(Az elévülési szabályok margójára)
Egyetlen pillanat, egyetlen szívdobbanásnyi idő, ami átírt mindent, ami előtte volt, és megváltoztatott mindent, ami az emlék bevillanása nélkül lehetett volna. Ki volt ő előtte, és ki lettem én utána? Hogy meg lehet-e bocsátani ezt valaha?
Abban a pillanatban a világ megbillent körülöttem. Az emlék úgy hasított belém, mint a jeges, csípős szél, ami a csontomig hatol. Belülről rázta a testemet, mint vihar a zárt ablakokon kívül rekedt fákat. Az előszoba falai távolodni kezdtek, mintha a valóság is iszonyodva hátrálna a felismeréstől… és csak egy hangot hallottam: „Nem… ez nem történhetett meg.”
De megtörtént.
Az elmém hiába akarta tovább rejtegetni az igazságot, a testem emlékezett rá, a bőröm alatt, az idegek legmélyén, és ki akarta lökni magából. A felismeréstől kicsorduló, hűvös verejték a hátamon, mint az éles jég vágta végig a gerincemet. A tüdőm elfelejtett levegőt venni. A gyomrom megfeszült és felfordult. Aztán vulkánként tört ki belőlem a szennyes tudás.
De, megtörtént.
Megtette.
A lelkemben eltemetett, sötét mélységben ott lüktetett az árulás kínzó fájdalma. Ott volt mindig is, csak a tudatom tartotta távol tőlem. Nem akarta, hogy meglássam az igazi arcát annak az embernek, akit akkor még az apámnak hittem. Talán úgy érezte, nem bírnám el. De amikor megláttam a kislányokkal felmenni a lépcsőn, a rejtegetett szörny belém vágta éles karmát, és én csak akkor vettem észre, hogy gyerekkorom összes fájdalma önálló életre kelt. Az évek alatt hatalmasra nőtt. Addig éles ujjaival csak lassan keresgélte szerveim közt a helyét, viszont abban a pillanatban belém mart. Tudtam, hogy meg kell védenem őket…
Több mint harminc év kellett, hogy észrevegyem, ki is ő valójában. Ő nem békés és csendes, amilyennek hittem, hanem ő maga a csend mérhetetlen súlya. Mindent beborító hallgatását a hazugságai töltötték ki. A némasága nem választás, hanem védekezés. Egy vastag réteg a bőre alatt, amitől a szavai túl halkak, túl kimértek. Mintha minden hang mögött ott leselkedne a titok. A titkok, amiket nem lehet kimondani. Ettől bűzlött mindig. A hazugságnak, főképpen az ilyen súllyal bírónak ugyanis szaga van. Szúrós, éles izzadságszaga, ami beszennyezi az érintetlen tisztaságot maga körül. Egészen lassan kúszik be a repedéseken keresztül. Beszivárog, elhelyezkedik, és befészkel a sarokba. Oda, ahol az árnyék nem mozdul, és ahol a tekintetek nem érik el. Nem kér magának figyelmet, de a belőle áradó bűz lassan, észrevétlenül meggörbíti a teret. A gyerekkoromból elrejtett szégyenletes szaga visszakúszott az orromba. Én pedig csak forogtam magam körül, mint a kerengő dervisek, és napokig nem értettem, hogy mi történik velem. A kép, hogy az “apám” szépen zenélő kezének érintése olyan nyomot hagyott kislány testemben, amit nem lehet lemosni, és a szaga nem halványult bennem. Csak a hangot hallottam a fejemben: „Nem… ez nem történhetett meg”.
De megtörtént.
Sokan talán azt gondolják, hogy ez volt az a pillanat, amit soha nem lehet kiheverni.
De nem.
Ez közel sem volt annyira fájdalmas, mint a lassú felismerés, hogy a világ ilyenkor hátrébb lép, az igazságot pedig némaság és mozdulatlanság zárja körbe. De nekem nem volt menekvésem. Ott maradtam a négyéves magammal, aki válaszokat és főképpen igazságot várt. És én tényleg azt hittem, ha igazam van, akkor az igazság majd megvédi önmagát – de a szavak, amiket az emberek kimondtak, csak üres visszhangok voltak. Láttam a szemükben. Ott volt a lesütött tekintetük mögött a gyávaság, a félelem és a megkönnyebbülés, hogy ez nem velük történt. Mondjuk, szerintük velük nem is történhetett volna, hiszen ők pedigrések. Akit meg már az anyja is a kórházban hagyott, azzal sajnos megeshet az ilyen, egyszerűen benne van a pakliban. Éppen ezért a bűntudatuk sosem vált tetté. A cserbenhagyás pedig nem ordított fel, nem vádaskodott, csak állt ott mellettem hangtalanul, mint az árnyék, amely egyre nagyobbra nőtt, és végül eltakart mindent. A világ hallgatása pedig lassan a rideg valóságommá vált.
Azt mondják, elévült.
A jog pedig, kérem, nem az igazság megvédésére hivatott! Csupán annak illúzióját képes kelteni elegáns pecsétekkel…
Az igazság az én esetemben még ma is valahol az út szélén fekszik, míg a jog kopogós cipőben, hasított bőr aktatáskával a kezében sétál el mellette, és gúnyosan vigyorog. Te tényleg elhitted, hogy megbűnhődik majd? Milyen ostoba vagy!
A gyáva pedig mocskos bűnét vastag ujjaiban hordozva, gőgösen mutogat: „Én megmondtam!”.
Megbocsátani? Azt csak a bocsánatot őszintén kérőnek lehet. A sunnyogó, sötét árnyaknak soha! Azokat egyszer csak elnyeli majd a fény…
(Fotó: Bob Price, kép forrása: Pexels)