Üzenet. Érkezik. Kibontom. Szaladok. Ülök vele. Ver. Az Isten. Nem a szívem. Most se jön el.
Ott marad a válasz a miértekre, ahol mindig is volt. A mindenható másoknál.
Egy béka mellém ugrik. Becsapódása megint felkavarja az orromban ragadt kórházi fertőtlenítő szagát. Újra dobog a szív, ahogy ő ventilál. A gondolataimnál nem ocsmányabb. Puszilnám persze, de nem király. A fülemben zakatoló pulzus adja az ütemet. Az utolsó basszus pedig táncra perdíti a szemem sarkából szabadulni vágyó könnycseppeket. Sós. Első mozdulataival a tavasz az arcomba kísér egy adag vízpárát. Jártam már ezen a parton. Voltam itt szerelmes és hosszú órákat álmodozó.
Ezúttal hinni jöttem ide. Meleg van, fázom.
A béka most egy buborékot fúj. Kedves a buborék, megszépíti az állatot és a pillanatot is.
Üdvözlöm a lét vonzó feromonját. Érzem az utcán éppen sülő kolbász illatában, a hajamhoz érő napban, a csepergő esőben, és a kisfröccsben, amit most csak fejben kortyolok. Így ülünk a pillanatunkban, én és a béka.
Ugratom. Kérem, ha lehet, most már csak mindig a jobb oldalát mutassa nekem. Kicsit felfújja magát. Én kiengedem az öklömet, és nézem, ahogy a föld lepereg az ujjaimról. Kifújom az orromban rekedt szagot, és a következő mondatomhoz veszek egy mély levegőt.
Ahogy most itt ülök a pillanatunkban, veled, te béka, azon tűnődöm, mivel tehetnénk jobbá a jelenünkön túli életet. Talán eszmecsere kellene nekünk! De olyan igazi, valódi gondolatbörze, hogy egy picit máshogy is láthassuk a dolgokat, mint ahogyan képesek vagyunk rá. Rodin, Nietzsche, Proust, Gandhi, Arisztotelész gondolatai cserélnének helyet a mi kis hétköznapi agytöltelékeinkkel és bosszúságainkkal. Elhagynánk a mindennapi ördögi és felesleges köröket, és egyetemes céllal sodródnánk a nagyvilágban a gravitáció összetartó erejében. Tudod, miért?
Te érezted már magad magadba zárva? Most a költő kérdez. Csak mondom, ha esetleg nem olvasnál embereket. Szerintem ez a legrosszabb, ami a létezésben történhet. Bebörtönözve lenni önmagunk gondolataiba a legnagyobb büntetés. Meghallgatatlanul. Sérthetetlenül. Gyökértelenül. Szabadon önostorozva. Olyan érzés ez, mint mikor lufit fújsz a rágódból, és nem tudod visszaszívni, aztán az inkább úgy dönt, hogy az arcodba csap. Ilyet már biztosan láttál tőlünk. Minden egyes fellélegzés után kicsit megsemmisülsz, aztán az élet újra beterít. Miért is gondolsz most erre, aztán meg arra? Ki mit gondol vajon rólad? Hány like jön szívből, és hány marad a szívben? Én nem tudom, nálatok, békáknál hogy van ez, de mi a legtöbben kapcsolatfüggők vagyunk. Várjuk, hogy az emberek maguktól öleljenek, szeressenek, mondjanak, dicsérjenek, ismerjenek el. Fejezzék ki magukat valahogy. De a legtöbben nem tetszik. Mert ők meg rajtad kívül álló más dimenziókban ücsörögnek, másoktól várva a csodát. Akkor is, ha lehet, hogy épp hamis, téves atmoszférákban levitálnak, feledve önmaguk létjogosultságát. Stresszlabdát gyűrögetnek, töltőfóliát pukkasztgatnak, hallgatnak és bólogatnak. Hallgatnak jóról, rosszról, a közömbösség nyugalmában fürdőzve. Maradnak maguknak, magukban elveszve. Ez az ő királyságuk, ahol minden a megszokott síkon zakatol. Ők a belenyugvásból építenek maguknak terepasztalt, ahol minden elképzelésük végül is valahogy eldöcög a céljaikig. Na, te nem ilyen vagy, ugye, béka? Lubickolsz az ismeretlen kihívásokban, hagyod magad tehetetlenül süllyedni a kudarcoknál, aztán pedig újra és újra a felszínre tör belőled a lelkesedés. Szuperképességed, hogy ezt bárhol, bármikor meg tudod tenni. De a mélység nálad sem egyenes arányú a magassággal. Azt csak az illuzionisták hiszik az érzékek dimenziójában, hogy minél mélyebbre mész, annál magasabbra ugrasz. De ezt neked talán nem is kell magyarázni. Kinek jó ezt gondolni? Hogy azért sanyarú a sors, hogy majd jobban essen az édes. Az élet egy kedves kis menüsor lenne? Vajon te is úgy választod egymás után a legyeket, hogy lehetőleg az egyik szarban túrjon, a másik pedig tortában? Ennyire fontos lenne az egyensúly? A jó Isten vajon egy hajszárítóval áll odafent, és egyeseket óriási széllökésekkel távolít el a céljuktól, míg másoknak hátszelet ad a boldoguláshoz? Mi van, ha szimplán van szerencsés meg szerencsétlen ember, boldog meg boldogtalan, és mind a saját kis gondolatbuborékából szemléli a világot? Nincs itt felsőbb erő meg összeesküvés. Hát, micsoda egó kell ahhoz, hogy azt gondoljuk, ver minket a sors? Miért pont minket verne? Fontosak vagyunk mi neki? Te? Én? A hazánk?
A világunk?
Röhögöm kell. A tavaszi szellő most úgy döntött, hogy a Fashion Streetből egyenesen hozzám küldi az “A füredi Anna-bálon” dallamfoszlányait. Igazán örvendetesnek tartom. Megtalálom a legjobb követ. Felemelkedem, és kicsit még kacsázom.
Elfogyott a levegőm. Vennék újat, de túl drága lett az időm sorba állni érte. Az üzenet végül is mégiscsak egyértelműen megérkezett. Maradásom csak egy másik légkörben lehetséges. Csókollak!
(Fotó: freyorsillu, kép forrása: Instagram)