatja a másik felet. „Rendben”, mondja azután, „itthonról dolgozom”. Kinyomja a telefont. Arcán kétségbeesés.
– Nem mehetek be a klinikára. Két hétre karanténba kell mennem – lép be a fürdőszobába. Idegesen rángatja a zakóját.
– Micsoda? Milyen karantén? – egyáltalán nem értem.
– Koronavírus karantén két hétre. – Az arcán még mindig a döbbenet van. Valósággal lerogyik a kád szélére. – Otthonról dolgozom, vészhelyzeti tervet kell készítenem.
– Vészhelyzeti tervet, mire?
– A járványra.
– És én se mehetek be?
– Miért? Tudják nálad, hogy velem voltál?
– Nem tudják.
– Akkor menj dolgozni – mondja.
Így kezdődött nekem a járvány a Szent Bertalan kórházban.
*
És a múltbanézés. Vajon a járvány lett az, ami számadásra késztetett a következő kilenc hónapban, esetleg magamtól is felnőttem volna, nem tudom, de mesélnivalóm sok lett, az biztos. Ha lettek volna barátnőim, akik sose voltak, nekik elmondhattam volna, hogy a fegyelmezett kórházi életem mellett még mindig nem tudom, hogy honnan hová tartok, és hogy bizonytalan vagyok, mint egy szubatomi részecske, aminek egyszerre egyidőben nem lehet megállapítani a helyét és az idejét. És azt sem, hogy most éppen kicsoda. Kvantumfizikával takaróznék, ahogy mindig, mert a valóságot elmesélni nehezemre esne. Azt, hogy mostanáig annyira vágytam az egyedüllét illúziójára, hogy igyekezetem jutalmaként megkaptam érte a magányt.
2. fejezet
Talán azért maradtam magamnak való, mert a házban, ahol felnőttem, nem lakott egyetlen gyerek sem. Azóta sem értem, hogyan, hiszen a négy emeleten mindenütt legalább hat lakás volt körben a gangon. Az óvodára nem is emlékszem, az iskolában pedig hamar elfoglaltam a rossztanulók kirekesztett státusát, amin az sem igazán javított, hogy viszonylag hamar kiderült, hogy kifejezetten bájos kislány lettem. Légiesen nyúlánk, szőke és kékszemű: anyámhoz kezdtem hasonlítani, akit apámmal együtt kórusban csodáltunk, és akinek szépségénél csak mellőzött színésznősége és boldogtalansága volt nagyobb.
Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, lakásunk tele volt rúzsos végű, fanyar parfüm illatú csikkekkel. Volt köztük néhány férfiasabb illat is, az apámé, ami inkább az arcszesz, a másnapos alkohol és a másnapos nők szagát árasztotta. És amikor anyám kiabált és sírt, tudtam, hogy a szagok miatt teszi. Nem akartam hallani, ahogy veszekednek, ezért beültem a kanapé mögé a porba, és ijedten öleltem magamhoz az első könyvet, amit elértem a könyvespolcról.
Idősebb koromban apám néha leült az ágyam szélére, amikor már éppen elaludtam volna, vagy amikor valami igazán jó könyvet olvastam, és borszagú lehelettel hosszan magyarázta, hogy ő csak az anyámat szereti, senki mást és majd megértem, ha idősebb leszek. Nem szívesen hallgattam az apámat és megérteni főleg nem akartam.
Szerencsére nem is mindig hallottam a monológját, mert sokszor megszakította és érthetetlenné tette a villamos negyedik emeletig felhangzó kattogása. És elég gyakran dübörgött végig a Ferenc körúton ahhoz, hogy ne kelljen halljam azt, ami nem gyerek fülének való. Ráadásul az ágyam éppen a kis fürdőszoba mellett volt, falon túl a bojler, ami hangos nyekkenéssel szokott be- és kikapcsolni, és a zúgása megremegtette a falat, szóval az is segített nem hallani. A maga után hagyott, egymással keveredő cigaretta- és vécészag miatt nem szerettem, ha apám a kis fürdőszobát használta, és utána alsónadrágban jött-ment a lakásunkban. Már akkor tudtam, hogy én soha nem fogok férjhez menni. Taszított a látvány és taszítottak a szagok is. De apámat imádtam.
A szüleim sorsa a Rolling Stones zenéjében volt megírva. Amikor megjelent az Angie, apám eldöntötte, hogy csak és kizárólag Angéla nevű lányba fog beleszeretni. Angie, you’re beautiful küldözgette anyámnak cetliken a szerelmes üzeneteit, megküzdve minden egyes angol szóval, amit lebetűzött, a piros és kék színű Országh szótárakban kikeresett és oda-vissza lefordított. Akkor lett volna legnagyobb szüksége a nyelvtanár anyjára, de ő akkorra már elhagyta őket. Ezért csak a gimnázium végére jött rá arra, hogy a dal tulajdonképpen a szakításról szólt. Addigra azonban a szöveg szószerinti értelmezése régen elvesztette jelentőségét, mert apám és anyám végérvényesen egymásba szerettek.
Anyám tizenkilenc éves volt, másodéves főiskolai hallgató, amikor az M7-es forró aszfaltján kimászott a felismerhetetlenségig összetörött kispolszkiból és félájultan állt, amikor már halott szüleit kihúzták a roncsok közül. Legalább egy évig egyedül ténfergett a Ferenc körúti százharminc négyzetméteren. Apám, akivel tizennégy éves koruk óta elválaszthatatlanul együtt voltak – és aki sose tudta megszokni apja új feleségét, majd feldolgozni apja korai halálát –, viselte gondját. Húszévesen házasodtak össze. És azóta gyilkolják egymást szakadatlanul.
A szüleim körül magányosan tébláboló gyerekkorom egyetlen menedékhelye a kanapé mögötti két négyzetméter volt, ahol a plafonig érő poros könyvespolc összeért a padlóval. Itt találkozott össze szüleim gyerekkora is. Az alsó két polcon voltak az anyám gyerekkori könyvei, előtte a földön kupacba rakva vártak jobb sorsukra az apám könyvei. Majd csinálunk neki helyet, mondta anyám, és a terv úgy szállt el a levegőben, ahogy a porszemek illantak tova a délutáni napfényben Miután kiolvastam a Mary Poppinst és a pöttyös könyveket, apám kollekcióját vettem sorra, a valaha megírt összes indián regénnyel és Tarzan sorozattal egyetemben. A Jack London könyvek a polcon és a földön is megvoltak, így fordulhatott elő, hogy két csíkos könyv között némelyet kétszer is elolvastam. Alulról a második polcon találtam meg A dzsungel könyvét és a Gilgamest, a földön Boris Viant, alulról a harmadik polcon John Steinbecket és a Manhattani kalauzt, a földön a Zabhegyezőt és Jack Kerouacot, szemmagasságban pedig a teljes orosz irodalmat. A magyar irodalomhoz létrára kellett volna állni, de mivel az alsó három fok régen lemállott róla, a kötelező olvasmányokról végérvényesen lemaradtam. Mire a szüleimnek eszébe jutott, hogy saját ízlésük szerint osszanak tanácsot az irodalom útvesztőjéről, én már árkon-bokron túl voltam. Talán apám valamivel jobban igyekezett, mert óvodás koromban, ha felállítottak egy székre, anyámat meghazudtoló pátosszal tudtam elszavalni, hogy: láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, angyalfejű hipsztereket égve az éjszaka gépezetében a csillagos dinamóhoz fűződő hajdani égi kapcsolatért. Áhítozni. Talán az a szó volt az egyetlen, amit megértettem belőle.
Apám a zene szeretetére is megtanított, jegyezzem meg egy életre, mondta, amikor szerinte elég érett, vagyis iskolás lettem ahhoz, hogy megértsem, hogy a zenei fejlődés megállt a hetvenes években. És hogy minden, amit azután írtak, nem számít. Soha ne hallgass szemetet, kötötte a lelkemre. Azon alkalmakkor, amikor anyám revansot vett apám kicsapongásain és későn, vagy túl későn jött haza, akkor apám félretette Bob Dylan lemezeit és a Frankie Miller féle Jelousy-t énekeltük. Dzselúúúzi itkutszmidíp, üvöltötte kórusunk, as thick as mud, it’s in my vein it’s in my blood. Annyira szép, hogy megőrjíti a férfiakat, próbálta mentegetni anyámat. Nyolcéves sem voltam, amikor elhatároztam – bár az értelmét nem ismertem pontosan –, hogy soha, de soha nem leszek féltékeny. És szép főleg nem, mert az is csak bajjal jár.
– Mire mész a szépségeddel – fanyalgott anyám, amikor nagyobb lettem.
– Jegyezd meg, a férfiaknak csak arra kellesz – figyelmeztetett apám.
– A férfi csak nyűg egy nő nyakán – tromfolt rá anyám.
– És a nő mind kurva – zárta le apám.
Miután átbukdácsoltam az általános iskolán, a város egyetlen gimnáziumába sem vettek fel.
Szövevényes ismeretségei révén, mert apám az önkormányzatnál dolgozott, végül egészségügyi szakközépbe kerültem. „Legalább lesz egy szakmája”, magyarázta apám. „Vagy szart pucol”, mondta anyám, de hátha elveszi majd egy orvos. A döntés ellen kivételesen nem ágáltam.
Hatéves születésnapom előtt néhány héttel, egy esős júliusi délután, amikor véres taknyom-nyálam ráfolyt a mandulaműtétem után viselt pizsamámra, döntöttem el, hogy nővérke leszek. Olyan, amilyen az volt, aki lemosta a csapnál az arcomat, és közben azt mondta, hogy nemcsak szép vagyok, de jó kislány is, nem egy bőgőmasina, és bár az összes ilyen lenne. Azt is mondta, hogy a vért mindig hideg vízzel mossuk ki, és olyan erővel dörzsölte a pizsamámat, hogy már fájt alatta a mellkasom. Megsimogatta és befonta a hajamat, és bár húzta a fésű, meg sem nyikkantam. Egy hatéves nem bőg, ismételgettem magamnak reggel és este, amikor beadták a fenekembe a csípős penicillint, és akkor sem sírtam, amikor a szüleim elfelejtettek értem jönni és egy nappal tovább kellett a kórházban maradnom.
Tizenhét éves koromra anyám kiborulásai, apám részegségei és hormonjaim vad rohamai megtették hatásukat, nem volt olyan iskolai kihágás, amit ne követtem volna el. Rettenetes ruháimban, bakancsaimban, megszaggatott farmerjeimben, zilált hajammal, vörös körmeimmel tomboltam péntektől-vasárnapig.
Csak az ápolási gyakorlatok miatt tiszteltem a hétfőt. Bármilyen másnapos voltam a hétvégétől, reggel mindig időben felébredtem, lezuhanyoztam, lemostam a smink maradékát és hosszú hajamat szoros copfba fontam, úgy mentem iskolába. Minden alkalommal rövidre vágtam és megtisztítottam a lakktól a körmeimet, és nemcsak azért, mert a legelső órán megszégyenítésként a kötszerollóval kellett őket lenyiszálnom. Éva nénit, a felnőtt ápolás szakoktatóját, rettegtük és imádtuk, óráin egy pisszenés se volt. Amit megtanított, örökre a belénk itta magát, mint ágyazáskor az angolsarok és a tükörsima harántlepedő, az ágytál behelyezése és kivétele, a mosdatás és etetés, az ampulla végének az elegáns lepattintása vagy az infúziós szerelékben a buborék eltüntetése. Negyedikesek voltunk, amikor Éva nénit elhelyezték és a csavargásaim hétfőn, néha kedden is folytatódtak.
Mindenféle színészklubokba, alternatív zenepincékbe jártam, ittam és dohányoztam, és praktikusan mindenkivel lefeküdtem, azzal is, akivel éppen jártam és azzal is, akivel éppen nem. Apám és anyám ordítoztak, és semmi, de semmi eszköz nem volt a kezükben, amivel visszatarthattak volna.
Pont olyan kurva lesz, mint te vagy, ordította egyszer anyámnak apám. Pont olyan kurva lesz, mint a te anyád, kiabálta vissza az anyám. És akkor apám megpofozta. Abban a pillanatban megállt körülöttünk az idő, először minden elfolyósodott, aztán kimerevedett. Anyám arcára rádermedt a fekete szempillafesték, apám arcán szétterült a tette feletti azonnali megbánás. Hosszú másodpercekre nyúlt a pillanat. Amit végül anyám zokogása tört meg, miközben apám finoman magához ölelte, ne haragudj, aranyom, mondta, és gyengéden kisimította arcából szőke hajának egy elszabadult tincsét, nem úgy gondoltam. Anyám nemcsak, hogy nem lökte el magától, de szorosan belebújt az apám ölelésébe, úgy hüppögött. Jó erősen csaptam be magam után az ajtót, a bejáratit és utána lent, a lépcsőházit is.
Aztán megbuktam az érettségin. Igazából várható volt a dolog, hiszen tényleg nem tudtam a matematikát, praktikusan összeadni is alig bírtam. A tanév végén elmehettem volna segédápolónak valamelyik kórházba, de az idő kicsúszott a kezünk közül és eltelt a nyár eleje, csavargással, bulizással.
*
Egy reggel a szüleim közölték, hogy elviselhetetlen viselkedésem minden határon túlment, ezért úgy döntöttek, hogy át kell költöznöm a nagyanyámhoz, aki majd vigyáz rám és gondoskodik arról, hogy meglegyen a pótérettségim. Tomboltam.
– Anyáddal belefáradtunk a tehetetlenségbe, hogy nem tudunk segíteni rajtad. Rettenetesen nézel ki, minősíthetetlenül viselkedsz, és nem tanulsz – apám mondandójára koszos sportcipőmmel vertem a ritmust a forró aszfalton. Mivel az autónk megint rossz volt, villamossal, majd gyalog mentünk a késő délutáni rekkenő hőségben a nagyanyám Dohány utcai lakásába.
– Hallgass már – sporttáskámat lecsaptam a koszos járdára és hirtelen szembefordultam vele – hallgass már el – néztem az apám szemébe, és soha nem felejtem el az érzést, ami megcsapott. Hogy milyen jóképű az apám, azt addig is éreztem, de szavakba önteni sem korábban, sem akkor nem tudtam volna, mindenesetre férfiasságának akkor kerültem teljes tudatába. Egy bolt előtt cövekeltem le, egy vásárló, aki éppen akkor lépett ki, majdnem felbukott a csomagomban.
– Micsoda emberek – méltatlankodott –, miközben én azon morfondíroztam, hogy az apám vajon Heatcliffhez hasonlít az Üvöltő szelekből, vagy egy vad hegyi barbárhoz, valami balkáni történetből, vagy Johnny Weismüllerhez a Tarzanból, amit egyszer filmen is láttunk.
– Maga csak ne szóljon bele, jó? – ripakodtam rá, mert zavarba jöttem a felismeréstől.
– Menjünk már az isten szerelemére, mielőtt egész Budapest tudomást szerez rettenetes gyerekemről – apám felvette a földről a táskámat és előresietett. Én csattogva, apám sármjától mégis meghunyászkodva, követtem a kiérdemelt száműzetésbe.
Nagyanyám is a huszonhetes szám alatt lakott, de nem a negyediken, hanem az elsőn, és a szobák a szűk belső udvarra néztek. Addig a napig alig néhányszor voltunk nála.
Olyankor baracklekvárt ettünk kiskanállal, kristály kistányérból. Mindenkinek jutott egy vagy kettő félbevágott barack. Nagyanyám soha nem tett két félbevágott barackot az apám kistányérjába, csak egyet. A szüleimhez csak tőmondatokban szólt, a ki nem mondott szemrehányások feszültsége állandóan ott remegett a levegőben. Soha nem hallottam olyan anyáról, aki ilyen látványosan ne szerette volna a fiát. Lehet az is, hogy csak szomorúan közömbös volt iránta. Vagy pedig nagyos szerette, csak bánatában nem mutatja ki. Nem értettem pontosan, mi zajlik a felnőttek között. Apám is utálta az anyját, biztosan, mert kurva volt, gondoltam néhány évvel korábban, de azt éreztem, hogy azért is, mert „zsé”. Nem értettem soha mi az a zsé, amit suttogva mondtak rá valakire, aki ahelyett, hogy csendben lenne, majdnem hogy dicsekszik vele. A kurvaságot sem értettem pontosan, bár eléggé biztos voltam kislánykoromban, hogy az valami szerelemmel összefüggő dolog lehet. Nem emlékeztem, hogyan jutottam arra a következtetésre, mindenesetre tizennyolc évesen sem voltam okosabb. Ebben a témában sem.
Nagyanyám elvált a nagyapámtól és az akkor tizenhárom éves apámtól, és hozzáment a bagdadi konzulhoz. Zsé létére egy arabhoz, szörnyülködtek a szüleim, ha szóba került a dolog. Apja tanácsára, megbántott apám nem akart találkozni az anyjával, amikor az megkereste, még az előszobáig sem ment ki hozzá. Amikor egyetemi éveinek kezdetén az anyja kiköltözött Bagdadba a férjével, kiváló alkalom volt arra, hogy folyamatosan visszautasítsa kétségbeesett közeledési kísérleteit és leveleit olvasatlanul kidobja. Én se hallottam nagyanyámról egészen addig, amikor férje halála után végleg vissza nem költözött Budapestre. Pedig már több éve itt élt, amikor először felkerestük. Évente alig kétszer-háromszor vonultunk fel feszengeni.
Amikor nagyobb lettem, a nagyanyám történetét végtelenül izgalmasnak találtam, de a szüleimet, akik azt suttogták, hogy minek jött haza, nem akartam elárulni azzal, hogy a gondolatot továbbfűztem volna. Ráadásul egyik alkalommal – amikor megbámultam a csillogó fülbevalóját –, csak úgy mellékesen megjegyezte, ha eljön az ideje, majd az enyém lesz. Mert egy gyémánt button foglalatban mégiscsak a lányunokát illeti, legyen akárkinek a lánya is. Nem tudtam, mi az a button foglalat, de nem kérdeztem meg, mert ilyen titkokat amúgy sem tudtam volna cipelni, ezért még azt is megtiltottam magamnak, hogy rágondoljak.
*
Az egész napos otthoni cirkusz után, kibőgött szemekkel érkeztünk meg a Dohány utcába. A kis lakás még kisebb és sötétebb szobájába kellett bepakolnom a sporttáskámat. Holnap reggel nyolcra jön a matematikatanárod, mondta nagyanyám, és rosszallóan nézett végig rajtam. Igyekeztem direkt a helyzetnek megfelelően öltözni, a shortomból kilógott a bugyim, koszos voltam és izzadságszagú, és piszkos melltartót vettem fel, aminek pántja és a hasam is kilógott az ócska pólóm alól.
– Fél óra múlva vacsorázunk – nézett rám újra elgondolkodva, mint aki most fogja eldönteni mit kezdjen velem. – Addig zuhanyozz le – tette hozzá, miután elment az apám.
Csodálkozva néztem rá. Hangja inkább volt kedves, mint parancsoló, és magamat is megleptem azzal, hogy szó nélkül tettem, amit kért. De lehet, hogy csak fáradt voltam a sok nem alvástól és bulizástól. „Hoztál pizsamát?”, kérdezte. „Szinte gondoltam”, válaszolta a vállvonogatásomra, tettem egy hálóinget az ágyadra. Nem sokat beszéltünk vacsora alatt. Miután bekrémeztette a kezemet és a könyökömet valami százéves Nivea krémmel, nagyanyám hosszú azsúrmintás hálóingjében aludtam az udvarra néző csendben, este nyolctól reggel hétig.
A matematikatanár, aki pontban nyolckor becsengetett a nagyanyám ajtaján, nem tudott rendesen magyarul. Mélyfekete ráncos arcában világítottak a fogai. „Mumbaiból ragadtam itt nálatok”, mondta kedvesen, amikor látta megrökönyödésemet. A magyarral kevert angol szavai puhán hullottak alá, miután gyors és jellegzetes nyelvmozgásokkal megpörgette őket a szájában. Sose hallottam még ilyen furcsán lágyan hangzó angol szavakat. Ósdi bőrtáskájából elővette a gimnáziumi matematikai könyveket, egy kopott számológépet, kockás füzeteket és egy angol számtan könyvet, a borítóján összeadás-kivonás, osztás-szorzás minták voltak. Legvégén pedig, alig hittem a szememnek, egy viharvert fagolyós számológépet húzott elő.
Just in case, mutatott rá hosszú megsárgult mutatóujjával az elemistáknak való tankönyvre és a fagolyókra, mert nem tudom, hol maradt le a kislány, mondta kacagva. Mit mondjak, tényleg ott voltam lemaradva, a just-in-case osztás-szorzásánál, de az összeadás-kivonás sem volt az erősségem. Mister Singh, mert így szólítottuk, nem győzött sopánkodni, mission impossible, jajgatta a nagyanyám apró konyhájában, amikor kimentek dohányozni. Teátrális szörnyülködése ellenére végtelen türelemmel bánt velem.
Amikor megtudtam, hogy napi nyolc órában fogunk matematikát tanulni, délelőtt négy és délután is négy órát, óriási patáliát csaptam, de nagyanyám elengedte a füle mellett. Összefolyik az a hónap az emlékeimben, a forróság és a rengeteg tanulás után csak enni és aludni volt kedvem. Nem is értem, hogy Singh úr hogyan bírta az iramot, hiszen ősöreg ember volt, talán elmúlt hatvan is. Állandóan mosolygott nemcsak a szája, de a szeme is és az arcának az összes mimikai izma külön-külön is végtelen kedvességet árasztott.
Régi életemről, beleértve a bulizást és a fiúzást is, annyira megfeledkeztem, hogy amikor egyszer a sarki kisbolt előtt összetalálkoztam a csapattal, akikkel lógni szoktam, alig ismertem rájuk. És nem engedtem magam rájuk gondolni, utána sem. Mert magába szippantott a Dohány utcai életünk, a nagyi és Mr. Singh nevetése, mert a fantáziám és a regények mellé kaptam még egy kapaszkodót, a számok csodálatos világát. A sárga és zöldcsíkos matematikai feladatgyűjteménnyel keltem és feküdtem. Legalább akkora lelkesedéssel vetettem bele magamat a megoldásukba, mint régen a bulizásba. Még a csillagos feladatokat is megcsináltam. Feloldódtam és ellazultam, megéreztem a tudomány semmivel össze nem hasonlítható biztonságát. Ha ismerem a fogalmat, flow-nak neveztem volna.
Az osztályfőnök, amikor megírtam a hibátlan matematika érettségit, csalásra gyanakodott, és csak akkor hitte el a hihetetlent, amikor a jócskán felduzzadt létszámú szóbeli bizottság előtt is számot adtam a csodáról. Nemcsak, hogy megtanultam a matematikát, de erős volt a gyanúm, hogy sokkal többet tudok annál, mint valaha tudott bárki a szakközépben. És akkor az angolról ne is beszéljünk.
Nagyival a négyes-hatossal mentünk haza a szóbeliről. Egyik kezemet finoman az ölébe vonta, és úgy ültünk egymás mellett, mint egy igazi nagymama és az unokája. Némák voltunk, mint akik olyan régen ismerősök, hogy szavak nélkül is megértik egymást. Amikor magához ölelt, és én mélyen beszívtam az ismerős cigaretta és Nivea-krém illatát, és azt mondta, hogy ügyes vagy, Kertész Anna, akkor majdnem elsírtam magam a boldogságtól, de ahogy a hatévesek sem sírnak minden apróságon, úgy döntöttem, hogy egy tizennyolc évesnek sem kellene. Összeszorítottam nemcsak a számat, de a szememet is, nehogy egyetlen könnycsepp is kigördüljön rajta. Amikor viszont megláttam rajta, hogy ő egyáltalán nem uralkodott magán és elérzékenyülve szipogni kezdett, akkor szégyenkezve ráförmedtem, hogy nagyi, hát hányszor mondjam, hogy ötöst kaptam. Jól van, jól van, mondta sírva-nevetve, és hogy este ünnepelni megyünk a Singh úrral és az unokájával. A Wesselényi utcánál szálltunk le, gyalog mentünk haza a nagyihoz. Onnantól már csak kacagtunk és kacagtunk.
– Felhívtad a szüleidet? – kérdezte nagyi később.
– Felhívtam.
– Örültek?
– Veszekedtek. Megint. Mama sírt, a fiad kiabált.
– Sajnálom drágám. De nem kell emlékeztetned, pontosan tudom, milyen rokoni kapcsolatban állok az apáddal.
– Nem számít, tényleg nem számít – közelebb húztam nagyihoz a konyhaszéket, és hagytam, hogy megsimogassa a hajamat. – Ne gondoljunk rájuk. Az olyan, mintha nem léteznének. Mármint léteznek, de nem így – ijedtem meg a gondolattól –, nem ilyen veszekedősen.
– Szeretnéd azt hinni, hogy nincs ott a hold, amikor nem nézünk oda – elmélkedett nagyi, és a nyitott konyhaablakon kifújta a füstöt.
– Milyen hold? – kérdeztem. Nagyi időnkét vad asszociációkra hajlamos.
– Hát tudod, amit Mr. Singh magyarázott: Einstein, amikor szégyenszemre nem értette a kvantumfizikát, ezen vitatkozott össze Bohrral. Miről is? – bizonytalanodott el. Azért a nagyanyám se tudhat mindent.
– Hogy ha egy részecskét éppen nem figyelünk meg, akkor nem tudhatjuk, hogy hol van! – közöltem diadalmasan.
– Így igaz – hagyta jóvá nagyi, és elnyomta a cigarettát.
– Azért Einstein értetlensége nagyobb blama, mint a szüleim veszekedése – vihogtam. – Ráadásul, úgy tűnik, ebben én jobb vagyok, mint bármelyik atomfizikus. Mert én nem kérdezem, hanem tudom, hogy nincs ott hold, amikor nem nézzük. Ha pedig nem gondolunk rá, akkor egyáltalán nem is létezik!
Nagyival ebben maradtunk. Jó sok holdja lehet neki is, jöttem rá, amit teljesen fölösleges lenne nézegetni.
*
Este tényleg Singh úrral és az unokájával vacsoráztunk egy indiai étteremben. Singh úr a nagyi barátja volt, vagy annál is több. Műszaki egyetemen tanított, és olyan régen érkezett Magyarországra, szokta mesélni, hogy maga is elfelejtette hogyan is került ide. Mi nagyival tudtuk a titkot, mert Singh úr elmondta nekünk, hogy a vendégtanítás után azért nem tért haza Indiába, mert tragikusan elhunyt felesége után illett volna elvennie egy diszkréten bajuszos unokatestvérét, akihez neki egyáltalán nem fűlött a foga. Így mondta. Néha egészen bonyolult képeket fogalmazott magyarul, máskor egyszerű szavakat is angolul mondott. De nemcsak a bajusz volt az oka, hanem a nagyanyád is, actually, súgta meg nekem egyik algebra példa megoldása után.
Prem, az unokája, mármint az egyik a sok közül, orvostanhallgató volt Londonban, és ahogy az összes többi vakációt, ezt is itt töltötte a nagyapjánál Budapesten. Végtelenül okos volt és rendkívül vicces, soha nem nevettem annyit, mint abban a néhány napban, amit együtt töltöttünk. Kivéve most itt az étteremben, amikor elkezdett nyaggatni.
– Melyik egyetemen fogsz továbbtanulni? – kérdezte, és nagy marék friss koriándert szórt a naan lepénykenyerére.
– Semelyiken – válaszoltam teli szájjal. Én is szórtam egy jó marékkal a lepényemre és éppen ki akartam köpni a falatot, mert meglepett a koriander íze. Most, hogy mindenki engem nézett, ráittam egy nagy korty vizet, de így is elkapott a köhögés. Nem is hagytam abba, remélve, hogy a fuldoklásom eltereli a témáról a szót.
– Miért?
– Mit miért? – még mindig köhögtem.
– Miért nem tanulsz tovább? – erősködött Prem –, egy nőnek tanulnia kell.
– Azért ez hülye érvelés, nem gondolod? Férfi vagy nő, mit számít, nem élek a középkorban. Sőt, Európában élek – válaszoltam neki nem kis éllel a hangomban. Öntudatos fehérségem birtokában osztottam ki, pedig az addigi beszélgetéseinkből régen levettem, hogy sokkal modernebb és felvilágosultabb nálam, nemcsak ő, de a nagyapja, sőt a nagyi is.
– Férjhez fogsz menni?
– Jesszus, dehogy fogok férjhez menni – még hogy felvilágosult, szörnyülködtem előző gondolatomon, hát totál kiborított ez a kölyök a kérdéseivel –, mégis, hogy jön ez ide?
– Nem akarsz férjhez menni és nem akarsz tanulni sem. Nem értem – láttam a Prem arcán, hogy tényleg nem érti – mert azt hallottam, hogy nagyon okos vagy. Brilliant mind – így mondta. Nocsak, gondoltam. – És végzett nővér. Lehetnél orvos, de lehetnél informatikus, mint a bátyáim – érvelt. Nagyanyám és Singh úr nem szóltak bele, de úgy láttam rajtuk, hogy nagyon is érdekelte őket, hogy miről beszélünk.
– Dolgozni fogok. A gondolata is kiráz annak, hogy újra iskolába járjak. És soha nem megyek férjhez. Ez el van döntve.
– Azért gondold át – okoskodott Prem, és valami zöld trutyit kent a lepényére. A hétvégén utazott vissza Londonba.
A három napban, ami még hátra volt az elutazásáig, reggeltől estig együtt lógtunk. Sétáink során megmutatta nekem a nagy Budapest turistalátványosságait, mert én csak a mi környékünket, a nagykörút körzetét ismertem.
– Annával elsétáltunk egy híres drámaíró házához és a kávéházhoz, ahol írni szokott – magyarázta Prem nagyinak –, tudod, Franz Molnar, akinek a leghíresebb darabjában a főszerepet játszotta az Anna anyukája.
Nagyi furcsán nézett ránk. „A Liliomban játszott a mama, amikor én kicsi voltam. És én felkiabáltam a színpadra, hogy ott az én mamám”, tettem hozzá, büszkén. A nagyi meglehetősen utálatos szokott lenni, amikor a szüleimről volt szó. „Még, hogy a Liliomban, ne nevettesd magad. Anyád inkább abban a szörnyű bohózatban játszhatott, abban a hogyishívják Liliomfiban. Micsoda tingli-tangli lehetett”, tette hozzá olyan hangsúllyal, mintha legalábbis ő lenne Szilvia a Csárdáskirálynőből.
– Inkább mutattad volna meg a grundot, annak lett volna értelme – és teátrálisan a feje fölé fújta a füstöt. Nagyinak sem kell a szomszédba mennie egy kis színészi mutatványért.
Utolsó napunkat főleg a Városligetben töltöttük, a fűben heverészve. Prem mesélt Londonról és az egyetemről, Indiáról és a nagyvilágról, történetei kitágították körülöttem a világot. Akár testvérek is lehetnénk, mondta a repülőtéren, hiszen annyira hasonlítunk. És tényleg, nézegettük magukat a csarnok üvegajtójában, a kis barna fiú és a magas szőke lány, mintha ikrek lennénk, röhögtünk magunkon.
Aztán elkezdtem dolgozni, ahogy elterveztem. Nővér lettem.