– Kapecz Béla – mondja olyan halkan Kapecz Béla, mintha elnézést kérne a zavarásért. A kórházi pultnál mondja, aztán szép napot kíván az eddig rá sem pillantó hölgynek.
A nővér súlyosan föltekint, és szemöldökét felvonva kérdezi:
– Igen, és?
– Ugye, a műtét miatt, kedves. Ami holnapután… vagy, netán? Újra elmarad, igaz? Csak mondja, kibírom, egy-két év végül is még belefér. Tudom én, milyen nehéz a helyzet. Háborús veszély, miegymás…
– Az a helyzet – kattintgat a nővér párat az egerével –, hogy… na, hát bingó, nagy gratula! Ki van írva, holnap tizenegyre: Kapecz Béla, Marosi főorvos, csípőprotézis, kettes műtő – örömködik, hogy jó hírt közölhet.
Aztán még súlyosabban föltekint a monitorról, a Kapecz Béla mögötti sort nézi elkerekedett szemmel:
– Ezek meg?
– Nem bizalmatlanság, kérem, a világért sem! – köszörüli meg a torkát Kapecz Béla. – Csupán csak biztonságból. Az első egy régi kedves szomszédom, nyugalmazott főorvos, ortopédiai specialista. Asszisztálni, ha esetleg… ugye. De operálni is akár… persze, csak ha úgy alakulna. Mögötte az öcsém, elhiheti, igazi ezermester. Gyönyörűen fúr, fűrészel. Tudom ajánlani, szinte mindenhez ért. Nagy kincs az ilyen manapság! Pontos, megbízható, önnek, kedveském, bármit szívesen…
A nővér kérdően biccent a hátrébb állókra.
– Hogy a többiek? Ők meg a gyárból, egytől egyig régi kollégák. AB vércsoportúak, szintén. De a világért sem föltételezném…
A sor végén pedig István atya, aki volt olyan kedves…
(Fotó: Kaboompics, kép forrása: Pexels)