Jó lett volna filccel színezni, de Nóra néni nem engedte. Azt csak rajzolásra használhatjátok, arra is csak módjával, a színezéshez jó a zsírkréta, pattogtak szavai, mint tavaszi rügyek az orgonabokron. Kimért léptekkel sétált a padsorok között, cipője sarka lusta metronómként verte az ütemet. Amikor váratlanul megállt mögöttem, összerándult a gyomrom. Nem mozdultam. Egyszerre kellett állnom szúrós tekintetét, és fanyalgás nélkül elviselnem a fehér köpenyéből áradó cigifüstöt, amit felhőként húzott maga után. Kimentél a vonalból, suttogta. Krétaporos, ráncos mutatóujja zeppelinként lebegett a papír felett, és árnyat vetett az apró nyálcseppre, ami szavait kísérve landolt a papíron. Nem érdekelt, hogy zöld vonalak kószálnak a fehéren, az én zászlóm ilyen. Hogy gyorsabban múljon a pillanat, azt képzeltem, hogy indigókék nejlonköpenyem áthatolhatatlan páncél, ami minden rossztól megvéd. Tomi, a padtársam mesélte, hogy neki ez jelent menedéket, amikor izgul vagy fél, és ezért nem veszi le sokszor otthon se.
Minden osztály maga ragaszthatta a kokárdákat és a zászlókat a frissen mázolt ablakokra. Most már nem rizikós, ismételgették egymás közt a tanárok, és micsoda megkönnyebbülés, sóhajtottak, hogy végre nem vörös csillagot kell rajzoltatni a gyerekekkel. Izgatottak voltak, még a szemük is csillogott. Nem értettem, hogy miért, addig úgy hittem, hogy izgulni csak nekünk, elsősöknek szabad. Miután a zászlóm kikerült az ablakba, csak arra tudtam gondolni, hogy apu vajon észreveszi-e, amikor biciklivel elhajt az iskola előtt a falu főutcáján.
Néhány évvel később a művelődési ház tetőtől talpig lambériázott nagytermében hetedik osztályosként álltunk a nyolcadikosok mellett a ballagási ünnepségen. A kora nyári forróság beszorult a terembe, a kereszthuzat nem hűsített, csak a megfáradt csipkefüggönyöket táncoltatta bágyadtan. A végzősök megilletődött rokonai az alkalomra varratott ruhák rabságában ültek fegyelmezetten, és egyhangúan legyezték magukat. Mi velük szemben álltunk, így feltűnt, hogy milyen sok férfi visel zöld vagy lila öltönyt, és az arcokon milyen mélyen ülnek a barázdák. Az első sorban fehér kosztümben ott ült Nóra néni is, aki bár már nyugdíjas volt, minden iskolai rendezvényen megjelent.
Tomi a sor szélén feszített mozdulatlanul, pont előttem, kezében egy jókora magyar zászlóval, amit az iskola homlokzatáról szedtek le az ünnepség idejére. Úgy tartotta a farudat, mintha a díszőrségben lenne. Komoran nézett maga elé, és rezzenéstelenül tűrte, ahogy arcán csorgott az izzadság. Átlátszó fehér inge alatt megfeszült a bicepsze. Testnevelés órák után mindig azzal nagyzolt, hogy mennyire dudorodnak az izmai. A többiek ilyenkor ugratták, megnyomogatták a karját, vagy befeszítették a sajátjukat, csak hogy beszálljanak a versenybe. Én ilyenkor inkább a padlót néztem, hogy ne látszódjon, ahogy ég az arcom, mert tetszettek a befeszített izmok. Még szerencse, nyugtattam meg magam, hogy a művelődési házban, ahol tornáztunk, nincs zuhanyzó.
A VHS-felvételen, amit a ballagás utáni héten minden este lejátszott a helyi kábeltévé, jól látszik, hogy az ünnepség felénél Tomi imbolyogni kezd, mint egy részeg matróz, és önálló életre kel kezében a zászló. Még mielőtt elájulna, Nóra néni ugrik oda hozzá, elkapja a karját, és leülteti maga mellé. Csak a zászló csattan a parkettán. A háttérben a „Most élsz” megy, a hangszóróból zeng, hogy a legapróbb hiba is megbosszulja önmagát.
Szegény fiú, pedig jó gyerek, szólal meg apu a kanapén, miközben a videót nézzük. Vesz egy mély lélegzetet, amiből tudom, hogy mondandójának lényege csak ezután következik. Kár, köszörüli meg a torkát, hogy az apja elitta az agyát, varrja el a mondatot alig hallhatóan. A képernyőn már Csekeiné, az osztályfőnök olvassa egy fekete mappából, hogy a végzősök most kilépnek a nagybetűs életbe, és mindezt olyan áhítattal adja elő, mintha maga is elhinné, pedig jól tudja, hogy sokuknak eddig se volt kisbetűs a sorsa. A tévét nézem, de Tomi bicepszére gondolok, és arra, hogy talán mégis jó lenne az iskolában egy rendes tornaterem, zuhanyzóval. De mielőtt a vágy minden részletét elképzelném, elhessegettem azt, nehogy apu megsejtse, min jár az eszem.
Kikerekedett szemmel olvasom az uniós intézmény főigazgatóságán dolgozó magyaroknak küldött kör-e-mailt. Hozhatnánk zserbót is a karácsonyi ünnepségre, vagy linzert is rendelhetünk, fejenként öt euróból megvan mindkettő, javasolja a kolléga. A péntek késő délutáni sötétben szitáló eső áztatja Brüsszelt, a plafonon vibráló neon is érzi, hogy itt a hétvége. A képernyő jobb alsó sarkában még izgágán felugrik egy új e-mail ikonja. Remek ötlet, kezdődik az üzenet, a süteményekre kis magyar zászlókat is szúrhatnánk fogpiszkálókon, úgy legalább egyértelmű, hogy magyar desszertek vannak a tálcán. Tíz év uniós tagság után is hasznos az ismeretterjesztés, ironizálok magamban, amikor rezegni kezd a telefonom.
Minden rendben, válaszolja öblös hangon apu, de egyébként mi folyik megint Brüsszelben, kérdezi. Mit olvastatok megint, dobom vissza a kérdést, de csak hallgatás a válasz. A faluban az a hír, folytatja, hogy meghalt Nóra néni. Hirtelen a semmiből eszembe jut a dohányfüst, a fehér köpeny, a krétaporos ujj. Tomi pedig, folytatja kis szünet után, aki ugye velem járt egy osztályba, vezeti fel a következő hírt, megint elvonóra került. Pár másodpercig hallgatunk, emésztem a hallottakat. Mi lesz a hétvégi program, töri meg végül a kínos csendet a szokásos kérdéssel. Nem tudom még, hazudom, mielőtt elköszönünk. Az iroda már üres, a liftből küldök még egy üzenetet Lacinak, indítsuk az estét a szokásos helyen, a Fontainasban a gay streeten. Alig várom, hogy elmesélhessem a fellobogózott zserbók történetét.
A covid utáni első Pride-on a Tabánnál ért véget a felvonulás, több ezer ember zizegett a fák árnyékában. Lacival leültünk a fűbe. Összehajtotta a zászlókat, és összecsukta a teleszkópos alumíniumrudakat, amelyekkel lengettük őket. Tudtam, hogy hoz majd szivárványszínűt, de azt nem, hogy egy piros-fehér-zöld is lesz nála. Meglepett a hazafias húzással. Már az induláskor, a Madách téren folyt rólam a víz, és nem csak azért, mert a júliusi kánikulában beszorult a tömeg a vörösbarna téglafalak közé. Izgultam, mert nálunk volt az egyetlen magyar zászló. A menet már a Nemzeti Múzeumnál járt, amikor a fotósok után egy tévéstáb is elénk ugrott, hogy minket vegyen. Nyitókép lettünk a ZDF esti tudósításában, pedig csak két zászlót vittünk egymás mellett, amelyek jól megfértek egymás mellett.
Azt már csak remélni merem, hogy apu is látta ezt.
(Fotó: Budapest Pride, kép forrása: Instagram)