Márciusi emlék
Napközben
Messziről jött, és szemérmesen kopogtatott márciusban a tavasz.
És míg az olykor még didergő napokra készült csendesen,
Az égbolton toporgó eső a falura vetette magát:
Örömtáncot járt a kerteken, tetőkön csúszkált,
Aztán a megszikesedett göröngyökkel ölelkezett mezítelen.
Délutánig tartott ez a fakó és önfeledt ünnep,
Mikor az esőcseppek elpilledtek,
A lombok között a csivitelés
Pedig színezni kezdte a kifestőkönyvet.
A félhomályban a madarak makacsul
Még mindig a tarka tavaszt énekelték,
De vidám daluk, mint megannyi tű és cérnaszál
A falu fölé már a szürke égboltot hímezték.
Alkony
Az alkony szürke leple aznap este
Egy komoran bolyongó dallam
És egy lebegő látomás nászában fogant
Valahol messze, a szivarfüst-színű fellegekben.
Onnan fentről, a tétova felhők mellől
Szánkázott le ez az újszülött aggastyán,
A girbe-gurba utcákon komótosan végig sétált,
Aztán a patak mentén elindult a kertek felé.
A szürkeség egy darabot kimetszett a kabátjából,
A takarót a kertekre terítette, majd a fák törzsén felkúszott a levelekhez:
A kicsi zöld zászlócskák már mind félárbócon pihentek,
Örök hitvesük, a szél is szenderegni kezdett.
A fák tetején a pipafüstbe burkolózó szürkület
A még itt-ott megbújó fényeket sötét leplébe szőtte,
Majd a nyújtózkodó nappallal
És a halkuló madárdalokkal összeölelkezett.
Az erdőből tartottunk hazafelé:
Együtt láttuk ezt a néma és mozdulatlan ölelést,
Aztán ahogy ez a lomha ködfelhő
Nagyot sóhajtva elindult a falu felé.
Mozdulatlan csend szállt a mindenségre.
És ekkor a sötétség, mint egy békés kísértet,
Hatalmas felöltőjét szétterítette a horizonton,
Lassan szenesedni kezdett a grafit alkony,
Együtt porlott vele álommá a nappal,
Az erdő sok színe, a tarka madárdal,
Aztán a falu feletti fellegekből
Az álmok, mint apró hópelyhek, szállingózni kezdtek.
Éjszaka
Lassan elnémul a csend,
Szellő sem mozdul már a mezőn,
Csak elsárgult gazok zizegnek,
És kúsznak észrevétlen hangtalanul.
Elszunnyad az éjszaka is,
Sűrű álmából széncsóvák fakadnak:
Koromfelhőkön úszik a Hold,
Neszekkel virraszt majd hajnalig szótalanul.
Hajnal
Sötét fogaival megrágott az éjszaka
Néma harang szólt az égben a csillagok fölött:
Reggelt álmodott a hajnal,
Mint csetlő-botló újszülött.
Reggel
Még aludtál, mikor sétálni mentem.
Mint az előző nap sokféle érzése,
És a hajnal puha ködében
Szerteszét kúszó álmok:
Jól esett az egyedüllét,
De vágytam arra is, hogy velem légy.
Már újra együtt sétáltunk
A szelíd vászolyi erdőben,
Mikor egyszer csak megint esni kezdett;
Az ázott kabátokon az esőcseppek koppanása,
Az erdő földszagú ásítása,
Maga volt a felhők között elúszó néma boldogság.