A Kalapos átvágott a Tanács körúton, és fel sem nézett a dudaszóra. Nehéz volt a szíve. Minden mozdulat, ami a Mignon presszó felé vitte, egyre nehezebbé és nehezebbé vált, mintha lépéseivel mocsárban gyűjtene mindig újabb adag sarat a cipőjére.
Gyalog jött, egészen a Hevesi térről. Kicsit kilépve nem lett volna több, mint húsz perc, de ő odázta, nyújtotta. Egy közértben még konyakos meggyet venni is megállt. Tenyere átázott a szeptemberi melegben, nyikorgósan csúszkált a bonbon celofánján.
Épp csak elindult az évad, álmosan ébredezett a Nemzeti Színház, ahonnan megszökött. Valójában nem kellett szöknie, művészeti titkárként kis túlzással úgy ment és jött, ahogy akart, de ő akkurátus ember volt, már a lehetőségétől is irtózott, hogy valaki megszólhassa. Ilyenkor, ebédidőben egy órára elmenni nem feltűnő. Trolival meg is járta volna oda-vissza annyi idő alatt, de így, hogy a séta mellett döntött, lesz az másfél is.
A Mignonban foglalt volt a sarokasztal, harmincas férfi és nő szorította fölötte egymás kezét. A Kalapos munkahelyről kisurrant titkos szeretőknek vélte őket, és fejbéli jegyzetet készített a férfi kopott zakójáról és a nő virágos blúza alól kivillanó karján sötétlő véraláfutásról.
Mindegy, jó a másik asztal is. Leült, ahogy szokott: nem kirakatablakhoz, szigorúan falhoz, az egyik Orion hangfal alá, arccal a bejárat felé.
Évek óta itt találkoztak, azzal az ürüggyel, hogy a Kalapos oroszt tanul tőle. Így tudták a munkahelyén, ezért nem kérdezte a felesége, hogy miért jön néha munkavégzés után három órával haza, és ezt mondták akkor is, ha véletlen ismerős bukkant fel az asztaluknál. Pontban fél ötkor minden kedden, olykor hetente többször is.
És ma utoljára.
A Kalapos sírni tudott volna, és ezen az sem segített, hogy a rádióban Máté Péter épp azt énekelte, hogy „Meg sem kérdi tőlem senki sem: Merre mentél, kedvesem?”
– Jó napot, Halmos úr, szokatlan időben.
– Balázskám, neked Gábor – felelte a Kalapos.
– Mit szabad hoznom, Gábor?
– Presszót, sűrített tejjel. És két Unicumot.
Balázs biccentett, és csoszogva tűnt el a pult mögött.
Nyílt az ajtó – kövér, borvirágos férfi; nadrágja kicsit hosszú, koszgyűrű húzódott körbe a feslett végeken.
A Kalapos nem értette, miért viseli meg ennyire. Felnőtt emberek, megbeszélik, elválnak, és vége.
Nyílt az ajtó, és egy nő lépett be rajta. Orkánkabát, kendő, retikül. A kövérhez jött. Mi lehet a viszony? Óvatosan közelít hozzá, az lenne a tippem, hogy testvérek vagy elvált házasok, nézzük csak, van-e…
De ezt már nem volt ideje végiggondolni, mert a nő után csukódó ajtó nem csukódott be. Megjött, intett a pincérnek, és egyenesen az asztala felé indult.
„Mint ahogy én siratlak azóta is szüntelen.
Nem szégyellem. S mellettem…„
– Nocsak – szaladt fel a szemöldöke, ahogy a pincér megállt mellettük a két Unicummal. – Délben, Halmos elvtárs?
A Kalapos, mint egy kamaszlány, elpirult, és megvonta a vállát.
– Ha már búcsúzunk, koccintsunk egyet, gondoltam. Ezt meg…
A bajszos levette a felöltőjét, átvette a konyakos meggyet, és helyet foglalt az Unicumja mögött, szemben a Kalapossal. Elegáns kézmozdulattal jelezte Balázsnak, hogy köszöni, nem kér semmit, nem marad sokáig. Ez a kettő: az elegancia és a bölcs, empatikus tekintet is két újabb tőrdöfés volt a szívébe. Felemelték vastagfalú poharaikat.
– Egészségére, Halmos elvtárs!
– Önnek is minden jót, Fekete elvtárs!
Mindketten hátrahajították a likőrt a torkuk mögé, majd a bajszos gyorsan körbepillantott, ül-e valaki olyan közel hozzájuk, hogy meghallhatná őket, ami szintén nagyon rosszul esett a Kalaposnak. Hát miféle amatőrnek gondolják őt? Nem figyel mindenre? Nem hangfal alatt ült le?
– No, a lényeget már a telefonban elmondtam – kezdett bele a másik.
„Körülöttem boldog emberek.
Elmesélni nékik nem tudom,
Milyen nagy a bánatom.”
– Az előléptetésem miatt…
– Gratulálok, ezúton is – mondta a Kalapos, és őszintén gondolta.
– Köszönöm. Szóval másik operatív tisztet fog kapni a Halmos elvtárs. Már beszéltem az illetővel, nem lesz semmi gond. Mondtam, hogy minden OT ilyen hálózati személyt kíván magának, mint maga. Sólyom elvtárs tanult ember, és színházkedvelő, lesznek közös érdeklődéseik.
Elakadt.
– Minden rendben van? Zaklatottnak tűnik.
A Kalapos szeretett volna tovább kapaszkodni Máté Péterbe, de már véget ért. Már valami olyan szólt, amit nem ismert. Tudta, az lenne az illendő, ha azt mondaná, hogy nem, semmi baj, kicsit fáj a fejem, kérem folytassa. De nem ezt mondta.
– Nyolc éve, amióta együtt dolgozunk… Mindig a Fekete elvtárs volt a kapcsolatom.
Fekete gyanakodva bólintott.
– Nekem ezalatt a nyolc év alatt mindenkivel megszűnt vagy kikopott a kapcsolatom. Mindenkiről írnom kellett a színházban. A barátaimról, az ellenségeimről, otthon a feleségemről, az apjáról. Még azt is megírtam, hogy mi volt a fiam első szava.
Fekete elvtárs kényelmetlenül fészkelődött.
– Végül az lett, hogy nem nagyon tudtam velük már beszélni semmiről. Mivel mindenkivel szemben tartanom kellett a dekonspirációtól… a legjobb volt, ha nemcsak hallgatom őket… de el is hallgatok. Senkivel nem tudtam ezalatt a nyolc év alatt őszintén beszélni, Fekete elvtárs… Csak és kizárólag önnel.
Zavart csönd állt be. Mindketten úgy tettek, mintha nem látták volna, hogy a Kalapos a könnyeit nyeli.
– Egy utolsó parancsot vagy direktívát tessen nekem adni… mit kezdjek innentől magammal? Mit csináljak én most már?
Fekete kétségbeesetten kereste a szavakat.
– No, nem kell úgy nekikeseredni! Sólyom elvtárs kitűnő elvtárs.
Újabb, hosszabb csönd állt be, amit végül Fekete feszengése tört meg:
– Akkor folytatom.
A Kalapos bólintott, és hallgatta tovább az eligazítást. Hallgatta, de nem hallotta. Később, amikor Fekete kezet nyújtott, felállt, még egyszer gratulált az előléptetéshez, és az ajtó felé indult. A bajszos azonban utánaszólt.
– Halmos elvtárs!
Reménykedve fordult vissza, ahogy Fekete odalépett. Egy fél fejjel biztos magasabb volt nála.
– Sólyomnak már van egy Kalapos fedőnevű munkatársa. Kéri, hogy mostantól Hamletként írja a jelentéseket.
– Hamlet…?
– Érti. A színház miatt.
Hamlet bólintott, és kilépett a presszóból.
Ahogy megindult a végtelennek tűnő Majakovszkij utcán, egy hirtelen szellő felkavarta az őszi leveleket. Fejében jegyzetet készített róluk.
A jegyzet ennyi: a levelek elsárgultak.
(Fotó: Anna Zakharova, kép forrása: Unsplash)