1.
Tizenöt, tizenhat, tizenhét, tizennyolc. Kurvára elegem van már a kibaszott borsókonzervekből. Paff, paff, életem legunalmasabb melója. Amúgy sosem találtam még egyetlen romlottat sem közöttük. Csak ütöm és ütöm őket kifulladásig. A hangjuk tompa, mint én mostanság. Holnap férjhez megyek. Vajon ha gumikalapáccsal ütögetnének, nekem milyen hangom lenne?
Szombat reggel Klára egy kék szalaggal átkötött harisnyakötőt nyújtott felém.
– Tessék, ezt megőriztem a saját menyegzőmről! Hozzon neked is szerencsét! – sötétbarna szemében könny csillogott. Leendő anyósom áldott jó lélek, de ez legyen az ő baja.
– Köszönöm, igazán kedves tőled! – feleltem, és mosolyt erőltettem az arcomra.
Szerencsémre magamra hagyott. Amint becsukta maga mögött az ajtót, fogtam és egyenesen a kukába hajítottam a szalagot. Kéjes érzés volt!
– Kijelenti-e Ön, Varga Szilvia, hogy az itt jelenlévő Barkai Szabolccsal házasságot köt, házasságot köt, házasságot köt?
Azon gondolkodom, milyen kár, hogy nincs nálam a gumikalapács. Egy párszor fejbebasznám vele ezt a Jokerképű nőt. De a kérdés továbbra is visszhangzik a fejemben. A tekintetek rám szegeződnek, és a násznép gyilkos vigyorral bámulja minden reakciómat. Ezeknek aztán semmi sem szent! Ingyen kajáért és piáért bármire képesek! Előadják itt az érzékeny rokont, a támogató barátot, csak hogy más fizesse a szórakozásukat!
– Igen! – motyogom. – Micsoda komédia! Nem látjátok?! – üvöltöm hangtalanul.
– Kijelenti-e Ön, Barkai Szabolcs, hogy az itt jelenlévő Varga Szilviával házasságot köt? – folytatja a Jokerképű, botoxos révületben.
– Igen – válaszol Szabolcs határozottan, és szeme mélyen az enyémbe fúródik. Állom a tekintetét, és jobb kezemmel végigsimítom a redőt a ruhám elején.
2.
A boldogság, amit mások vártak tőlem, egyetlen napig sem tartott. Nem is akartam, hogy bármeddig is tartson. Az évek során megtanultam, hogy a boldogság csak egy megveszekedett illúzió, amit egy életen át kergetünk, aztán sosem érünk utol. Minél közelebb érezzük magunkhoz, annál gyorsabban válik köddé. Akárhányszor éreztem úgy, hogy na most megvan, mindig kicsúszott a kezeim közül. A pasik vitték el az álmomat, és annak lehetőségét, hogy esélyem legyen egy kis megelégedettségre. Eszköz voltam arra, hogy élvezetet találjanak bennem, de soha semmit sem kaptam cserébe. Gyereket akartam, mert teljesen világos volt számomra, hogy boldogságot férfitől másképp nem kaphatok. És most itt ülök egy parkoló autóban, 8 hónapos terhesen. A férfi, aki a volán mögött ül, a férjem, de fogalmam sincs, mit akar tőlem? Mit? Mit? Hát baszd meg, boldogságot!
– Szilvi, most miért csinálod ezt velem? Tudod, hogy szeretlek téged és a születendő gyermekünket! Kérlek, ne zárj ki az életetekből! – megragadja mindkét karomat, magához húz, és hangos zokogásba kezd. Ez egy idióta, nem férfi!
– Engedj el! Te szánalmas kis senki! – ordítom, és lefejtem magamról a karmait. – Hogy lehetsz ilyen erőszakos!? Te agresszív állat! – döbbent tekintete csak olaj a tűzre. – Csak nem képzeled, hogy a gyermekem közelébe engedek egy ilyen elmeháborodott alakot, mint te! Aki engem bánt, az bántani fogja a gyermekemet is! – nem tudom folytatni, mert a baba lába beakad a bordáim közé. Éles fájdalom fut végig a testemen. Hátra kell döntenem az ülést, hogy egyáltalán levegőhöz jussak. Az arcom is verejtékezik, és próbálok minél kedvezőbb pózt találni magamnak, hogy a gyerek sarka ne nyomja túlságosan a bordámat.
– Rosszul vagy? Gyere, menjünk fel hozzánk! – ajánlgatja Szabolcs. – Vagy mentőt hívjak? –arcán rémülettel kevert kétségbeesés, amitől még jobban befeszül a hasam. Undorodom tőle. Három hét választ el a szüléstől, és a legkevésbe sem vágyom arra, hogy egy szakadt Volkswagen Passatban hozzam világra a gyermekemet.
– Hívj mentőt, te barom! Meg szólj a szüleimnek, hogy jöjjenek utánunk a kórházba! Aput hívd, ne anyut!
Szürke köd borul a világra, amibe csak zajok szűrődnek. Sziréna hangja, majd kiabálás, amiből semmit sem fogok fel. A szülőszobán térek magamhoz, oxigénmaszk van a számon. Hallom valahonnan távolról, hogy valaki azt mondja, mindjárt jobb lesz, csak lélegezzek mélyet. Istenem, ugye a babával minden rendben?
Három csodás nap után hazamehetünk. Matteo csodálatos bébi. Bearanyozza a mindennapjaimat. Alig sírdogál, szépen fejlődik, a karomban mindig megnyugszik. Ha kinyitja pici, mandulavágású szemét, drága jó nagyapám tekintetét idézi fel bennem. A büszke örmény gyökerek! Bárcsak megérhette volna ezt! A telefonom csippanására összerázkódom, és biztosra veszem a zaklató személyét. Szabolcs képtelen megérteni, hogy ennyi volt. Matteo az enyém! Nincs az a magyar bíróság, aki ne az anyának ítélne egy csecsemőt. Erőt veszek magamon, és megnézem, mivel traktál megint.
Szilvi, nem hiszem el, hogy ennyire kegyetlen vagy velem! Megérdemled, te sunyi alak. A születése óta a közelébe sem engedtél a kisfiamnak! Nem tilthatod meg nekem önkényesen a láthatást! Gyámhatósághoz fordulok, ha továbbra is elutasítasz! Nekem is vannak jogaim! Hahaha… Jogaid? Neked? Kérlek, beszéljük meg! Még mit nem! És gyorsan bepötyögtem a választ. NEM.
3.
Matteoval játszom a játékszőnyegen, amikor csengetnek. Pár perc múlva, félénk kopogás után anyám feje tűnik fel a gyerekszoba ajtajában.
– Szilvike, téged keresnek. Egy úr a gyámhatóságtól, vagy honnan. Muszáj volt beengedni. Ne haragudj, kincsem! – Irtózom ettől a bocsánat, hogy élek ábrázatától. Nem tudom, apám mit látott meg benne. Pfuj!
– Apuka biztos elintézte volna, ha itthon van! Tudod, hogy a játékidő szent! Gyűlölöm, ha bárki is megzavar bennünket. De ezt te is tudod, csak képtelen vagy bármit is jól csinálni!
– Bocsáss meg, angyalom! Majd sütök neked almás bélest engesztelésképpen. De most menj! Ne várakoztasd meg! A konyhában ültettem le, és bekészítettem a kávét is. Addig vigyázok az én drága kis unokámra! Igaz, Mattikám, gyere mamucihoz!
– Anyu, fejezd ezt be! Kiakadok, amikor ezt csinálod! Gügyögsz neki, mintha kölyökkutya lenne. Ez egy embergyerek! Érted? Á, hagyjuk! – ezzel pillanatok alatt fel tud idegesíteni. Tudja, tudja, de csakazértis.
Az ötven körüli kopasz, testes férfi belefolyik a konyhaszék réseibe, mint egy meztelencsiga. A golyóstollával babrál éppen, amikor belépek a konyhába. Egy fűzős dosszié hever előtte az asztalon, tetején egy nyomtatvánnyal.
– Kramli Ottó vagyok a járási gyámhivataltól. A férje nyújtott be kérelmet ideiglenes gyermekelhelyezéssel kapcsolatban. Nem kapta meg az előzetes értesítést, amit postai úton küldtünk Önnek? – kérdezi olyan unott képpel, hogy a pofájába ásítok.
– Nem, de biztos anyám elkeverte! Hajlamos az ilyenekre. Kér egy kávét? – nem is figyelek a válaszára, magamnak amúgy is főznék egyet. – Nos, mi a menete ennek a cirkusznak? Remélem, gyorsan túl leszünk rajta, mert a kisfiamtól veszi el az időmet.
A pasi vörös képpel, izzadt homlokkal csapkodja a dosszié fedelét, a kezében megremeg a toll. A nyelve összeakad, ahogy próbálja feltenni az első kérdést. Zakója zsebéből egy nagy gondossággal összehajtogatott ruhazsebkendőt vesz elő, és színpadiasan nagy mozdulatokkal letörli arcáról a verejtéket. Egyszerre undorodok tőle és vetetem meg. Milyen ember az, aki ilyen munkát vállal?! Hamar végeztünk a kérdésekkel. Csak tőmondatokban vagyok hajlandó válaszolni, és folyamatosan az ujjaimmal skálázok az asztalon. Kiszáradt száját hatalmas nyelvével próbálja nedvesíteni, és amikor nem bírja tovább, vizet kér. Amikor kikísérem, apuska épp bekanyarodik az utcánkba a motorbiciklijével.
– Apuci, de jó, hogy hazajöttél! Szörnyű napom volt! – ugrok a nyakába, ahogy letámasztja a motort. Magához húz, és belefúj a nyakamba. Annyira csikis, hogy hangos kacagásba kezdek.
– Ti mit csináltok ott? – kérdezi anyám karcosan, ölében Matteóval. Észre sem vettem, mikor lopózott mögénk.
– Apuci csak meg akart nevettetni! – mondom, és kézen fogva bevezetem apát a házba.
– Tercsi, vidd be a gyereket a szobájába, és hozd a vacsorát! Remélem, nem megint káposztás tésztát akarsz elém tenni! – utasítja anyámat, és olyan erővel dobja a hátizsákját a székre, hogy az nagy puffanással vágódik a konyhakőre.
– Talán előbb menj és mossál kezet! – fakadt ki anyám, éles hangját visszaverik a falak.
– Ne utasítgass engem, te riherongy! – apám karja hatalmas lendülettel indul anyám bal fülcimpájának irányába, és élesen csattan rajta. Anyám felsikolt, Matteo bömbölésbe kezd.
4.
Kezd beérni a tervem. Matteo négyhónapos, és már próbálkozik a négykézláb állással. Minden reggel óriási mosollyal fogad, szeme élénken keresi a tekintetem. BOLDOGSÁG vele minden egyes perc. Erre vágytam, erről álmodtam, s lám, végre megadatott. És mit ad isten, egy férfitől kaptam meg. Kész csoda!
Szabolcs is ritkábban hívogat, mintha kezdene beletörődni, hogy havonta egyszer engedem Matteo közelébe, max két órára. A válásig kihúzzuk így, aztán majd kitalálok valamit. Vannak ötleteim!
Csengetnek. Kinyitom az ajtót, és meglátom, hogy a postásnő várakozik a kertkapuban, valami ajánlott küldeményt lobogtat a kezében. Anyám kórházban, apuci meg még dolgozik, szóval kénytelen vagyok odasétálni. Igazán komoly erőfeszítésembe kerül, mivel tudom, hogy tehéntrágya szaga van, ami egyszerűen elviselhetetlen. Gyorsan aláírom, amit kell, és már szaladok is vissza a házba. A feladó a területi járásbíróság. Na, vajon mit akarnak megint? Változik a bontóper dátuma?
Hát nem, bakker! Ez a szemét Szabolcs! Rohadj meg, te utolsó féreg! DNS-tesztre köteleznek! Úristen, ez nem történhet meg! Nem engedem, hogy ez a szemét kis pöcs tönkretegye a boldogságunkat! A telefon után nyúlok, és apucit tárcsázom.
– Apa, baj van! Most segítened kell! Szabolcs apasági tesztet akar, és akkor mi lesz? Magam sem tudom, mi az igazság. Apa, te tudod?
(Fotó: Becerra Govea Photo, kép forrása: Pexels)