Olgának szétfeszül a melle, egészen biztos, hogy az ünnepi húsleves gőze fölött fog robbanni a bal. Meglehet, hogy nem sokkal utána a jobb is. Nem is a bimbónál, hanem abban domborulatban az oldalán, aminek öt éve még nem tudtak ellenállni a férfiak.
Az ebédlőasztalnál ül, tizennégyen veszik körül. A húsleves a dédnagymama porcelán tálalójában aranysárgán incseleg, a főtt zöldségek mint erdőben a farakás, fegyelmezik magukat a tányéron. A tészta kicsit ragad, Marcel még mindig nem érti, hogy a főzővízből hozzá kell hármat kanalazni szűrés után. A hús pedig botladozva remeg az arany széleken. Eszik a dédi, szürcsöl Jóska, csak Olgának marad a vágyakozás, hogy ne kelljen addig várnia, amíg a levesben dermedni kezd a zsír. Feszülő mellével és korgó gyomrával kanalazza kisfia szájába a forró lét.
Peti egy éves és két hónapos, felváltva rajong anyja melléért és a húslevesért. A kis kezek időnként hirtelen hozzáérnek a dió keménységű mellhez, Olga már nem is látja a szentestét, csak a kisszobába gondol, éppen oda, ahol a fejőgép pihen.
– Petikének milyen jó étvágya van! – mosolyodik el a dédi az asztal túloldalán, miközben első dédunokája pofiját pirosra festi az izgalom. A dédi csak ünnepekkor jön Marcelék házába. Derék unokája huszonnegyedikén hajnalban elindul érte Zalába, és nyolc órakor már gurulnak is Zsámbék felé, hogy az előkészületektől el ne lopják az időt. A dédi minden évben egy apró bőrönddel érkezik, két otthonka van benne, egy hálóing és a kötése. Alsóneműt sosem hoz, azt este kézzel kimossa, reggelre megszárad. Így szokta meg. – Olginkám, szoptatsz még? – száll a kérdés a ragacsos tészta, a húsleves, az éppen az arany szélekről damasztra cuppanó hús fölött. Olga megbillenti az evőkanalat, napsárga lé táncol a partedlin.
– Persze, dédnagymama – próbál mosolyogni, de csak a szája jobb sarka húzódik kijjebb. Mellében most már úgy lüktet a tej, ahogy a halántékán az ütőér. Nyikorgó lábakkal hátratolja a tonettet, Petit egy gyors mozdulattal kihúzza az etetőszékből, és odaejti a családnak az elnézést.
Peti kerek kis tenyere éppen ott kapaszkodik az anyja mellébe, ahol a leglobbanékonyabbak a tejmirigyek. Húslevesre anyatej – fordítja el fejét Olga a fiáról, inkább kinéz a kerti fenyőre. Olyan magányos, ahogy egy szál magában fújja a szél az ablak előtt. Amikor Olga az első mohó éjszakán Marcel nyakába bújva szendergett, a hajnali fényben csak a férfi borostáját és a fenyőt látta. Innen tudta, ez lesz az otthona. Peti születése óta pedig még többet bámulta a fenyőt. Tizennégy hónapja naponta, legfeljebb háromóránként meredten nézte. Tudta, melyik ágára száll a rigó, és hol nőnek a legnagyobb tobozok. Hogy teliholdkor merre görgesse a fejét, hogy a feketefenyő állja a fehér sugarak útját.
Mialatt révedezik, engedni kezd a szorítás. A melle újra békés, Peti még percenként néhányat szív belőle, a csepp lefolyik tejszagú arcán, és beleszundít a békességbe. Olyan jó lenne most vele aludni. Az elmúlt hetekben a fogzás nem hagyott nekik pihenőt, éjszaka is óránként felsírt, és csak az anyai test ritmusa adott megnyugvást. Olga minden éjjel magára kötötte a hordozókendővel. Mint egy csendlépegető, úgy töltötte fél kettőtől hatig a hajnalokat. Rugózva járt az ablakig, ki a konyhába, vissza megnézni, magasodott-e az elmúlt másfél percben a fenyő. Hatkor aztán indult az élet.
Olga annyira éhes volt, amennyire fáradt. Messzinek hallotta a családi csörömpölést. A hideg húslevesre gondolt, amit majd a kendőben Petivel, fél kettőkor rugózva járva megkóstol. Minden körnél egy-egy kanállal vesz a szájába, amíg ide visszasétál, a korty éppen megmelegszik, jólesik majd lenyelni. Olga befordítja orrát a szuszogó kisfia hajához, a babaszagú szentestén a pihés kis forgók mögül néz a fenyőre.
(Fotó: eberhard grossgasteiger, kép forrása: Pexels)