Mire gondolsz?
Vigasztalhatatlanul esik az eső, de a Mecsek magasabban fekvő tájain már látszanak a hófödte szántóföldek, mindenhol fehéret lát a szemem. Nagy a köd, de fel-feltűnnek fák, bokrok a messziségben. Régen a táborban megtanultam, hogyan kell élethűen megfesteni ezeket az ágakat, ezt a sűrű, vékony fa-bokor tömkeleget. Nehéz elérni ezt a hatást, sertéssörte legyező ecsetet kell használni, és nem szabad terpentinbe vagy lenolajba mártani. Száraznak kell lennie, és csak minimális színt kell az ecsetre vinni, majd finoman hozzá kell érinteni a farostlemezhez vagy vászonhoz.
Akkoriban még festőművész akartam lenni. Ha egy festményem pontatlan volt, a tanárom kijavította. Szinte mindig belenyúlt a képeimbe, és azt mondta, én csináltam. Egy idő után elhittem, pedig nem az én érdemem volt. Bárcsak az lett volna.
A tájképekért a mai napig rajongok, a pasztell, szinte már koszos színekért. Eszembe jut Rousseau és az eszményített viszonya a természethez. Ahogy beérek a városba, észreveszem, hogy az út mellett tyúkhúr nő. Annyira vágyom rá, hogy kitépjem, puhább, mint a fű vagy bármelyik fajta gaz. A tyúkok imádták. Gyerekkoromban gyakran kiengedtük őket a rétre, csak nem lehetett magukra hagyni őket. Az erdő közeli helyeken sok ragadozó madár él. Májusban a mama és én megráztuk a gyümölcsfák ágait, hogy leessenek a cserebogarak, és a tyúkok mindig odaszaladtak felcsipegetni. Ha nem volt cserebogár szezon, szöcskét ettek a réten. Egyszer egy cserebogár a nyakamra esett. Megborzongok, amikor ez eszembe jut.
Megérkeztem hozzá.
Lehunyom a szemem. A Platon Karataev Partért kiáltó című számát hallgatom.
„Kérlek, magamra hagyjatok, nem eső ez, csak a tenger dadog.” Évekkel ezelőtt hallgattam meg utoljára, még mindig gyönyörű.
Tegnap Yann Tiersen albuma szólt mosogatás közben. Ő hátulról átölelt, és felkért táncolni. Elsírtam magam, sohasem voltam ennyire boldog.
Néha elmondom neki: Jó, hogy vagy.
Amerikában volt egy csillagleső pad, ahová esténként le lehetett ülni. Felnéztem a csillagokra, és arra gondoltam: Várlak.
Nem bírtam már egyedül.
Vannak olyan érzések, amiket lepkehálóval sem lehet elkapni.
Zsigerileg vágyakozni hosszú évekig, és megkapni.
Mihez hasonlítható ez az érzés?
Mióta ő van, megszelídültem.
Hajnali kettőkor felébredtem, és megkívántam egy narancsot. Előző nap hozott nekem több kilót, amit nem vettek meg, mert van rajtuk ütésnyom. A lakást belengte a narancsillat, kezemen csordult a leve. Visszafeküdtem.
Reggel egy almát nézegetek a konyhaasztalnál. Apró fehér pöttyök vannak rajta. Mi lehet ennek a neve? Biztos van erre egy szakkifejezés, hisz minden piros almán vannak pöttyök. Utána kellene olvasnom. Vagy nem. Legyen inkább alma-égbolt, hisz olyan, mint a csillagos ég, csak piros háttérrel.
Nézem őt, ahogy tanul. Programozó matematikus. Kalkulus, diszkrét matek. Mérgelődik.
Utazni akar, és én is.
Emlékszem, hogy 12 éves koromban rajongói leveleket írtam híres utazóknak. Ők voltak az én női példaképeim. Írtam nekik, hogy vigyenek magukkal.
Homlokon puszilom. Szünetet tart, szeretkezünk.
Szeretem a bőre illatát, a szemöldöke ívét, a kedves érintését.
Bennem van, és a fülembe suttogja: Szeretlek!
Én is szeretlek téged!
Az ilyen pillanatok miatt jó embernek lenni.
Elalszunk és álmodunk.
Mire gondolsz?
Rád.
(Fotó: Vitaly Gariev, kép forrása: Pexels)