A hernyó őrjítő lassúsággal mászott előre a levélen. Kis testét begörbítette, majd kiegyenesítette, és úgy kúszott előre látszólag megfontoltan, egy biztos, megnyugtató cél felé. Legalábbis a pocsolyaszürke szemekben ez az optimizmus tükröződött, ahogy a konyhaablakon keresztül a kis állatot figyelte. A nap kicsit megvilágította a szeme sarkában pár hónapja kialakult kis mélyedést: nem, ráncnak még nem lehetett nevezni.
Az pakoljon, akinek két anyja van. Az utóbbi két hétben már a gondolatától is a rosszullét környékezte. Elfordult el az ablaktól, és odébb tette a pulton a megkezdett és soha nem folytatott regényt. Kinyitotta a könyvet: szomorúan pillantott a nyamvadt kis szamárfülre a huszonötödik oldalon, majd mélyet sóhajtott, becsukta, és a nyakát kitekerve nézett el a szegényes, de hangulatos nappali irányába. Ó, baszki… nem lehetne, hogy ezt most valaki megcsinálja helyettem?
Ránézett az órára. Már egy fél órája itthon kéne lennie. Hol a fenében lehet? Balázs mindig pontos volt, igyekezett hazaérni, hogy minél több időt tölthessenek kettesben. Még. Két hónap múlva már úgysem nagyon lehet… gondolta, és lenézett a gömbölyödő hasára.
A Pocaklakó, baszdmeg! Eszébe jutott a nemrég látott reklám szlogenje, ahol ezerszer ismételték el, hogy a „Pocaklakó” nagyon fog ám örülni a sok tápláló vitaminnak, ha anya gondoskodik róla. Istenem, ki találta ki ezt a nevet, mindjárt elhányom magam! Miért nem lehet egyszerűen gyereknek nevezni? Minek ez az édelgő, szirupos megfogalmazás, amitől az ember bele kifordul? “Mennyi bajod van, miért nem próbálod a pozitív dolgokat észrevenni az életben?” – mutatott rá bölcsen a férje, miután már az ezredik epés, kritizáló megjegyzést tette. Valahogy mindent – és mindenkit – utált mostanában: a hazug módon mosolygó szomszédokat, akik „csak kedveskedni szeretnének Neked, édesem…”, a buszon a kéjsóvár tekintettel ránéző középkorú pasast, aki vetkőztető tekintettel adta át neki a helyet: „Örülj neki, hogy még mindig olyan kívánatos vagy!” A nénikét az utcán, aki nem átallotta megfogni kerekedő hasát: „Hányadik hónapban van, kedveském?” Jézusom, mit fogdos? – gondolta akkor hüledezve. Az emberekben egy cseppnyi diszkréció sincs – állapította meg akkor keserűen, miközben Balázs élettől teli, bár fáradt arcát nézte, ahogy épp magába tömi a májkrémes szendvics utolsó falatját. Bezzeg ő mindent megehetett, egy grammot sem hízott tőle, a fehér kenyér bántóan puha belére vastagon kente a koleszterinnek állítólag rendkívüli mértékben kedvező margarinos vajat – a májkrém alá –, és rá egy nagy szelet hagymát is kanyarított. Ma nem csókolózunk – mondta hamiskás mosollyal, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Bűzlött a piacon vett szép darab vöröshagymától. Szerda este volt.
Két nap telt el azóta, és sietni kellett a pakolással, mert egy hónap múlva költöznek végre. Ő találta a családi házat, ami kisebb volt, mint az eltervezett, és lepukkantabb is, de legalább varázslatos. Körülötte zöld liget, fák, távolabb egy-két ház, egyszóval ideális. Balázs viszont fanyalgott, közelebb szeretett volna költözni a városhoz, nehezen adta be a derekát. „Az egész falat le kell majd dózerolni, ez egy rakás trágyadomb. Nézd meg, szar az egész! Hogy néz ki ez a konyha? A vezetékek rozsdásak… Ó, a kurva életbe…” – állt meg a málladozó falból kilógó okkersárga vezeték mellett. – Hetekbe telt, mire meggyőzte, egy esős szerda délután préselte ki belőle a varázsos két rövid szót: „Na jó… Ha ennyire ragaszkodsz hozzá” – tette még hozzá a férfi, és álmosan beleszuszogott a nyakába. „Viszont még erre a viskóra is hitelt kell felvennünk, azt ugye tudod?” Viskó? Persze, hogy tudta. Ugyan megdermedt erre a gondolatra, de azzal is tisztában volt, hogy Balázs munkája remek, a törlesztést talán tíz év alatt letudják. Jesszus, azért ez is sok idő – homályos nyugtalanság ülte meg a szívét, annak ellenére, hogy nagyon szerencsés nőnek tartotta magát. Balázzsal egy túra appon ismerkedtek meg, és ha nem is volt szerelem első látásra, az összhang gyorsan kialakult köztük. A férfi bosszantóan tisztában volt a sármjával: vicces volt, nem kifejezetten jóképű, de vonzó, és ő úgy érezte, hogy nála megbízhatóbb társra aligha akadhatott volna. Valahogy az egész lénye ezt sugallta. Gyorsan egymásba estek, és két év sem telt el, máris egy terhesség és egy költözés kellős közepén találta magát. Azokban a pillanatokban, amikor rátört a pánik, arra gondolt, hogy milyen jól megvannak ők ketten, most majd egy szép nagy házba költöznek a zöldövezetben, és ráadásul az új környéken az ezeréves barátnője is nagyon közel lesz hozzá. A Zumba órán ezt is megtárgyalták Enikővel.
A barátnőjével legalább tizenöt éve ismerték és kedvelték egymást, eddig csak a távolság miatt nem találkoztak túl sokat. Enikő a város másik végén élt: „Na, most majd egy negyedóra alatt átzötyöghetsz hozzám, édesem…” Utálta, amikor a barátnője átváltott plázacicába. Ne hívj így! „Hogy? Olyan merev vagy, Tami, mint egy…” Ki ne mondd! „…viagrát nyelt fasz” – villant kéjesen Enikő szeme. „Ugyan egy kávéra papucsban nem lehet majd átugrani hozzám, de két buszmegálló nem távolság” – Enikő a barátnője pillantásából látta, hogy ő is örül a csökkenő távolságnak.
Valóban mosolygott. Enikő javíthatatlan, kirobbanó extrovertáltságát nem korlátozhatta semmi. A nő csak egy pillanatra komorult el, pont csak arra a villanásnyi időre, amíg a gyomrán átfutott valami alig érezhető, ám annál biztosabban jelenlévő nyugtalanság a közelgő események miatt. Nyelt egyet, visszatartotta a lélegzetét, amíg a feszültség nem engedett.
Lenézett a dobozokra: épp egy fényképes láda feküdt előtte. Sokszor hosszú órákat töltött azzal, hogy a képeket rendszerezze, kinyomtassa, hogy albumban vagy bekeretezve lássa. Most a szeme elé került egy kép: ők ketten Balázzsal, Párizsban, egy elegáns üzletben. Ahol meglátta azt a gyönyörű türkiz karkötőt. Istenem, de szép volt, nagyon szerette volna, de sajnos irtózatosan drága volt, akkor nem engedhették meg maguknak. Balázs megígérte, hogy ha meglesz az előléptetés, ha nem is ezt, de egy másikat, egy még sokkal szebbet biztosan vesz majd neki. Sóhajtva tette vissza a képet, amelyen a türkiz karkötőt tartva vigyorog, és Balázs nevetve öleli át a vállát.
Megcsörrent a telefon, ijedten rezzent össze: „Na, hol vagy már?” – Enikő csicsergő hangja húzta vissza a valóságba. Úristen, a kávézás! Tiszta hülye vagyok, ne haragudj, elfelejtettem! Tudod, annyi a dolog… „De megbeszéltük, hogy egy kávézás belefér, nem, mucikám?” Persze, persze, összekapom magam, és nemsokára ott vagyok! A kis Fiattal megyek, gondolta, miután letette a mobilt. Balázs addigra itthon lesz, de meg fogja érteni, hogy kicsit kiszakadtam a pakolásból. Megint a gyomorrengés, már csak így hívta magában. Nemsokára nem kell már kocsi, elég lesz két buszmegálló.
Enikő pillanatnyilag egyedül élt egy nagyon szép családi házban, tavaly vált el a férjétől. Gyerekük nem volt, sajnos „nem jött össze” többszöri próbálkozás után sem, nyilván ez is szerepet játszott a kapcsolatuk megromlásában. Enikőt ez úgy tűnik, nem rendítette meg túlságosan, mert már évek óta nem szerette „azt a lökött faszt.” Utálta, amikor így beszélt Tamásról. Nem lökött, és nem fasz, csak szeretett volna veled családot alapítani. „Ah…” – legyintett Enikő lesújtóan, és beleborzolt szőke, hullámos rövid hajába. A barátnője egy jelenség volt: gyönyörű arcát még most is megcsodálták a férfiak, és karcsú alakjával, hosszú lábával még a negyvenöthöz közeledve is rendkívül vonzó volt. Igen, majdnem tíz év volt köztük, ennek ellenére anno legjobb barátnők lettek, a Zumba órán. Egy combközépig érő virágos selyempongyolában nyitott ajtót. Alatta feszes leggings és egy ujjatlan, a domborulatokat látni engedő felső feszült. Pazarul nézett ki, mint mindig.
„Bújj be, te kis feledékeny!” – mondta kacér mosollyal.
És ő bebújt. „Felteszem a kávét, egy perc! Hozok sütit is!” Azt ne, fogyózom! „Fogyózzál, édes bogaram, máshol és másnál! Ma sütizünk!” Nem volt apelláta, mosolyogva tűrte barátnője erőszakosságát. Lehuppant a csoda bőrkanapéra, és várta, hogy Enikő felbukkanjon. Addig nézelődött, ezt nem tudta megunni: Enikő családja arcpirítóan gazdag volt, és ez meglátszott a nappali berendezésén is. Kiugrom a mosdóba!
A fürdőszobába egy barokkos stílusban berendezett középelőszobán át vezetett az út. Sosem értette, mire használják ezt a helyiséget. A szoba közepén egy kis kerek asztal állt, rajta váza, benne mindig friss virág, alatta mesés sötétkék terítő. Az asztalka mellett komód, ezen tartotta Enikő a kis csecsebecséit, de azokat is bájos összevisszaságban: nem tűnt rendetlennek, inkább mintha valaki direkt így rendezte volna. Bement a pompás fürdőszobába, sietve pisilt, utána meg csak nézelődött. Méregdrága parfümök, testápolók, finom, elegáns berendezés, pasztellszínű törülközők. Jaj, de gyönyörű itt minden… bárcsak nálunk is… – elszégyellte magát a gondolatra. A barátnője igen nagylelkű volt vele, nem sajnálta tőle a drága ajándékokat, ha valamiből sok volt neki, egyből neki adta. „Vidd el szívem, persze… annyi kacat van itt amúgy is…” Kacat, na persze… – gondolta keserűen.
A fürdőből kifelé jövet megint megállt egy kicsit a komódnál, nem bírta megállni. Azok a kis csecsebecsék de szépek… vajon Enikő észrevenné, ha kinyitnám a dobozkát? Mint egy betörő, vagy csak mint egy szépre mohón vágyó, kíváncsi nő, aki épp nyilvánvalóan rosszban sántikál, közeledett az ékszeres ládika felé, ami egy nagyon picit nyitva volt, épp csak hogy… És akkor meglátta. Egy türkiz színű villanás volt csak, nem is volt biztos benne, hogy jól látta. Tébolyult tekintettel ment egyre közelebb, és akkor már nem volt kétsége: a Párizsban látott türkiz színű karkötő volt az.
A kávé ízét már nem érezte.
(Fotó: Alexey Demidov, kép forrása: Pexels)