Szürke, apró nő, vállán túlméretezett retikül, húsz-huszonöt évvel lehet fiatalabb Ilonánál. Az öregasszony nem érez semmit, mégis azt feltételezi, hogy a másiknak rossz szaga van. A panelházak lépcsőházaiban úgy járnak a zajok, mintha labirintust futnának: csattannak, zuhannak-kanyarodnak, minden sarokba benéznek. Ajtó csapódik, valaki megnyomja a hívógombot, liftajtó zárul döndülve, négy-öt emelettel lejjebb kutya ugat szakadatlanul.
Ilona jól tudja, hogy az ő korában már vigyázni kell; minden csaló, minden gonosztevő rá és a megtakarításaira utazik. Lelkes internethasználó – elsősorban a Facebook-kapcsolattartás végett –, ismer minden trükköt, az unokázóstól a romantikusig, mindent. Ritkán csinálják már személyesen, de azért nem árt óvatosnak lenni. Mikor a csöngetésre ajtót nyit, a kis szürke nő a szomszéd ajtót nézi. Aztán rá emeli színtelen szemét, és ha ez lehetséges, szája még kevesebb színű mosolyra húzódik.
– Elnézést kérek a zavarásért, Ica néni. Meg akartam kérdezni, hogy van.
Ilona rémülten kutat az emlékeiben.
– Nem emlékszik rám? Simon Andrea vagyok. Itt laktam évekig.
A szomszéd ajtó felé int, afelé, amit annyira nézett.
– Itt sose lakott ilyen nevű – mondja Ilona gorombán, de ahogy kiteszi a pontot, már meg is bánja. Büszke a memóriájára, nem bírja ki, hogy ne mutassa, ő nem felejt el egy nevet sose. A gond csak az, hogy arcot sem. Tudja, hogy a nő nem hazudik. Hogy valahonnan ismeri, nem is valahonnan, innen a házból. Az is rémlik, hogy az emlék kényelmetlen, de nem tudja kézbe fogni, hogy megvizsgálja, minduntalan elillan, és csak valami keserű érzet marad utána.
– Akkor még Nagy Andrea voltam. A férjem nevén.
Nagyék. Hát persze.
– Jaj, hogyne, már teljesen szen… szenilisülök el.
Ilona nem érti, miért van ennyire zavarban.
– Hogy van, Andika?
– Használhatnám a mosdót Ica néninél?
Az idős asszony minden idegszála tiltakozik, de nem jut eszébe semmi, amivel elutasíthatna egy ilyen kérést.
*
Becsukja a bejárati ajtót, megáll. Itt fogja kivárni, és amint Andrea kilép a vécéről az előszobába, ő már nyitja is az ajtót, hogy azonnal mehessen.
Vánszorognak a percek. A táskáját is bevitte magával. A lépcsőházban Berkovicsné a hatodikról a lefelé száguldó kamaszok után kiabál. Ilona a toalett ajtaját nézi. Halk motoszkálás hallatszik, alig valami, mintha odabent csak tettetnék a vécézést. Nem bízik benne. Nagyék soha nem voltak jó szomszédok.
Öblítés, nyílik az ajtó, a szürke nő azonban felé se néz, átlép a szembe szobába, a hálóba. Ilona alig kap levegőt a felháborodástól.
– Andika, hova megy?
A nő a sarokban áll, és a falat nézi az ágy fölött. Meg is tapintja.
– Andika, már ne is haragudjon, de…
Andrea ránéz, a szeme sötét, mélybarna barlang.
– Ennek a túloldalán volt a hálószobánk.
Ilona gyomra összeszorul. Nagyon rossz szomszédok voltak.
– Andika, tessék szíves kimenni innen.
A mondatot nyomatékosítandó belép a szobába. Andrea engedelmeskedik. Elmegy mellette, szinte kint van már, amikor az ajtóban mégis visszafordul. A másik épp megkönnyebbült volna, de most rádöbben, hogy csapdába került. Csapdába, a saját hálószobájában. Andrea maga elé húzta a retikült, és elállja az ajtórést.
– Sanyi bácsival gyakran hallottak itt minket? Engem és a férjem?
– N-nem foglalkoztunk mi sose a mások dolgával – dadogja.
Andrea lassan bólogat.
– Azt tudom. – Egy darabig az ajkát harapdálja. – De biztos nagyon hallaniuk kellett.
– Fiatalok gyakran hangoskodnak a hálóban, amíg fiatalok…
– Jaj, nem, mi nem. Mi úgy sosem hangoskodtunk, ahogy mondani tetszik.
A nő kurtán, örömtelenül felnevet.
– Mi nem – teszi aztán hozzá még egyszer, most már komoran. – De Ica néniék ezt pontosan tudták, nem igaz? Mindent hallottak.
– Nagyon sajnáltuk magát, Andika. Az az igazság, hogy nem szeretünk beavatkozni. Mink még annak idején azt tanultuk otthon, hogy nem nézünk a mások dolgaira…
Elhallgat, és pislog bele a szédítő fekete-barna mélységbe. De a csönd rosszabb, inkább beszél tovább.
– Akartam magával beszélni. Hogy váljon el. Nem rendes dolog, hogy egy férfi így bánjon a feleségével.
Rosszallóan ingatja a fejét. Andrea nem válaszol. Miért van elöl a táskája?
– De hát mit van mit tenni. Miért nem vált el, Andika?
– Nem volt hova mennem. Tudja, hogy van ez.
– Tudom. Nagyon is. Sanyim sem volt egy szent sose, de hát azért ilyet…
Cicceg, ingat. Csak az a szorító érzés a torkán, az engedne ki.
– Úgyhogy…
Hosszú csönd. Andrea a falat nézi.
– Nem volt mit tenni. – Ilona összeszedi minden bátorságát, és a baljós alak felé mozdul, hátha a mondat és a gesztus egyszerre megtöri a fojtogató varázst, és békén hagyja végre.
– Dehát nagyon is tettek – mondja Andrea, és nem mozdul.
Pár másodpercre ismét fogai közé szívja az ajkát, aztán folytatja.
– Sanyi bácsi éktelenül horkolt. Minden éjjel hallgattam, amikor nálunk végre csönd lett. Aztán egy nap melósok jöttek magukhoz, egy napig motoszkáltak, és onnantól alig hallottam bármit. Pedig nagyon, nagyon horkolt. Igaz?
Mosolyog, de mosolyában semmi melegség nincs. Ilona zavart vigyorában sem.
– Papírvékonyak a falak itt a panelben…
– És zavarta magukat a nagy ordibálás. Meg a sírás-rívás. Úgyhogy hangszigetelték.
A szürke nő a fal felé int. Ilona már nem tudja levenni a szemét a táskáról. Azt képzeli, kés van benne.
– Ne bántson, Andika, könyörgöm! Segítség! – kiált fel, de tudja, hogy senki nem hallja odakint.
Andrea, mintha rémálomból ocsúdna, riadtan hátralép.
– Bocsánat, Ica néni. Bocsánat. Nem akartam megijeszteni. Üdvözlöm Sanyi bácsit.
Megfordul, és villámgyorsan kimegy a lakásból.
Ilona remegve rogy le az ágyra.
– Majd átadom neki – mondja. A férjét öt éve vitte el a szíve, de majd átadja neki. Ha úgy lesz.
*
Hét emelettel lejjebb Simon Andrea kilép a lépcsőházból, és zihálva áll meg a nagy konténerkuka mellett.
Olyan könnyű lett volna.
De együtt kell élnie vele. Akármi is történt.
Gyógyulni kell. Nincs kin bosszút állni. Saját magán sem szabad.
Táskájából kihajítja a konténerbe a kalapácsot, és megindul hazafelé.
(Fotó: Erik Schereder, kép forrása: Pexels)