Jegőc nem volt különleges. Nem volt szépséges. Ő csak egy közönséges Jegőc volt. Minden Jegőc közül a legegyszerűbb.
Reggelente felkelt, megetette Mirgoncot, a hamuszürke macskáját, majd megreggelizett, és megivott egy csésze forró kávét. Nem szerette a hideget. Se a kávéban, se az időjárásban. A rügyező fák látványát szerette tavasszal, és a lila orgonák illatát. A nyáresti csillaghullást, a fűben fekve. A tücskök ciripelését, és a sirályok vijjogását a folyónál.
Jegőc feladata az volt, hogy felmelegítse a megfagyott szíveket.
Egy kislánynak meghalt a kutyája, A kislány nem hagyta el a szobáját. Sötétben kuporgott. Nem evett és nem ivott. Kiszáradással kórházba került. Azon a reggelen, amikor szüleivel elhagyta az épületet, a kórház előtt egy kiskutya ült. Jegőc küldte hozzá. A kislány tátott szájjal szaladt oda a kutyához, az megnyalta az arcát. Ott kezdődött a barátságuk. Azóta a kislány felnőtt és állatorvos lett.
Számtalan kutya életét mentette meg.
Egy fiatal nő több éve sírt minden szerelmes filmen. Meghalt a férje. Jegőc addig ügyeskedett, amíg az asszony meg nem nyert egy külföldi nyaralást. A buszon megismerkedett egy férfival. Azóta megszületett a kislányuk. Ugyanolyan tengerkék szeme volt, mint egykori férjének.
Varázslat? Véletlen?
Jegőc sosem árulta el senkinek a titkot. A titkot, hogy sodorta és szőtte a szálakat a láthatatlan és kitapinthatatlan világban.
Szenteste Jegőc a kandalló mellett ült. A karácsonyfa gömbjein megcsillant az adventi koszorú gyertyáinak fénye.
Jegőc remegett. Mirgonc sem tudta felmelegíteni. Az ölébe kuporodott, de Jegőc ujjai jéghidegek voltak. Megsimogatta a doromboló macskát, de Mirgonc kiugrott az öléből, és a kandalló elé feküdt a szivárványszínű, rojtos szőnyegre.
Kint nagy pelyhekben hullott a hó. A hópelyhek kergetőztek a tiszta, csillagfényes éjszakán.
Jegőc szeme előtt színes filmkockák peregtek le. Az utolsó jelenet előtt megállt a film. Kimerevedett a kép.
Magát látta egy csendes, téli este, ahogy a kedvenc foteljában alszik.
A sok felolvasztott emberi szívre gondolt. A fagyott szívűek értetlenkedő tekintetére. A hümmögésre. Csodának tartották, hogy jóra fordult a sorsuk. Isteni gondviselésnek.
Jegőc becsukta a szemét. A fahasábok pattogtak a kandallóban. A keze jéghideg volt, bedugta a piros kockás pléd alá. Felhúzta az álláig a puha takarót.
Álmában tücsökciripelést hallott. Érezte az orgona illatát.
Amikor felébredt, a többi Jegőc között találta magát. Arcát a szikrázó Nap felé fordította. Élvezte, ahogy szíve felmelegedett. Már nem fázott. Mosolygott.
(Fotó: Valeria Vinnik, kép forrása: Pexels)