Emlékszel? Napokig csatáztunk vágyainkkal.
A semmi és a valami határán szédültünk. Szomjas érintéssel, öleléssel, furcsa remegéssel. Jól akartunk lakni egymásból, és jól is laktunk, közben önző szerelemmel hatalmas darabokat téptünk ki a másik lelkéből, hogy ne létezhessen nélkülünk.
Aztán valami megváltozott. A szerelem lassan kisomfordált életünkből, és magunkra hagyott bennünket. Nem értettünk semmit. Hogy megtudjuk, mi történt, beszélnünk kellett.
Te kezdted.
A vallomásod óta hánykolódom. Kavarog bennem a vágy utáni sóvárgás és az önzés miatti szégyen. Hol vadul, hol bűnbánón, hol büszkén, hol megalázottan. Próbáltam testem heves vergődését csitítani, de rég megszökött fegyelmezett énem uralma alól. Csak rád hallgat! Csak téged kíván! Elpártolt a hűtlen!
A vallomásod óta negyven fokos lázban fekszem. Nem használt gyógyszer, s hiába csavartak vizes lepedőbe. Azóta háromszor is álmodtam kettőnkről.
Első álmom
Angyal intett meg az éjjel.
Ágyam szélére ült, és azt mondta, eddig felelőtlenül szerettelek. Mosolyogva mondta: „Úgy szereted, mint a könnyű, gyümölcsös bort, melytől jókedved lesz, melytől mindenkinek köszönsz az utcán, melytől a rímek nevetve köréd gyűlnek és kezed nyomán versként futnak a papírra.”
Az angyal nem lát belém? Miért mond ilyeneket?
Vallomásod terhe kísértett. Mázsás súlyt éreztem magamon, tüdőm ki akart szakadni, elhagyott az erőm, nem találtam jól bevált, okos szavaim. Ha elő is kúsztak, semmi hasznukat nem vettem, elfeküdtek, olyanok voltak, mint a hajléktalanok szánalomtakaróik alatt. Pedig semmi rendkívüli nem történt, csak fentről megérintett valami, s e könnyű varázsból megértettem: lehet olyan a világ, hogy te nem leszel nekem. Elakadt lélegzettel, fájdalomtól aléltan csüngtem egy fán, mely felfogta elmém tehetetlen zuhanását.
Ez a fájdalom van bennem azóta is.
Elhelyezkedett. Odatették.
Az angyal tette oda emlékeztetőül, hogy mostantól felelősségteljesen szeresselek. Azt mondta: „Szeresd úgy, mint az óbort: érezd a zamatát, nézz le mélységeibe, szeresd sötét fényeit, és tűnődj el templomablakként lecsurgó emlékein.”
Második álmom
Képzeld! Alma voltam, aztán mégsem. Te te voltál. A konyhában cívódtunk.
Bosszantott, hogy semmihez sem nyúlsz szívesen a házamban. Nekem viszont önző módon fontos volt, hogy megérintsd a poharaim, vedd észre jázmin teás dobozom, és mosolyogj a meggyfa tavaszt váró ágain tollászkodó madaraimra. Gondoltam, ha észreveszed őket, szereted, ami körülvesz engem. Ha szereted őket, engem is szeretsz. S ha szeretsz, vágysz az érintésemre.
De te küzdeni akartál. Azt mondtad, nem engedhetsz közel magadhoz, mert vágyódásom miatt könnyű préda lennék számodra. Inkább fellázadtál. Azt akartad, önmagadért szeresselek. Tisztán, vágytalanul.
„Ahogy gondolod!” – mondtam sápadtan, önző módon. – „Menj el, és csak akkor gyere vissza, ha beláttad tévedésed! De lásd, mire juthatsz! Mondjuk, alma lennék a szekrény tetején. Ha visszajössz és nagyon akarsz, megkeresel, odatolsz egy széket, és ráállsz, hogy elérj. Kell, hogy nagyon akarj, különben hátrébb gurulok, egészen a falig, hogy el ne érj! Ha meg csak szeretnél, a szekrény tetején nem leszek utadban. Ugye, ezt jól kitaláltam?”
Cívódtunk még sokáig, lázas tekintettel, furcsán hangosan, de mindezek mögött csend volt és nyugalom.
Harmadik álmom
Megérkezem hozzád, könyvet nyújtok át. Rápillantasz. Mosolyogsz. Nyújtod a párját. Ugyanattól az írótól. Éppen ma akartad nekem ajándékozni. Újabb jel? Tűnődöm. Még mindig elszórt jelekben kell gondolkodnunk, vagy hihetünk az egészben? Vagy annyira egyértelmű minden, hogy az összes részlet csak jelentéktelen nyugalom?
Templomnál állunk, holdvilágban. Zörren a bokor. Valami megugrik. Menyét, róka, vagy… Megijedsz. Pakolni kezdünk. És egy kicsit meg is bántódunk. Elvártuk volna, hogy legyen minden befogadó, mikor megérkezünk.
Egy parkban vagyunk. Sétálunk. Könnyű, meleg takarót terítek a válladra. Bagoly ül az ágon, és hallgat. Két ismerős ember. Elfordul, neszezést hall. Macska játszik egy egérrel. Elengedi, megfogja, majd újra elengedi. Egymásra nézünk. Hagyjunk mindent a maga útján folyni, vagy avatkozzunk közbe? És velünk mi lesz? Értünk ki avatkozik közbe? Szabályt kell szegnünk, hogy felfigyeljenek ránk?
Már a házban vagyunk. Fáradt szeretkezési kísérlet, de rájövünk, ez most nem idevaló. Maradunk annál, ami igazán fontos. Fekszünk egymást átölelve. Aznapra legyőztük a vágyat.
(Fotó: John-Mark Smith, kép forrása: Pexels)