A molyok egy forró, augusztusi vasárnapon kezdték meg a rajzást Petráséknál. Kacéran járták a táncot, sárgás fényű szárnyaikat egymás körül rezegtetve, majd – akár a szerelmesek, kiknek titkát épp csak kifigyelték – szégyenlősen rebbentek szét. Szikrákat szór az ég – sikkantott fel a gyerek, és két pici tenyerét egymáshoz csapdosva kergetni kezdte őket. Kacagása már-már elnyomta a paraván mögül kiszűrődő, fáradt sóhajokat.
A molyok násza csaknem egy hétig tartott, s már épp csitulni látszott, mikor Petrásné kifeszítette a diófaszekrény vaskos ajtaját, hogy férje pitykegombos kamgarn zubbonyát onnan elővegye. Tompacsúcsú, fehér peték sorakoztak a kabát hajtókája alatt és selyemfinomságú szálak szőtték be a vállzsinórt.
Petrásné némi szívfájdalmat érzett, mikor a csipkebetétes menyasszonyi ruhája szétmállott az ujjai között, de érzelmeinek gátat vetve szakadatlanul nyugtalanított. Mert hát bolygatni kell a holmit, tanácsolta a szomszéd, átkiáltva a körfolyosó korlátja felett. De amikor a molyok már a lószőrrel bélelt karosszék kárpitján is átrágták magukat, épphogy ő maga lett nyugtalan. Ekkor fordult meg először a fejében, hogy férje szakállában is megtelepedhetnek.
– Mit van úgy oda, kenje be disznózsírral! – tanácsolta egy suhanc, miközben a közért falának dőlve szenvtelenül cigarettát sodort.
Azt felelte, beletapad a por, közben a gobelinhímzéses pénztárcára, és benne a 65 fillérre gondolt. Este mégiscsak bekopogott a szomszéd ajtaján, és szemét szemérmesen nyelves galosnijára szegezve kért egy diónyi faggyúdarabot. Zsír ugyan ott sem volt, de fél gyűszű kenőolajat kapott. Hiába simogatta fényesre férje rőt szőrszálait, éjjel álmából a szú percegése riasztotta, s ujjbegyével ki is tudta tapogatni a bútorlapba fúrt, aprócska lyukakat.
Petrásné, bár a szentséget korábban hetyke rátartisággal visszautasította – jobb szeretem Istennel magam intézni a dolgaimat, bizonygatta sűrűn a parókia szőlőlugasa alatt –, végső elkeseredésében mégiscsak a plébánosért üzent. A tiszteletes, amikor meglátta a cinkos táncot járó molyokat, melyek közül néhány a csőcsillár vasrózsáin kémkedett, s úgy tetszett, mintha őrszemek módjára, gyanakodva vizslatnák is őt, a küszöbön épp csak átlépve megállt.
– A Jóisten malmai csendesen őrölnek – csúszott ki a száján, fejét méltóságteljesen lehorgasztotta, és a parketta repedésieben tekergőző férgeket figyelve imádkozni kezdett.
Petrásné óvatosan megköszörülte torkát, s már épp prézsmitálni kívánt, hogy a lassú, hangtalan őrlődést kétségbe vonja, de tekintete megakadt a fal mellé fektetett koporsón. Az oldallécbe fúrt lyukakból folyvást pergett a faliszt, pedig esküdni mert volna rá, hogy az imént seperte fel a láda mellől az apró kupacokat. Erősen kell kopogtatni a bútort, ettől a szú tetszhalott állapotba esik… nem tud párosodni, és ha gyorsan ismételjük a bolygatást, végül el is pusztul – vetettek visszhangot fejében a szavak, és mikor ráeszmélt, hogy saját belső hangja szomszédasszonya fontoskodó rikácsolásához hasonlatos, kétségbeesett sírásra fakadt.
A káplán, aki ezidáig egykedvűen támasztotta az ajtófélfát, tapintatosan merte csak felvetni, hogy ha az ima mégsem használ, talán megpróbálhatnák a széndiszulfidot. A pap perzselő pillantása alatt pogánybőrré égett a frissen fakadó kápláni öntudat, de a molyok nem rettentek meg, egy pimasz pille pontosan a tisztelendő orrnyergének közepére szállt. A plébános látni vélte a vörhenyes fejet, rajta a gunyoros, hencegve biccentő csápokat, s mintha csak isteni sugallatra történne, egyetlen határozott mozdulattal a szúrágta koporsóra mutatott.
– Tapasszák ki újságpapirossal. Nem bírja a nyomdafestéket.
A sajtóval bélelt koporsót, Petrásné életének szétfoszlott darabjaival a parókia kertjében földelték el, átmeneti időre. S mikor az üresen kongó szobába lépve az asszony tekintete a paravánra tévedt, jutott csak eszébe, hogy férje holttestét most nincs miben eltemetnie.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a Kalligram folyóirat.
(Fotó: Miguel Mdr, kép forrása: Pexels)