A kabát, ami a kert végében lóg a körtefán, az apámé. Anyám akasztotta oda napokkal ezelőtt. Talán emlékeztetni akar arra, amiről nem beszélünk… hogy nincs többé apám.
A kabát létével emlékeztet apám nemlétére.
A kabát, ami a kert végében lóg, olyan, mint az apátlan árvák kabátja: céltalan himbálódzik a levegőben, és átfújja üres testét a szél.
A kabát, ami a kert végében lóg a körtefán, kitakarja az eget. Hiányzik egy embernyi darab az égből.
Anyámmal naponta körbejárjuk a fát. Csak úgy. Csak mint akinek épp arra van dolga. Kapirgálunk alatta egy kicsit a gereblyével, gazolgatunk, aztán bemegyünk a házba, anyám megterít, kimeri az ételt, megvacsorázunk és arra gondolunk, hogy holnap is lesz nap. A tegnapokról nem beszélünk. Nem beszélünk arról, hogy apám ültette azt a körtefát, amin most a kabát lóg… hogy akkor ültette azt a fát, azon a napon, amikor én megszülettem. Anyám kívánós volt várandósan, lédús, zamatos körtére vágyott, ami a napsütötte oldalán majd pirosra érik.
A kabát, ami a kert végében lóg a körtefán, régen olyan volt, mint egy nagy sátor. Ketten is elfértünk benne, néha még hárman is. Jobbról anyám, balról meg én. Ezt nagyon szerettem. A bebújást a kabát alá. Boldogan szívtam magamba a bélés meleg illatát.
A kabát, ami most a kert végében lóg, ismerte Júliust. A kishúgomat. Csak így hívtuk őt: Július. Nyár közepén született, a legfényesebb nyári délelőtt, és ősszel ment el egy esős, szeles délután. Olyan picike volt, hogy elfért a kabát ujjában. Ezen sokat nevettünk.
A kabát, ami most a kert végében lóg a körtefán, valaha misére járt, vidámparkba és búcsúba. Egyszerre három similabda is elfért a zsebében: egy piros, egy kék, és egy ezüst. Az ezüst még ma is megvan, csak a gumija tágult ki egy kicsit. De nem számít, úgysem játszom már vele. A similabdához vattacukor is járt. A ragacsos szálak foltot hagytak a kabáton, még a gallérját is összekentem, amikor apám a nyakába vett (a foltok kezdetben rózsaszínűek voltak, mert a málnásat szerettem).
A kabát, ami a kert végében lóg a körtefán, barna, mint a rozsda. Beleette magát az idő.
A kabát néha megtelik apámmal. Lélegzik. Izgatottan veszi a levegőt, sietősen, mint a vörösbegyek, amikor jeladásra várnak. Visszatartom a lélegzetemet: Most mi lesz?
Semmi baj! Semmi baj! – ismételgeti apám az arcát takaró felhajtott gallér mögül. – Messze vannak még a puskák, eriggy haza anyádhoz, vacsorára megjövök!
A kabát, ami a kert végében lóg a körtefán, éjszaka a Holddal beszélget. Nem tudom, mit beszélnek, csak hallom őket, és mielőtt belealszom a hangokba, arra gondolok, hogy reggel kiosonok a fához, kiviszem az ezüst labdát, és beleteszem a kabát zsebébe.
Hogy örül majd apám, ha megjön és megtalálja!
(Fotó: David Fartek, kép forrása: Unsplash)