Drága Emily, nagyon vártam már, hogy végre írhassak neked. Tudod, húgocskám, Newcastle- ben nagyon szigorú szabályok vannak, itt nem olyan lazák az őrök, mint öt évvel ezelőtt, a durhami börtönben. Kérlek, ne aggódj értem, igazából nem olyan szörnyű elítéltnek lenni, mint amilyennek elsőre gondolnád. Szigorú napirendem van, főznek és mosnak rám, sőt, még arra is ügyelnek, hogy rendszeresen szedjem a pszichiátrián kapott gyógyszereimet. Jó lenne, ha kapnék egy kis hazait is – ha tudod, hogy mire gondolok –, itt bent ugyanis nagyon magasak az árak, és már semmim sincs, amit elcserélhetnék egy pár óra gondtalan lebegésért.
Minden nap eszembe jut a sunderlandi életünk a reménytelen nappalokkal és a gyötrelmes éjszakákkal, a kosz, a nélkülözés, na meg anya, és persze a szomszédok, Vaseyék is. Ha azon a tavaszon a toronydaru egy pár méterrel odébb borul fel, és apa nem hal meg olyan korán, akkor talán másképp alakult volna az életünk. Nem hibáztatom anyánkat, aki éjjelente teherszállító hajókat rakodott, hogy enni adhasson nekünk, és mit sem sejtve rábízott bennünket a szomszédokra. Emlékszem, hogy anya minden pennyt félretett, csak hogy elköltözhessünk abból a patkányoktól hemzsegő pincelakásból, és amíg ő a kikötőben dolgozott, addig a Vasey házaspár észrevétlenül elrabolta a gyerekkorunkat. Soha nem tudom elfelejteni Sydneyt, azt a gusztustalan, perverz vénembert, és a szelídnek tűnő, istenfélő Christine-t, aki éjjelente hangosan imádkozott, miközben segített lefogni és az ágyhoz szorítani bennünket.
Nem lesz egyszerű kivárni a hat évet, de hidd el, Emily, bármennyit képes lennék börtönben tölteni azért, hogy láthattam Christine Vaseyt szenvedni. Soha nem terveztem ennyire véres bosszút, de őszintén bevallom neked, hogy a vén boszorkány halála nyomorult életem jutalomjátéka volt. Emlékszem rá, ahogy fellöktem, a feje érett dinnyeként loccsant szét a betonon. Borzongatóan szép látvány volt, egészen addig gyönyörködtem a haláltusájában, míg a kiérkező rendőrök meg nem bilincseltek.
Az egész egy piti kis tolvajlásnak indult, nyomomban a biztonságiakkal rohantam az áruházon keresztül, kezemben lóbáltam a lopott zoknikat, amikor megláttam a békésen vásárolgató Vaseyéket. Úgy éreztem, mintha áramütés ért volna, zubogott a fejemben a vér, és valaki belül azt kiáltotta, hogy “Joe, ez az a pillanat, amire vártál! Nem lehetsz gyáva, tenned kell valamit, hidd el, hogy Emily is ezt akarná!” Akkor nem tudtam uralkodni magamon, csak rombolni akartam, pusztítani, remélve, hogy az majd csillapítja minden kínomat. Teljes erőből rohantam Christine-nek, és közben a férjét néztem, ahogy kétségbeesetten próbálja elkapni a földre zuhanó testet. Engedtem neki, hogy felismerjen engem, és hogy átfolyassa magán a rólam őrzött emlékeit. Mindennél mámorítóbb érzés volt látni Sydney szemében a kétségbeesést, ahogy másodpercek alatt változott kevély öregúrból kétségbeesett aggastyánná.
Amint kijutok innen, mielőbb találkozni szeretnék veled, mert te vagy az egyetlen ember ezen a világon, akit igazán szeretek, és mert egész életemben a közeledben akartam lenni. Látogatót nem fogadhatok – persze, drágám, tudom, hogy te egyébként sem tudnál jönni –, nemrég ugyanis magánzárkába kerültem, mert megkéseltem egy őrt, aki a fényképedet látva gusztustalan célzásokat tett arra, hogy mit művelne, ha egyszer összefutna veled egy sötét zsákutcában. Emily, nem bírnám elviselni, ha téged megint bántanának, én abba már biztosan beleőrülnék.
Édes Emilym, éjjelente rémálmok gyötörnek, hallom, ahogy kétségbeesetten segítségért kiáltozol, de mindhiába, mert rajtam kívül senki sem hallja a hangodat. Minden éjjel felriadok, hangosan ordítva könyörögöm, hogy Isten bocsásson meg nekem végre azért, mert egy tehetetlen gyerek voltam, csak elszenvedtem az életemet, és nem tudtam segíteni sem magamon, sem rajtad. Cserbenhagytalak, drágám, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, és nem kaphatok felmentést azért, mert velem is pontosan ugyanaz a gyalázat történt, mint veled. Emlékszem a meggyötört, törékeny kis testedre, a férfi savanyú szagára, az egyre gyorsuló hörgésre, és még bennem van a mozdulat, ahogy a kezemmel szorosan befogom a fülemet, hogy ne halljam a szívet tépő zokogást.
Drága Emily, sokáig azt hittem, hogy minket soha semmi nem fog elválasztani egymástól, de te úgy döntöttél, hogy elmenekülsz, és itthagysz engem, hogy egyedül küzdjek meg a démonokkal. Örökké emlékezni fogok arra a napra, amikor rád találtak és kiemeltek a Wear folyóból, olyan voltál, mintha csak békésen aludnál. Aludj csak, drága Emilym! Hamarosan követlek, meglásd, mi ketten megint együtt leszünk, úgy, mint régen, melléd fekszem, és angol rózsákból szőtt paplannal fogom betakarni törékeny testedet. Szerető bátyád, Joseph
(Fotó: Kindel Media, kép forrása: Pexels)