Szakrális geometria a feneked, mondja, ahogy jön fel utánam a lépcsőn. Ő már csak tudja, mitől döglik az euklideszi tér, elvégre matematikus. Múltam prímszámú éve mutatott be neki egy gasztronómiai nyolckezes apropóján. Gyorsan kiderült, hogy a kalóriák értelmezési tartományában a minimum függvénnyel operál – az uborkás vízre esküszik! –, de a szerelemben a féktelen végtelen axiómájának híve. A neki jár jegyében már az asztalkendő nyitány alatt levetkőztetett a tekintetével, hogy aztán fizetés közben záróakkordként a pincérnő telefonszámának szorzatát is kiszámolja. Törődött felesége úgy gondolja, neki nem jár, csupán csak jut. A lokális minimum elvéből kiindulva tűri, amit sejt, azaz hogy férje nem egy egész szám, pusztán egy számláló, végtelenbe kapaszkodó nevezővel. Örültem, hogy az égiek nem rám osztották hitvesének szerepét. Sosem kedveltem a törteket.
Meghatározhatatlan ideje ugyanazt az edzőtermet látogatjuk, és ma egyszerre végeztünk. Mögém konvergált az öltözőkhöz vezető lépcső aljában, jól konzervált hátsóm pedig felkorbácsolta egzakt formák iránti vallásos áhítatát. Hozzáteszi még, ahogy lihegve felér mögöttem, hogy lenne neki egy üresedése, egy hiátusa, szerdánként este, amikor is betöltené az én hiátusaimat, hisz bizonyosan vannak ilyenjeim. Mert már akkor is, amikor évekkel ezelőtt együtt osztottuk négy egyenlő részre a rozmaringos focaccia területét, már ott, abban a rózsadombi pizzériában arra gondolt, hogy aggregálná magát velem. Igény szerint gyermekkel is megáld, ha multiplikálódnék.
Profán sarkon fordulás helyett egy pillanatra a megzavart jókislány pózába dermedek. Be kell lássam, hogy elgyengít a magabiztos gátlástalanság bizarr sármja. Funkcionál analitikai kérdések sora rohamoz meg. Vajon hol fordul át a romlottság taszítóból vonzóba? Épp az öltözőkhöz vezető lépcsőfordulóban lenne ez a mágikus inflexiós pont? Némán állok vele szemben, közben arra gondolok, hogy bárcsak apró sebhely lehetnék félig nyitott szája fölött.
Elképzelem, ahogy lehámozzuk egymásról az izzadt ruhát, és megkeressük közös metszetünk. Vajon miért lesz hirtelen kevés az egyedül is kerek egész, amikor egy egyébként felsülés gyanús egyesülés elérhető közelségbe kerül? Egekbe emelkedett pulzussal, remegő kézzel kapaszkodom a nyakamban lifegő törülközőbe, és azon morfondírozom, hogy miért érzékelem szinte romantikusnak, ha majdnem semmibe vesznek? Így nem csoda, hogy mindig csak a nullákat pörgetem ki Cupido rulettkerekén.
Annyira éhes lennék az évek óta tartó koplalástól, hogy már morzsákkal és délibábokkal is beérem? A biológiai órám ketyeg ilyen hangosan? Felrémlik előttem a felesége arca. Valóban elhiszem, hogy én leszek majd az, aki egy huszadrangú mellékösvényből végül főútvonallá válik?
Szánalmas képzelgések, honnan jöttök? A nekem bizony jár poros padlásán vagy a nekem sajna csak jut penészes pincéjében tenyésztek?
Mégiscsak lehet ebből valami Igazi! – pattan ki fejemből a minden logikát mellőző, rózsaszín konklúzióbuborék, a legrosszabbkor. Magamat is meglepem, értékkészletem korábban nem terjedt ki efféle irracionális viszonyokra.
Látja tétovázásom, érzi a billegést. Tűpontosan méri fel a rést, melyet mentális pajzsomon ütött. Tapasztalt orrában alacsony önbecsülésem, érzelmi éhségem, naivitásom szaga. Győztes hadvezérként azonnal konkrét tettekre ragadtatja magát. Mivel úgyis épp szerda van, gyorsan közelebb lép, hogy egy kéretlen ölelés farvizén tapogassa le hátsó fertályom édeni domborulatait. Ezzel mintegy meg is pecsételi szavak nélkül kötött szerződésünket, és megadja a jelet a további szerdák végeláthatatlan sorának. Jöhetnek, ide velük! Megijedni sincs időm, gyorsreagálású hadteste bedarálta elbizonytalanodásom. Lefagyva állok. Mibe tud keverni egy szimpla lépcsőzés? Ekkor azonban hatalmas dörrenéssel minden elsötétül. Áramszünet. Pár másodperc múlva visszajön a fény, de az ő helyén már csak egy kígyóuborkát lelek.
Megyek az öltözőbe. Magammal viszem. Én is az uborkás vízre esküszöm.
(Fotó: Pixabay)