Évek óta vágytam rá és kitartóan kerestem, de eddig nem leltem rá. Már letettem róla, de tegnap este összefutottam valakivel, aki azt állította, hogy tud egy helyet, ahol ezer százalékkal kapható, és mélyen a szemembe nézve hozzáfűzte: „Ott aztán minden van, persze meg is van az ára.” Felcsillant a szemem, erre a pasas közelebb hajolt, és megsúgta, hogy az árus régi népviseletek ismert gyűjtője, és esküdött rá, hogy ha eltalálom az ízlését, azt kérek tőle, amit akarok, majd a nyomaték kedvéért hozzátette: „Ez olyan biztos, mint a halál.”
Ahogy hazaértem, felmentem a padlásra, és begyömöszöltem egy ikeás táskába azt az ezernyolcszázas évekbeli kalotaszegi ünnepi öltözéket, amit anyám az egyik ősétől örökölt.
Hittem is, nem is, hogy sikerülhet, amikor másnap reggel lenyomtam a vastag filccel írt „Használtcikkek” feliratú üzlet kilincsét. Csakhogy az ajtó nem nyílt, csupán egy női hang cincogta élesen:
– Zárva vagyunk még, vagy foglalt időpontot interneten?
– Nem, de hoztam valamit, ami érdekelheti – válaszoltam.
Kattant a zár, félhomály fogadott. A dohos helyiségben plafonig futottak a dobozokkal teli polcok. Köszöntem, és közben a pultra tettem a zacskót, úgy, hogy lehessen látni, mi van benne.
– Szolgálhatok valamivel? – kérdezte a fejkendős öregasszony, és felkapcsolta a villanyt, miközben a szatyrot bámulta.
– Csak egy cirokseprűt szeretnék – mondtam, és mintha csak véletlen lenne, meglöktem a pakkot, amiből kilógott a díszes párta egyik hosszú selyemszalagja. – Egy lökhajtásos, ötödik generációsat.
– Hol él maga? – sipákolta a nénike. – Jó, ha találok még egy első generációsat! Az se biztos. De miből gondolja, hogy éppen magának adom el?
– Engem csak ez érdekel, de ha nincs… – elharaptam a mondatot, és a batyumhoz nyúltam, mint aki indulni akar, de csak az egyik fülét fogtam meg, és a tartalma a fejkendős elé borult: a gazdagon kivarrt vállfűs ing, a fodorvászon pendely és a ráncba szedett, vastag, széles posztószegélyű muszuj, a szalaggal, gyönggyel díszített, jellegzetes kötény, a gyöngyös mellrevaló, utolsónak pedig a rojtos kasmírkendő. A fejkendősön látszott a megdöbbenés, de hogy leplezze, megfordult, a raktár felé indult, és emelt hangon ennyit mondott:
– Megnézem, mit tudok tenni.
A küszöbhöz érve váratlanul visszafordult:
– Tudja egyáltalán a hangsebesség-túllépést kezelni? Ez már Mach 1,5 gyorsaságra is képes, tisztában van vele?
Bólintottam, ő mégis folytatta:
– Nem tudom garantálni a tolóerővektort.
Vérszemet kaptam, felnevettem:
– Akkor hagyjuk, mert ez a lelke. A hangsebesség elérése manapság már nem nagy dolog, de ha alacsony sebességgel lopakodva manőverezni is tud, az már valami!
Az árus eltűnt a raktár tömörfa ajtaja mögött, majd kis idő múlva megjelent egy madzaggal átkötött papundekli csomaggal. Engedte, hogy belekukkantsak, én is, hogy megtapogassa a kalotaszegit. Hamar megegyeztünk az árban, szerencsére annyira belefeledkezett a minták és anyagok kavalkádjába, hogy a vártnál kevesebbet mondott. Bár a csomagolásért – a növekvő alapanyagárakra hivatkozva – még tízezret rátett, de nem vitatkoztam.
Az ajtóig kísért, majd félszegen, rám se nézve elejtette:
– Ajánlhatna másoknak is!
– Szívesen – feleltem mosolyogva, és kiléptem az utcára.
– Aztán legyen óvatos, nehogy veszélyes helyekre lopakodjon! – kiáltotta utánam kacagva.
(Fotó: Fabio Gasperoni, kép forrása: Pexels)