Rozi vegyes érzésekkel állt a naptár előtt, és számolta a napokat. Egy oldalt kell lapozni, és itt az évnyitó – állapította meg, majd lemondóan lépett a szobájába. Az utolsó ebben az iskolában, legalább ez vigasztaló. Lekuporodott a kedvenc sárga-szürke foteljébe, becsukta a szemét, és álmában újraélte a nyári szünidőt. Milyen izgalmas volt! A boglári táborban érezte magát legjobban, úszott, kosarazott és táncolt. Mintha a nap is csak neki sütött volna. A tábortűz halk pattogása, barátságos fénye, a füstösre sült szalonna íze mosolyt csalt az arcára. Nyelt egyet. Lehet, hogy éhes vagyok – tért vissza a jelenbe, és körülnézett a konyhában. A hűtőben keresgélt, a téliszalámit és a kolbászt látva kicsit elbizonytalanodott, azután becsukta az ajtaját. Amire igazán vágyott, azt itt hiába kereste.
Ránézett a faliórára, és csüggedten állapította meg, hogy a szülők hamarosan megérkeznek. Ebben a pillanatban megcsörrent a kulcs a zárban, és belépett a nevelőanyja. Fáradt volt, mint mindig, és rosszkedvű.
– Apád? Még nincs itthon?
Mintha nem látná, ott a papucsa, és nincs cigiszag – morogta magában Rozi, miközben konstatálta, hogy a megérzése most sem hagyta cserben. Már a liftajtó csukódásáról megismeri az apja közeledtét. Bár most a hűtő elvonta a figyelmét.
– Csókolom! Nincs. Még nem jött haza.
Rozi szórakozottan figyelte a megszokott rutint: kézmosás, átöltözés, a jobb hátsó gázrózsa meggyújtása, teakészítés. Évek óta változatlan.
– Mi újság? Elhoztad már az iskolából a nyolcadikos könyveket?
Rozi ingerülten megrázta a fejét.
– Ráérek, jövő hét közepe a határidő.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor a gyomra görcsbe rándult, így jelezte az apja érkezését. Maradok a konyhában, gondolta, és minden érzékszervével figyelt. Szerencséje volt. Apja aznap nem talált kivetnivalót a viselkedésében, az este békésen alakult. Rozi magára csukta a szobája ajtaját, és csöndben álmodozott tovább. Nem szóltak rá, ha olvasott és sokáig égett a kis lámpa. Ezt az estét már megnyerte.
Az évnyitó után valamennyi tanár megíratta az ismétlő dolgozatot, és figyelmeztette a tanulókat, hogy itt az idő a továbbtanulás irányát kiválasztani, a tanulást „megnyomni”. Elindultak a tanulmányi versenyek, amelyek győztese képviselhette az iskolát a kerületben. Rozi fizikából és kémiából nem indult. A többit megnyerte. A tanárok kíváncsian faggatták, hogy milyen irányban szeretne továbbtanulni, melyikük tantárgyát képviseli majd a kerületi fordulóban. Rozi nem tudta eldönteni. Az otthoni nyomás az orvosi pálya felé tolta. Viszont egyre inkább erősödött benne az érzés, hogy bármi mást szívesebben választana. De ezt hogyan fogja megértetni az apjával? Kisgyerekkora óta a család minden tagja ezzel kezdi: – Ugye te majd orvos leszel, mint szegény édesanyád volt?
A szíve a történelemhez, matematikához húzta, az irodalom szeretete pedig belülről jött. A könyvek jelentették számára hosszú évek óta a nyugalmat és az izgalmat. A megnyugvást, a békét. De hogy lesz ebből továbbtanulási irány? Nos, ezt elképzelni sem tudta. Az iskolában ajánlott gimnáziumokat kíváncsian végiglátogatta, próbálta átélni az ott tapasztalt hangulatot.
A kerületi verseny időpontja sürgetően közeledett. Tudta, hogy ezt nem döntheti el egyedül, otthon meg kell beszélnie az apjával. Három napot kért a tanáraitól.
Az első nap nem mert a kérdésével előállni. Apja későn jött haza, és érezni lehetett rajta, hogy nem egyenesen a munkahelyéről érkezett. A közeli presszóban tett kitérő után a lakásban vágni lehetett a feszültséget, így Rozi jobbnak látta, ha elhalasztja a kérését. Az „ilyen görbe” nap utáni másnap talán könnyebb lesz, gondolta, és magában a már többször átfogalmazott kérésén rágódott.
Másnap délután feszülten figyelt a lift mozgására. Torkában dobogott a szíve, amikor az ismerős lépteket meghallotta. Nevelőanyja már a konyhában melegítette a vacsorát, amikor apja belépett a lakásba.
Az asztalnál Rozi kihúzta magát, és megette az elé kirakott ételt. Várta a megfelelő pillanatot. Nagy levegőt vett, és belefogott:
– Holnapig el kell döntenem, hogy melyik tantárgyból képviselem az iskolát a kerületi versenyen. Csak egyet választhatok. Ha jó helyezést érek el, az megalapozhatja az eredményes gimnáziumi felvételimet – hadarta el egy szuszra, majd apja szemébe nézett. – Angol-történelem tagozatra szeretnék menni a József Attila Gimnáziumba. Jó hangulatú hely, együtt látogattuk meg néhány osztálytársammal…
Nyelt egyet. Süket csend lett. A konyhában megállt az idő, bár a falióra hangosan ketyegett. Rozi gyomrában a görcs egyre nőtt, vállát a szokott módon leeresztette. A keze izzadni kezdett.
– Nem értem, mi itt a kérdés. Már évekkel ezelőtt eldöntötted, hogy orvos leszel, tehát biológiából mész a kerületi versenyre, és a Kaffka Margit Gimnázium biológia-latin tagozatán tanulsz tovább – emelte fel a tányérból az apja a fejét. – Vagy már elfelejtetted, hogy mi volt édesanyád álma?
– Nem – nyögte ki halkan –, de én mást szeretnék tanulni.
– Azt se tudod, hogy mit akarsz! Amíg az én házamban laksz és az én kenyeremet eszed, én döntöm el, hogy mikor mit csinálsz! És ez a tanulásra is vonatkozik. Arra leginkább! Menj be a szobádba, és gondolkodj!
Rozi halkan és annál is gyorsabban tűnt el a konyhából. A csukott ajtó mellett megállt, hátha meghall valamit a felnőttek beszélgetéséből, de a hangfoszlányokból és csapkodásból csak a düh és a feszültség áradt. Az valahogy a falon is átszűrődött.
Lehet, hogy nem a megfelelő pillanatot választottam ki, talán várhattam volna még egy napot… bár, ha akkor megint iszik, még rosszabban alakul. Áh, semmit nem értem el – sóhajtotta szomorúan. Ekkor kinyílt az ajtaja:
– Gyere vissza, apád hív! – dugta be félig a fejét rajta a nevelőanyja. Rozi megadóan követte őt a konyhába. Apja előtt a hamutartóban sorakoztak a csikkek, már vágni lehetett a füstöt. Rozi megállt előtte, és kihúzta magát. Egy pillanatra elkalandozott, a tábortűz füstjébe burkolózott, majd a jelen visszarántotta a konyhába.
– Mi ez a hülyeség? Kitől jött az ötlet? – mordult rá az apja.
– Én találtam ki. Az osztályfőnök szerint bárhová felvesznek, azt ajánlotta, hogy döntsek a kedvem szerint.
– Nagyszerű. Akkor holnap közlöd a választ a tanáraiddal, hogy biológiából képviseled az iskolát a kerületi versenyen, és remélem, hogy továbbjutsz és nem hozol szégyent senkire.
Rozi fejében versenyt pattogott a tábortűz az elhangzott szavakkal. Várt. Nem tudta, hogy mi lesz a folytatás.
– Most mire vársz? Menj a szobádba, és tanulj!
Rozi keserű szájízzel kuckózott be a fotelbe.
– Ez sem sikerült – sóhajtotta. Aztán valahonnan mélyen átsuhant benne egy vágy. – Hátha nem vesznek fel! Akkor jöhet a második helyen jelölt álom.
Ez egy kicsit megnyugtatta, és elővette a könyvét. Nem a biológiát.
Fotó: Tima Miroshnichenko, kép forrása: Pexels