A taxiban Edinának eszébe jutott, hogy nem locsolta meg a növényeket. Idegesen nézett ki az ablakon. Összeráncolta a homlokát, fekete szeme még jobban csillogott, mint egyébként. Sötét hajának vállára omló tincseit két ujjal tekergette. Amióta egyedül élt, a szobanövényein kívül nem volt más társasága. Szerette gondozni őket, a virágok meghálálták a törődést. A nappalija egy angol stílusú üvegházra hasonlított. Amióta András elment, ő egyre több növényt vitt haza. Mindenhol hajtásokat szedett le, vagy vesszőket tört és dugott otthon cserépbe. Nem bírta feldolgozni a veszteséget és a magányt. Igyekezett estig dolgozni, mert amikor hazaért, olyan erővel tört rá a szomorúság, hogy beleroskadt. Gondolataiból egy hirtelen fékezés zökkentette vissza. Egy sárga sportkocsi állt keresztbe előttük, a vezetője az autóból kiszállva egy öreg Fiat női sofőrjével vitatkozott. Micsoda ripacs, morgolódott Edina, a végén még lekésem a járatot. Ingerülten kipattant a hátsó ülésről, és odaszólt a férfinak, hogy álljon el az útból. Az hátrafordult, hogy válaszoljon, de elakadt a szava. Gyorsan beült az okkerszínű csodajárgányba, és padlógázzal elhajtott. Edina úgy állt ott, mint akit leforráztak. Hosszú másodpercekig csak nézett maga elé. Könnyes szemmel ül vissza a kocsiba, és intett, hogy induljanak. Egész teste remegett, szája vékony csíkba feszült, torka összeszorult. Exférje látványa még ennyi év után is nagyon fájt.
A becsekkolást követően az utolsó percekben szállt fel a repülőre. A gép tömve volt, hiszen húsvét közeledtével legtöbben rokonlátogatásra igyekeztek. A jegyére pillantott: 16A. Nem sejtette, hogy élete legkülönösebb utazása veszi kezdetét. A 16B-n András ült. Edina bepánikolt. Úgy érezte, nem kap levegőt, mellkasa szúrt, egész testét izzadság öntötte el, szíve a torkában dobogott. Összeszedte minden erejét, az utaskísérőkhöz sietett, és kérte, engedjék meg, hogy máshova üljön. A hölgyek próbálták megnyugtatni őt, miközben sajnálkozva közölték, hogy muszáj odaülnie, ahova a jegye szól. Leült hát András mellé, akivel hűvösen összenéztek. Megalázva érezte magát, amiért feleslegesen teregette ki a családi szennyest idegen embereknek. Ahogy megérezte András kölniének illatát, szégyenérzetét düh váltotta fel. Mérges volt magára, amiért elszánta magát az utazásra, amiért erre a járatra vett jegyet, és amiért még mindig vonzalmat érzett András iránt. Bekapcsolta az övét, és próbálta nyugodtnak tettetni magát, de ekkor András megszólalt.
– Szervusz – dörmögte alig hallhatóan. – Nem mondanám, hogy jó újra látni, de gondolom, ez kölcsönös – húzta el száját az exférje.
András a negyvenes évei elején járt. Barna, felnyírt haja a kor divatja szerint, a feje tetején hosszabbra volt hagyva. Rövid, szögletes szakállát gondosan nyírt oldaléllel tökéletesítette, ami még jobban kiemelte szomorú, kék szemét. Még mindig olyan jóképű! Inkább rá sem nézek, zsörtölődött magában Edina. Ismét teljesen elveszettnek érezte magát, és nem szerette ezt az érzést.
Felszállás után a személyzet itallal kínálta az utasokat, Edina egy almalét és egy whiskey-t kért. Nem szokott inni, de úgy gondolta, most bármi jöhet, ami segít átvészelni ezt a szörnyen kellemetlen helyzetet.
– Mi az, te iszol? Egyébként hova utazol? – mosolyodott el András.
– Egy konferenciára, és te? – kérdezett vissza Edina, érdektelenséget színlelve.
– Én is. A tiéd is Bécsben lesz, vagy ott átszállsz egy másik járatra? – húzta fel meglepetten a szemöldökét András.
A felszolgáló újra megjelent mellettük, mire András széles vigyorral az arcán figyelmeztette a nőt, hogy a blúza címkéje alul kilóg, mire az negédes mosollyal megköszönte, és megkérdezte a férfitől, hogy jól utazik-e.
– Van, aki sosem változik – jegyezte meg élcesen Edina, és kért még egy italt.
– Hmm, bezzeg te. Te biztosan megváltoztál. Utazgatsz, iszol, és ki tudja, még mit csinálsz.
– Hogy mit csinálok, ahhoz neked már semmi közöd. Te bezzeg a régi vagy! Mindenkivel flörtölsz, akinek nincsenek golyók a két lába között. De én ezt elengedtem, már nem tudsz fájdalmat okozni – legyintett Edina, miközben szemei opálossá váltak a könnyektől.
– Akkor meg mit puffogsz itt, érezd jól magad! Ha leszállt a gép, sosem látjuk többé egymást. Kedden utazom vissza, remélem, te nem, húzta fel a szemöldökét András, majd indulatosan szétnyitotta az előtte lévő ülés hátsó zsebében elhelyezett újságot.
– Te menj, keresd meg a csajt, addig sem leszel itt mellettem!
– Nem tudsz megbocsátani, igaz? – Csapta a térdére András a folyóiratot. – Hülyeséget csináltam, de ezerszer mondtam, hogy sajnálom.
– Hülyeséget? Az azért több volt annál. A gyerekünket gyászoltuk, te meg megdugtad a titkárnődet. Tudod mit? Nem érdekelsz, megmondtam, már továbbléptem. Boldogan élek nélküled és a libafos színű foteled nélkül.
Nem szokott így beszélni, valószínűleg a sokk és az ital együttes hatása okozta. Valahogy túl akarta élni ezt az utat. Felállt, és elindult a mosdóba. A tükörben nem ismert magára. Frufruja kuszán lógott homlokára, pupillái kitágultak, arca kipirult az italtól és a dühtől. Arra gondolt, hogy legjobb lesz, ha az utazás végéig ott marad. Pár perc után mégis úgy érezte, hogy megnyugodott, szívverése lelassult, arca kisimult. Halk kopogást hallott az ajtón. András állt az ajtó előtt, aggódó tekintettel. Edina zokogásban tört ki. Nem bírta tovább tartani magát, és nem is akarta már megjátszani, hogy haragszik. A férfi becsukta maguk mögött az ajtót, és átölelte volt feleségét. Edina tudta, nem bír harcolni tovább. Vesztett, legyőzte a lelke, a teste, az elnyomott titkos vágyai. Érezte, hogy erre az ölelésre várt évek óta. Mélyen legbelül sosem akarta elveszíteni Andrást, már régen megbocsátott neki.
Elemi erővel tört rájuk a vágy. Önfeledten ölelték, csókolták egymást. András feltolta Edina szoknyáját, a háta mögé állt, és a nő forró fenekéhez tolta csípőjét. Percekkel később, vad szeretkezéstől kimerülten hagyták el a mellékhelyiséget. Éppen amikor bemondták, hogy kapcsolják be öveiket a leszálláshoz. Többet nem szóltak egymáshoz. Meredten néztek maguk elé, alig várták a landolást.
Edina a taxival egyenesen a konferenciára vitette magát. Úgy érezte, ennyire még sosem alázta meg magát. Leült az előadóteremben, és próbált megnyugodni. Legnagyobb meglepetésére András lépett a pulpitusra.
Az előadás végén Edina odalépett hozzá. Könnyes szemmel nyújtott kezet.
– Gratulálok az új könyvéhez! Tudja, én is elvesztettem a lányom. Varga Edina vagyok.
(Fotó: Stefan Stefancik, kép forrása: Pexels)