a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Rick éppen egy apró ebihalnak képzelte magát, amelyet hazafelé tartva a nyugati 800-as utcán, a folyóból kiöntött tócsákban szokott hosszasan tanulmányozni. Uzsonnászacskóba söpörve viszi el őket a közeli csatornához. Jó érzéssel töltötte el, hogy az életük az ő kezében van, de közben pontosan tudta, hogy csak néhány éli túl az utat, mert csak nagyon kevés vizet tudott a zacskóba seperni a kezével.
Fájt. Hogy mindig csak részegen talált szépnek. Mindig csak részegen szeretett máshogy, nem barátként. Megcsókolt, ha kedve tartotta. Nem szerelemből, puszta vágyból. Közönség előtt. Aztán megdugott. Alternatív megoldásként az öngyilkosságára.
Klára megkereste a kapu melletti csengőt. A nyári szellő épp ekkor kapott bele a távoli asztal terítőjébe, hirtelen meglibbentve azt. Az asszony felpillantott. Talán össze is húzta szemöldökét. A ház felé fordult és tekintetével üzent a fal takarásából elősiető fiatal férfinak, aki a bejáratig szaladt. A férfi furcsa, tétova mosolya mögött megbújt valami. Kinyitotta a kaput, megszorította a nő szabad kezét, aki a másikkal a szoknyáját fogta össze a feltámadt szélben. Hamar tisztázták, hogy Klára nem vele, apjával beszélte meg a találkozót.
Kapcsolat volt ez, de milyen? A jelzők kiesnek a számból, nem találom az ízüket. Mit tudhattam én akkor, betépett elsőéves bölcsészlányként a buszmegállóban, hogy ebből mi lesz?
Augusztus van, 34 éves vagyok, és épp most érek haza Dani barátomtól, akinek elpanaszoltam, hogy milyen marha nehéz az az élet, amire mindig is vágytam, hogy imádom a gyerekeket, de nagyon lefárasztanak, el vagyok veszve, és néha úgy érzem, menekülnék innen.
Zsófi nem igazán volt tervben, az igaz, de Andris hallani sem akart arról, hogy Ildi abortuszra menjen. Áttervezett tehát mindent. Ildi nem megy vissza dolgozni, családanya lesz, hiszen az a legcsodásabb hivatás.
Nem vittek magukkal semmit, hogyha lebuknak, mondhassák, hogy turistaként eltévedtek. Hogy ne lőjék őket azonnal agyon.
Így jár, aki nem mocskos cigányozik odahaza, aki nem cigánykodásnak hívja, ha úgy érzi, átverték a boltban két zsömle árával, ha valaki elfelejt felcímkézni ovistársakat.
Az eddig királyfiként ismert férjem állatbőrbe bújt. Ez lett a valódi alakja. Talán mindig is ez volt. Én láttam csak királyfinak. Félelmetes lángcsóvák törnek fel lelkem eddig békésen szunnyadó vulkánjából.
Nem várom meg, amíg eltűnik a ház sarka mögött, felszaladok a lakásba. Kenek magamnak egy szendvicset, majd az ágyra vetődöm. Megcsap a henna illata. Ennyit sem képes maga után eltakarítani! A folyosóra hajítom a törölközőt.
Sára szülei sose igyekeztek lányukat legalább viszonylagos önállóságra nevelni, mi több, arra a csekély túlélési minimumra sem tanították meg, amit korlátai még lehetővé tettek volna – és ezt Aladár családja rendkívül felelőtlen dolognak tartotta. Sára nemhogy a bugyiját nem tudta kimosni, de még egy zsemlét sem volt képes kettévágni, vagy tálcán néhány poharat a szobába bevinni.
Apámat havonta egyszer látogatom. Ő tavaly karácsonykor járt nálam utoljára. Az orvosa azt mondta, jót tenne, ha együtt ünnepelnénk. Nem válaszoltam. Amíg beszélt, véresre haraptam a számat.
Ülök a kanapén, ujjaim közt rezegnek a hártyavékony, foszlott szélű lapok. Ezekből tudom meg, hogy „a szülés elhúzódó volt, a köldökzsinór az újszülöttnek kétszer tekeredett a nyakára, rövid ideig éleszteni kellett”.
Érthetetlen az egész, hiszen alig kezdte meg a sört, az nem okozhatja ezeket a váratlan és teljességgel megmagyarázhatatlan képeket. Felnyúl egy pár húsért, emeli és maga felé húzza.
Zömök, boglyas bundájú, támadó tartású négylábú állt előtte. Lassan lépdelt a döbbent és dermedt Isaac Newton fele, aki – birkáik nem lévén – nem volt juhászkutyák regulázásához szokva.