Az ablakon besütött a tavaszi nap. Délután négy múlt, még három óra volt hátra a kezdésig. A nappalit kiürítették, a székek feltornyozva várakoztak a fürdőszobában. A Neon Kereszt társulat tagjai a konyhában ácsorogtak, többen teát, kávét szürcsölgettek. Eszti és Tamás – akinek a nő csak a mellkasáig ért – még a gimiből ismerték egymást, most épp együtt éltek, de náluk soha nem lehetett tudni. Pisti, a rendező, együtt lógott Tamással az egyetemen, és az ő fejéből pattant ki az alternatív, spirituális társulat ötlete. Pisti nagyon hitt az ilyesmiben, szeretett magára zen buddhista keresztényként hivatkozni. Minden egyes darab önálló projektként működött, amire a külsősökkel szerződtek, és ha megélt 20 előadást, akkor nagyon boldogok voltak.
– Figyelem, két perc múlva folytatjuk – szólt be a konyhába Pisti, szórakozottan babrálva a szemüvegét. Haja zsírosan csillogott, és egy MLK-s kopott póló feszült a hasán.
– Mivel megyünk tovább? – kérdezte Eszti a nyitott ablaknál állva, és gyorsan elnyomta a cigit.
– Nézzük meg azt, amikor átmentek vendégségbe, és elmesélitek, hogyan ismerkedtetek meg. Úgy érzem, hogy az a jelenet még nem elég erős.
– Persze, hiszen baromság. Értem én, hogy ez az író elképzelése, de akkor is… – mondta András, és letette a kávéscsészét a konyhapultra. Kese haja összevissza állt, bárhogyan is próbálta fésülni. Ez volt az első projektje a Neon Kereszttel.
– Pont ez a baj – csattant fel Pisti. – Ha te sem hiszed el, akkor nem tudsz hiteles lenni a szerepben! Pedig úgy tudom, az író egy megtörtént eset alapján írta. Azt kérem, hogy az egészet valóságnak fogjátok fel. Ez egy realista darab.
– Oké, oké, megpróbálom – felelte András védekezően, és beletörődött abba, hogy ez a rendező sem nyitott az ötleteire.
Bementek a nappaliba. A szoba közepén egy asztal állt, körülötte négy szék, ez volt a színpad. Eszti és András, akik az egyik párt játszották, leült az asztal egyik oldalára, Sári és Tamás velük szemben foglalt helyet. Az egyszerűség kedvéért a darabban mindenki a saját nevén szerepelt. Sári egy amerikanisztika szakon végzett bölcsészt játszott, aki már három éve együtt élt Tamással, az informatikus barátjával. Nem házasodtak össze, de már volt egy közös gyermekük. Sárit titokban nagyon bántotta, hogy Tamás nem kérte meg a kezét, de nem merte neki elmondani. Nem mintha a templomi esküvőnek lett volna számára bármi metafizikai jelentősége, csak hát az olyan szép!
Az asztalon aprósütemények, sós mogyoró, teás- és kávéscsészék hevertek elszórtan, mint egy sakktábla figurái.
– Jó, akkor onnan megyünk, hogy túl vagytok a small talk-on, és belecsaptok a lecsóba. De azért még olyan óvatos, ismerkedős beszélgetés. András, koncentrálj arra, hogy te egy hívő keresztény vagy, és szívesen beszélsz a hitedről, de nem akarsz túl tolakodó lenni, oké? De azért legyen ott a tűz! Érted? – kérdezte Pisti, majd Eszti felé fordult: – Te meg csak hozd a formád!
– Na, és ti? Ti hogyan jöttetek össze? – kérdezte Sári mosolyogva.
– Hát, ez egy különleges történet, de kicsit félek elmesélni, mert nehezen hihető – szabadkozott Eszti. – Előfordult már, hogy furcsán néztek ránk, miután elmeséltük. Most is nagyon izgulok, hogy mit fogtok gondolni.
– De, de, szerintem meséld el! – biztatta András. – Képzeljétek – fordult Sáriékhoz –, Isten jelentette ki neki, hogy Kovács András!
– Jó, állj! Nem fogok soronként belepofázni, csak itt. Tamás, Sári, tudjátok, olyan elnéző, egyben megértő mosolyt kérek! Nagyon udvariasak, toleránsak vagytok, everything goes, oké, de azért ez egy kicsit erős, egy kicsi lenézés is legyen benne! Jó? Mehet!
– Isten? – nézett rá Tamás némileg hitetlenkedve, közben öntudatlanul vakargatta az állát.
– Igen, tudjátok, mi hívők vagyunk. Nekünk a házasság egy szentség – folytatta Eszti.
– Hát, akkor mi a pokolra jutunk, mert bűnben élünk – kacsintott Tamás Sárira.
– Jaj, nem, mi nem vagyunk olyanok – mentegetőzött gyorsan Eszti –, nem ítélkezünk mások felett.
– Jó, jó, én is csak vicceltem. Tényleg folytasd, nagyon kíváncsiak vagyunk! – mondta Tamás, tettetett kíváncsisággal. – Nem találkoztam még élő emberrel, akinek Isten csak úgy kijelentett volna valamit. Bocsánat, de ti közgazdászok vagytok, nem?
– Pisti, itt nem kéne megszólalnom? – kérdezte András széttárt karokkal. – Ez itt hülyének néz minket!
– Nem, Andriskám, nem írjuk át a darabot, csak eljátsszuk! Oké? Folytasd! – válaszolta Pisti, és Klárára nézett.
Eszti mintha nem is hallotta volna Tamás kérdését, átszellemült arccal folytatta:
– A gyülekezetben az összes barátnőmnek volt már pasija. Eléggé magányosnak éreztem magam, és megvallom őszintén, kicsit kétségbe voltam esve, hogy honnan lesz nekem férjem. A Biblia azt tanítja, hogy felemás igába ne hajtsuk a fejünket. Értitek? – nézett Tamásra és Sárira. – Hogy csak hívő pasihoz mehetek feleségül.
A némileg tompa, már-már lesajnáló tekintetekből biztatást olvasott ki.
– Egy barátnőm volt, aki hasonló cipőben járt, mint én, csak neki az volt a baja, hogy állandóan szerelmes volt, és szerette volna tudni, hogy az Isten kit is szán neki valójában. Ugye, mondtam, hogy nekünk a házasság egy szentség, ezért nem lehet csak úgy hátha bejön alapon választani. Szóval szóltunk egy idősebb testvérünknek, és elmentünk hárman imádkozni. És amikor imádkoztunk… egyébként ebbe még ma is beleborzongok, annyira hihetetlen – mondta Eszti teljesen átszellemülve, csillogó tekintettel –, ő egy képet látott, én meg egy hangot hallottam. A hang azt mondta, hogy Kovács András. Azóta sem hallottam Istent megszólalni. Ez ugye valamikor novemberben lehetett? – nézett Andrásra, és látszott rajta, hogy megerősítést vár.
– Igen, én akkor még nagyon új voltam a gyüliben, szeptemberben kezdtem járni. Tudjátok – fordult András Sáriék felé –, én nem hívő családban nőttem fel, egyetemistaként tértem meg, és nem nagyon ismertem senkit azon a srácon kívül, aki segített ebben. De mondd el a képet is! – nógatta Esztit.
– Ja, igen… de nem untatunk ezzel titeket? – nézett kérdőn Tamásra és Sárira.
– Nem, nem, nagyon érdekes, megmondom őszintén, ilyen történetet még tényleg nem hallottam – mondta Tamás széles mosollyal az arcán.
– Én sem – csatlakozott Sári, és az asztal alatt bokán rúgta Tamást.
– Szóval, a képen az volt, hogy a Juci, a barátnőm meg én futunk egy búzamezőben a lemenő, már vörösbe hajló nap felé. Kicsit giccses, nem? És mindketten magunk után húztunk egy-egy pasit.
– És tudjátok, mi a döbbenet? – szólt közbe András izgatottan, és véletlenül majdnem felborította az egyik kávéscsészét. – A Jucinak ugyanazon a héten lett barátja, mint amikor mi összejöttünk. És ez még nem minden, mert a srác, akivel összejött, az az, akin keresztül megtértem, és akivel egy helyen laktunk. Nekik a falu szélén volt a házuk, közel a szántóföldekhez.
– Jó, Andriskám, ez az, ez a tűz kell! Ilyenkor dőlj egy kicsit hátra, mint amikor egy pókerjátszmában lapot terítetek, és nálad van a négy király! – mondta Pisti.
– Oké – nyugtázta András, és elégedetten hátradőlt.
– Akkor most ti a szántóföldön jöttetek össze? – kérdezte némileg értetlenkedve Sári.
– Pisti, ez itt tök hülyeség! – tette hozzá, és ingerülten felállt az asztaltól. – Egy bölcsész csaj nem kérdez ilyen marhaságot! Épp próbálom komolyan venni az egészet, hogy ennek a csajnak Isten így direktbe leszól, és elmondja, ki lesz a férje, ami egyébként azért nem annyira könnyű, de mondjuk oké, legyen így, de akkor meg nem kérdez ilyet!
– Pont azért kérdezi, mert elvesztette a fonalat – magyarázta Pisti. – Nem tudja, hogy akkor most mit kell komolyan venni, mit kell szó szerint érteni. Ez a csaj a darabban nem olvasta a Bibliát, nem találkozott próféciákkal, nem ismeri a látomásokat. Neki ez tök új, és egyszerűen bizonytalan. Érted? Most akkor ülj vissza szépen, és folytassuk!
– Most de kurvára elszívnék egy cigit – morogta a foga között Sári, de azért fogta a széket, és leült a helyére.
– Jaj, dehogyis! – mondta Eszti, és látszott rajta, hogy zavarban van. – A kép csak azt üzente számunkra, hogy ne féljünk, Isten gondoskodik rólunk és ad hozzánk illő társat, és hogy ezt együtt fogjuk megélni! És így is lett! – nézett mosolyogva Andrásra.
– Szerelmesebben, Eszti drága! – hadonászott Pisti a szövegkönyvvel a kezében. – Ezt az Andrást itt a Jóisten adta neked! Hát akkor örülj neki!
– Jó, bazd meg! Hogyan lássam egy pasiban, hogy Isten ajándéka? Ez itt nekem túl nyálas.
– Értsd meg! Számodra az Isten létezik! Tudod, mindenható! És Ő onnan fentről figyel rád, fogod? – magyarázta Pisti. – Ez csoda. Érted? Különleges vagy, megajándékozott! Jó? Próbáld így felfogni. Itt valami földöntúli dolog van jelen.
– Képzeljétek el – mondta András teljesen belelkesülve –, hogy azon a héten, amikor mi összejöttünk, a Sanyi, már mondtam, az a srác, aki elhozott a gyülibe, szerelmes lett a Juciba, de nem szólt senkinek, hanem kért az Istentől egy jelet, hogy biztos a Juci lesz-e a felesége. És az egyik nap, amikor hazament, meglátta, hogy a kertjükben kivirágzott egy vörös rózsa! Januárban! Aztán később kölcsönösen egymás tanúi voltunk az esküvőkön. Beteljesedett a prófécia – diadalmasan dőlt hátra, mint aki megcáfolhatatlanul bizonyította Isten létezését.
– Várjál, azt mondtátok, hogy ez az imádkozás vagy mi, ez novemberben volt, nem? – kérdezte Tamás. – És hogy januárban jöttetek össze. Közben mi volt?
– Hát, Istennek seggbe kellett engem rúgnia – nevetett András. – Persze, ilyen nincs a Bibliában. Esztinek azért elég nehéz volt. Nem ismertük egymást, de ő pár napon belül szerelmes lett belém.
– Ja, annyira, hogy majd bele is betegedtem – vette át a szót Eszti. – Karácsonyig lefogytam vagy öt kilót. Aztán nem bírtam már, és szóltam Istennek, hogy csináljon valamit, mert kivagyok teljesen.
– Figyelj, most ti itt azt akarjátok beadni nekünk, hogy csak úgy szóltok az Istennek, ő meg úgy személyesen szól hozzátok? – kérdezte Tamás, és ingerültség, zavar és hitetlenség bujkált a hangjában.
– Jó, snitt! Eddig jó! Ha így, ilyen átéléssel megy este, akkor jó lesz! Köszönöm! – mondta Pisti. – Kérem, kezdés előtt fél órával mindenki legyen itt! – mondta, és elviharzott a dolgozószoba felé.
Eszti felvette a könnyű tavaszi kabátját, és Sárival leszaladtak a sarki delicatesbe, hogy még az előadás előtt bekapjanak valamit. A kaszinótojás már elfogyott, a tonhalas salátában túl sok volt a lilahagyma, így maradt a kecskesajtos rukkolasalátánál gránátalmával. Sári is salátát rendelt. A sarokban fiatalok csókolóztak, két pohár cappuccino mellett.
– És mit csinálsz, ha vége a projektnek? – kérdezte Sáritól. – Szerintem még max. két hónapig játsszuk, aztán jön valami új.
– Hát, nem tudom. Az is lehet, hogy elmegyek vidékre. Kaposvárra vagy Pécsre.
– Nem úgy volt, hogy…?
– De igen – vágott közbe Sári. – Csakhogy szakítottunk. Pontosabban én szakítottam. Lassan 35 leszek, gyereket akarok, és hozzá egy férjet. Vele semmi baj nem volt, csak épp már két éve nem tudja eldönteni, hogy most akkor akar-e elköteleződni, vagy sem, meg hogy nem biztos, hogy az apaság menne neki, meg ilyenek. Meguntam várni.
– Aha, hát nem is tudom. – Eszti kicsit elrévedt a saláta fölött. Eszébe jutott pár barátnője meg a saját esete három évvel korábbról, amikor éppen nem Tamással volt együtt.
A hosszúra nyúlt csendet csak a villák csörgése törte meg, ahogy hozzáértek a porcelántányérokhoz.
– Te hiszel abban, hogy… – kérdezte bátortalanul Sári.
– Miben? Abban, hogy létezik a nagy Ő? – vágott közbe ingerülten Eszti. – Bocsi, ez nem neked szól, csak – nagyot sóhajtott – Tamással az utóbbi időben olyan – itt megállt, elnézett jobbra, pont a fiatal pár felé, de mintha a lábukat, a cipőjüket stírölné, vagy mintha a földön elszórt morzsaszemekből, mint egy javasasszony a kávézaccból próbálná kiolvasni a jövőt – nem is tudom, ez a se veled, se nélküled, ez nem tart semerre.
– Értem – Sári kis szünetet tartott. – Azért jó lenne néha felülről… vagy nem is tudom, egy kis segítséget kapni, nem?
Eszter ránézett, de nem szólt semmit. Csendben befejezték az evést, fizettek, majd kisétáltak a delicates ajtaján.