Elhatároztuk, hogy ma együtt örülünk a balinézekkel, akik félévente köszöntenek egy újévet, akik amúgy csak átmenetileg temetnek el egy halottat, addig, amíg össze nem gyűjtik a pénzt a hamvasztásra, aztán meg évek múlva kiássák és elégetik, hogy tisztességben tudjon nyugodni a test, a lélek pedig soha ne jöjjön vissza szenvedni, jaj, csak azt ne, ezek a fura kis fekete emberek, akik még a temetésekre is hófehérben járnak és irritálóan boldogok ebben a párhuzamos időszámításban, és bárhogy próbálunk, sehogyan sem tudunk kapcsolódni az alternatív valósághoz, amiben élnek, de ki a franc tudja azt eldönteni, hogy melyikünké az igazibb valóság.
Felszállunk a motorra, a férjem vezet, fejből tudja az utat, mert ez egy picike sziget az Egyenlítőtől ezer kilométerre, araszolnunk kell a zsibbasztó ázsiai forgalomban, ott, ahol az utcára sem lépünk ki napvédelem nélkül, ahol esőkabát és kulacs mindig van nálunk, csak megyünk a motorral, homlokunkról a bukósisak alá csorog a verejték, integetünk a szomszédoknak, úgy köszöntjük egymást, hogy a szívünk fölé tesszük a jobb kezünket, közben a járdára ugratunk a motorral nagyot döccenve, menet közben belélegezzük a párás-büdös trópusi levegőt, amiben az édes szójaszósz és a frangipáni virág bódító illata keveredik, itt nincs marhapörkölt tarhonyával meg orgona ága és barackfa virága, hiába is keresnéd az út mentén, és teljesen normális az, hogy a helyi kifőzdés egy koszos bádoglavór mellett ülve az utcán mosogat.
Szembejönnek a helyiek, van úgy, hogy egy komplett család elfér egy robogón, a kicsik elöl kuporognak egy házilag tákolt gyerekülésben vagy az anyjukra kötve, én persze egyből kiakadok, mert látok egy asszonyt, aki motorozás közben szoptat, és még marad ereje a lábával megtámasztani a nagyobbik gyereket, aztán meg jönnek ezrével a munkások, kapát-kaszát-talicskát húznak a motor után, emeletes tyúkketrecet és több száz tojástartót gumipókozva, nincsenek szabályok és semmi sem kötelező, ugyanúgy, ahogy a gyerekeknek a bukósisak, ezért mindegyik kötött sapkában utazik, hogy a szél ne érje a kis fejét, persze, azt azért mégse, a robogóval elesni meg úgysem fognak, hacsak egy hülye turista szembe nem kerül a forgalommal az ellentétes irányú közlekedés miatti zavarában.
Utazunk, a motor ringásától hipnotikus állapotba kerülök, nézem a zöld ezernyi árnyalatát, a dzsungelt és a majmokat az út szélén, égigérő kókuszpálmák hajlonganak a forró szélben, az utak kátyúsak, node hát otthon is, szlalomozunk a meleg betonon fekvő kóbor kutyák között, mindjárt a rizsteraszhoz érünk, és közben elkap a nevetés, mert eszembe jut, hogy nálunk mennyire fáradtak az emberek a munkától, hát azok még nem láttak igazi melót, mert itt évente háromszor vetnek rizst, és az emberek egész nap térdig állnak a vízben a mérges kígyók és a varánuszok között, és ha nincs termés, akkor nincs mit enni, akkor bizony kampó, mert vidéken azt esznek, amit megtermelnek vagy elcserélnek, fejenként két étkezés naponta, nem jut több, meg nincs ám hűtő, eltenni a maradékot, mert áram sincs, de minek is lenne abban a viskóban, ami otthon fészernek is röhejes lenne, mégis jól elfér benne a sok Ketut, Gede és Wayan, mert itt szinte mindenkit így hívnak, korra és nemre való tekintet nélkül, és sokan közülük írni-olvasni sem tudnak, hát innen ugyan hova mennének, már azt is rég elfelejtették, hogy mikor születtek, az anyjuk legfeljebb arra emlékszik, hogy abban az évben milyen volt a termés.
Lassan odaérünk, utunkat bambuszrúdra szerelt, pálmaleveles díszek kísérik, most a legszebb a sziget, az utcán mindenki ünneplőben, az asszonyok fején gyümölccsel megpakolt áldozati kosár, viszik az isteneknek, karcsú derekuk fűzőben, fekete kontyukban hajháló, ami nálunk utoljára a dédinek volt, de ez itt normális, fülük mögé virágot tűznek az ártó gondolatok ellen, és közben terelgetik a gyerekeket, akik a törvény szerint váláskor az apjukkal maradnak a házzal együtt, de most senki sem válik, mert ünnep van, most mindenki boldog, a kölykök is, hát persze, hogy játszanak, szőrös disznófejes jelmezbe bújva róják az utcákat, zenélnek és aprót koldulnak, és már nem felejtem el, hogy tilos megsimogatni a fejüket, mert a hiedelem szerint rontást hoznék rájuk.
Leszállunk a motorról, gyalog követjük a zajosan boldog disznós menetet, ezzel segítünk nekik elűzni a gonoszt, támogatjuk az élőket és megbékélünk a holtakkal, akik a babona szerint ünnep után visszatérnek a szellemvilágba, pont úgy, ahogy ez itt elvárható egy illedelmes szellemtől, ha pedig nem, akkor a balinézek elküldik, határozottan felszólítják a távozásra, közben áldozati virágokkal megrakott kosárral, füstölőkkel, cigarettával és főtt rizzsel engesztelik, nehogy megharagudjon, mert akkor aztán jaj nekik, ez rombolni is tud, ha akar, és nem hiányzik ide egy újabb vulkánkitörés, mondom én, hogy nem szabad ezekkel ujjat húzni.
Véget ér a menet, halkul a csörömpölő zene, egyetlenegy ütem sincs a helyén, de engem valahogy mégis mindig elvarázsol, közben megsimogatom Ganesha, az elefántfejű istenség lábát, mert itt nem egy az isten, hanem száz, és megcsodálom a nyakában lógó, friss büdöskéből font koszorút, ez itt a legszentebb virág, nálunk meg a leghitványabb, és ha csak egy virág is, de van itt végre valami, ami ismerős, amibe belekapaszkodhatom, és őrzöm-őrzöm-őrzöm a hálát a szívemben.
(Fotó: Alexey Demidov, kép forrása: Pexels)